A visszatérő (The Revenant, 2015) - duplakritika

A visszatérő (The Revenant, 2015) – duplakritika

 tumblr_nx71fe7Luc1tw5pzro3_1280

Nem vállalunk túl nagy kockázatot, ha kijelentjük, hogy kevés olyan produkció van az idei Oscar mezőnyben, amely annyira Akadémia kompatibilis mozinak készült volna már az elejétől fogva, mint A visszatérő (The Revenant, 2015).  Adott egy végtelenül megrázó emberi dráma, lélegzetelállító környezet, történelmi – és részben – megtörtént eseményeket feldolgozó kontextus, amelyet az utóbbi évek legtöbbet díjazott szakmai stábja prezentál nekünk.  A tavalyi Oscar-gálán legjobb rendezőnek választott Alejandro G. Iñárritu és szintén tavalyi győztes operatőr Emmanuel Lubezki jelentette duó nagy kedvence a zsűrinek (ketten együtt 8 jelöléssel és 6 aranyszobrocskával rendelkeznek) és mindamellett elképesztően jó szakemberek is. A visszatérő sikerét azonban nem bízták a véletlenre, ugyanis színészi frontos is alaposan megtámogatták a produkciót. Napjaink macsója, Tom Hardy mellett ott van mindenki kedvenc szobornélküli Leója is. Ez így leírva és végiggondolva is olyan óriási overkill, hogy már szinte csalás. Az, hogy a hazai premier napjára már 12 akadémiai jelöléssel és 3 Golden Globe-díjjal bírt az alkotás, csak hab volt a tortán.

NBence

A visszatérő az a film, amelynek már önmagában az előkészületeiről is leforgathattak volna egy drámát – legalábbis azon információk alapján, ahogy a média és a felhajtást sosem kerülő Alejandro G. Iñárritu láttatni akarta a produkció helyzetét. Történt ugyanis, hogy a mexikói direktor kissé elszámolta magát mind helyszínt, mind költségvetést tekintve; az eredeti kanadai forgatási terep ugyanis nem volt elég havas az ízlésének, ezért a stáb átköltözött Argentínába, mindeközben az idő haladt, a büdzsé meg csak nőtt és nőtt. Ez érthető módon annyira nem tetszett a producernek, és néhány stábtagnak sem. Iñárritu persze hozta a tőle megszokott, az elképzeléseihez makacsul ragaszkodó, keménykezű direktor zsánert és beleállt a konfliktusba. Voltak, akik ezután maguk hagyták ott a forgatást, másokat a direktor eresztett szélnek, a producert pedig szimplán kitiltotta a munkálatok helyszínéről.  A sajtó, aztán ahogy szokta, felkapta a sztorit és másról sem lehetett hallani, mint hogy a stáb szibériai fogolytáborokat megszégyenítő forgatási körülmények között dolgozik, DiCaprio nyers belsőségeket fogyaszt, úgy en bloc mindenki éhezik, fázik, borzasztóan szenved. Az, hogy ebből mi volt igaz és mi nem, az nagyon senkit nem érdekelt, a média tolta a hype-ot, Iñárritu sütkérezhetett az imádott öntörvényű türannosz szerepében, a filmkedvelő közönség pedig egy emberként már júliusban odaadta volna DiCapriónak az Oscar-díjat. Azt hiszem, ennél senki nem kívánhat jobb megágyazást a filmjének.

Hardy és Iñárritu

Hardy és Iñárritu

A Golden Globe díjátadó rögtön igazolta Iñárritu számításait, azonban a 12 Oscar-jelölés annyira elsöprő volt, hogy talán ezt maguk a készítők sem gondolták volna. Persze, ahogy az elején is utaltunk rá, azért ez a film messze nem arról szólt, hogy Iñárrituék forgattak valamit suttyomban és váratlanul megszórták őket érte díjakkal. Iñárritu és Lubezki amellett, hogy fantasztikus művészek és szakemberek, elég dörzsölt rókák is ahhoz, hogy tudják, mit akar látni az akadémiai zsűri. Először is fogták és elolvasták Michael Punke regényét (The Revenant), majd megnézték ennek főszereplőjéről (Hugh Glass-ről) leforgatott, 1971-es Man in the Wilderness című filmet. Ezt követően elhatározták, hogy jól összegyúrják és elkészítenek belőle egy elképesztően szép és hátborzongató mozifilmet. Ismerve a direktor stílusát és operatőre zsenialitását, a vizuális parádé borítékolható volt, kevés film képes versenyre kelni ebből a szempontból A visszatérővel. A nyitójelenet maga a tökély, az Iñárritutól megszokott elképesztően hosszú, vágás nélküli darab, pazar beállításokkal, festői környezetben, szívdobogtató izgalmakkal, tökéletes tempóban adagolva. A tökéletesség is fokozható, mert az indiántámadást olyan kameramozgások kísérik, amelyekért önmagában aranyba kellene foglalni Lubezki nevét, és akkor még nem esett szó a drámai zenei aláfestésről sem.

revenant2015

Amilyen brutális erővel kezdődik a film, úgy folytatódik tovább. Van egy kis üresjárat, hogy nagyjából képbe kerüljünk a szereplőket illetően, de aztán elérkezünk egy újabb tetőponthoz, a nevezetes medvetámadáshoz. Ha nem számítógép szülte volna a bundás behemótot, akkor nyilván idén ő nyerné az Oscart és nem DiCaprio, főleg, hogy sajnos teljesen egyértelműen statiszta dolgozik a színészcsillag helyett. A jelenet azonban annyira zsigerig hatolóan rettenetes, hogy elnézzük neki az olyan nyilvánvaló butaságait, hogy a Leonardo DiCaprio – illetve kaszkadőre – által megformált Hugh Glass-nek már öt másodperc után minimum két-három szerve leszakadt volna, és negyed órán belül meghal, nemhogy elviselje, hogy egy nettó 300 kilós Grizzly a koponyájára lép. Mivel azonban az akciójelenetnek sem utolsó küzdelem annyira jól koreografált és végletekig kihegyezett, hogy talán még így is ez tekinthető a film csúcspontjának. Ugyanakkor ez kétes dicsőség, mert a filmből éppenséggel több, mint két óra van még hátra…

the-revenant-leo-dicaprio-2

És ez a két óra bizony nem könnyű sétagalopp, sem szerencsétlen DiCapriónak, sem a nézőknek. A táj ugyan könnyfakasztóan szép; Lubezki amit szakmailag lehet, azt mind tudja, és meg is mutatja nekünk. A zene és az effektek hiba nélküliek, a vágásért a Trafficot jegyző szintén Oscar-díjas Stephen Mirrione felel, munkája ezúttal is csúcskategóriás. A kosztümök, a smink, a korhű hangulat és minden más, ami egy történelmi (jellegű) filmet naggyá tehet, az itt valóban a helyén van. A filmes gépezet alsóbb régióiban minden láncszem olajozottan működik, végtelen profizmussal, az elejétől a végéig. Hiba ugyanakkor sajnos éppen a legfelsőbb szinteken csúszik be. Egyfelől maga a cselekmény borzasztóan vontatott, a letaglózó kezdés fényében pedig még drámaiabb a visszaesés a film első harmadát követően. Sajnos nagy ívű sztoriról eleve sem volt szó, de az egyébként szemléletes regényt is sikerült rettentő unalmas módon átdolgozni. Amilyen ritkán lát az ember ilyen gyönyörű fényképezést, olyan ritkán is találkozik – főleg ilyen volumenű produkciónál – ennyire gyenge adaptációval. Az, hogy ezért Mark L. Smith vagy maga Iñárritu a felelős, nem teljesen világos; bár gyaníthatóan a rendező lehet a ludas, ugyanis a kulcsjeleneteket olyan mértékű szimbólumhalmozással, illetve spirituális lökettel akarja áttolni, ami teljesen indokolatlan lenne még egy némafilmben is, jelen esetben pedig rendkívül öncélú. Sokszor az lehet az érzésünk, hogy egyes jelenetek csak azért szerepelnek a filmben, mert a rendező képtelen volt mértéket tartani és inkább benne hagyta a végleges verzióban, mintsem eggyel kevesebb művészi víziót prezentálhasson a nézőinek.

the-revenant-set-design-001

A forgatókönyv felületessége sajnos a produkció másik kulcselemén, a karaktereken csapódik le leginkább. Eleve sok szereplővel találkozunk, akik egy része rögtön el is hullik, de a megmaradó karakterek is súlytalanok maradnak. A két legfontosabb szereplő karaktere közül klasszisokkal John Fitzgeraldé (Tom Hardy) az érdekesebb és a kidolgozottabb. Fitzgerald eleve egy olyan figura, amelyhez hasonlót elképzel az ember, ha a Vadnyugat jut az eszébe. Egy önző szerencsevadász, aki azonban legalább saját értékrenddel bír és ehhez a film végéig köti is magát. Hardy pedig köszöni a lehetőséget és ellopja a show-t, valósággal lubickol a szerepben. Nem úgy, mint a nagy Leonardo DiCaprio, aki aztán tényleg mindent megtesz azért az Oscarért, (küzd, éhezik, ázik, fázik, mászik,) csak éppen a túlélőtúrán kívül színészkedésre nem futja tőle. Ez legkevésbé DiCaprio sara, egyoldalas szövegkönyvvel, totál érdektelen és sablonos háttér sztorival nincs az a színész a Földön, aki ennél többre lenne képes ezzel a Hugh Glass figurával. Lehet tényleg csak ez kellett már az Oscarhoz Leónak, és amennyire következetlen volt már vele kapcsolatban az Akadémia, simán elképzelhető, hogy pont most kapja meg a várva várt szobrocskáját – még ha véleményem szerint erre most szakmailag nem is szolgálna rá. A két hollywoodi nagyágyún kívül a számos mellékszereplő közül érdemes Domhnall Gleesont megemlíteni, aki kinőve a Harry Potter-érából egész tisztességesen elviszi Andrew Henry kapitány figuráját, őt még biztosan látjuk ennél nagyobb potenciállal bíró szerepben. Nem úgy, mint Forrest Goodluckot, akinek nagyjátékfilmes debütálása nem sikerült túl meggyőzőre. Ő is azon szereplők egyike marad, aki – az eredeti történetben nem is szerepelt Glass indián fiaként – csak valamiféle bio-díszletként kerülhetett a filmbe. Böngészhetnénk tovább is a stáblistát, hátha sikerül egy-egy emlékezetesebb karakterre lelnünk, de ez teljesen felesleges lenne, hiszen a medvét úgysem találnánk ott meg.

A visszatérő tehát, ahogy arra számítani is lehetett, egy végletekig kidolgozott művészeti alkotás, szemkápráztató megjelenéssel és hatásos atmoszférával, de mint film gyenge, és mint emberi dráma egyszerűen átérezhetetlen. Lubezki és Mirrione bőven Oscart érdemelne munkájáért, ahogyan Hardy is, bár neki valószínű túl nagy falat lesz a konkurencia legyűrése. Iñárritu viszont amekkora művész, legalább annyira öncélú is, ezzel a produkcióval pedig megmutatta, hogy van olyan szintje a filmezésnek, amelyhez még nem elég kompakt rendező. A visszatérő egy lenyűgöző, vizuális orgia, amely sajnos történetvezetés és karakterábrázolás terén komoly hiányosságokkal küzd. Arról nem is beszélve, hogy egy olyan újító szellemű rendezőtől, mint Iñárritu, többet várnánk agyonhasznált klisék (könyörtelen amerikai katonák, féleszű, dilettáns prémvadászok és rendíthetetlen jellemű, becsületes indiánok) 160 percen át tartó ismételgetésénél.

 

Értékelés: 76/100

IMDb:8,3

Mafab: 88%

***

OctoberAir

Mondható, hogy az Oscar-filmek megszállottja vagyok. Amint kijönnek a jelölések, azonnal belevetem magam a filmek rengetegébe. Persze már előre találgatok, hogy melyek is lesznek legjobb filmnek jelölve. Éppen ezért is már jóval régebben kinéztem magamnak A visszatérőt. Igazán szeretem az életszagú, teljesen reális drámákat, így már a leírás alapján is nagyszerűnek tűnt a mozi. A Golden Globe-díjak után volt szerencsém végre ténylegesen megnézni a The Revenantot.

A történetben megismerhetjük Hugh Glassot (Leonardo DiCaprio), aki vadászcsapatával közösen a Dél-Dakotai erdőségben próbál bundákat szerezni 1823-ban. A fő cselekmények mellett teljes betekintést nyerhetünk a 19. század elején uralkodó helyzetről az Egyesült Államokban. Az arikara indiánok folyamatos harcokban állnak a telepesekkel. Egy rajtaütés során a vadászcsapat tagjait is megtizedelik. Innen még szerencsésen sikerül Glassnak és csapatának kimenekülnie, azonban a férfi sorsa lassan megpecsételődik, amikor egy kicsinyeit védő medve brutálisan megtámadja.

DF-14050R – Hugh Glass (Leonardo DiCaprio) struggles to stay warm during a vicious winter.

Úgy fest, hogy Glassnak semmi esélye sincs a túlélésre, társai félholt állapotban találják meg, azonban sokan haza akarják vinni és segíteni rajta. A csapat egyik tagja, John Fitzgerald (Tom Hardy) azt javasolja, hogy öljék meg, esetleg hagyják meghalni a férfit a vadonban, mivel hátráltatja és veszélyezteti előrehaladásukat. Természetesen ezzel Glass fia, Hawk (Forrest Goodluck) egyáltalán nem ért egyet, így szemszegül a férfival, aki ezért meggyilkolja a fiút, Glass egyetlen hozzátartozóját, majd végül sorsára hagyja az életképtelen férfit a rideg, téli vadonban. Később kiderül, hogy Fitzgerald nem csak a csapatot védelmezvén hagyja Glassot a rengeteg közepén.

Mondhatnánk, hogy Glassnak semmi esélye nincsen a túlélésre, azonban a bosszúvágy arra sarkalja, hogy mindennek ellentmondva felkeljen, és Fitzgerald után induljon, hogy igazságot szolgáltasson. Útja során újra találkozik indiánokkal, szembe kell néznie olyan kihívásokkal, amelyek még a sebei nélkül is nehezen lennének áthidalhatóak.

Az emberfeletti erő, amellyel Glass küzd, hogy újra találkozhasson Fitzgeralddal szinte hihetetlennek tűnhet. Azonban Hugh Glass története valódi. A férfi körülbelül 1780-ban született és felfedezőként is ismerték Montanában, Észak és Dél-Dakotában. A legismertebb története mégis az, amelyet a The Revenant is elmesél. Emellett érdekes adalék, hogy 1971-ben a Man in the Wilderness című filmben is feldolgozták történetét.

1401x788-the-revenant-DF-02339R_rgb

Véleményem szerint a filmben igazán megrázó, életszerű jelenetek vannak. A 19. századi tél és a körülmények kegyetlenségét szinte érezhetjük a bőrünkön. A képek csodálatosak, a táj szépsége erős kontrasztban áll az emberek viselkedésével. A vágás nélküli csatajelenetek igazán élvezetessé tették a filmet. Az izgalmasabb, gyorsabb képek folyamatosan váltakoznak az elgondolkodtatóbb, lassabb történésekkel.

A medvés jeleneten kívül még rengeteg kegyetlen és brutális összecsapás van The Revanantban. A film nézése közben hálát adhatunk, hogy a huszonegyedik század kényelmében élünk. Én szinte hihetetlennek tartottam, hogy Hugh Glass még ennyi borzalom után is életben maradt. Talán ez az, amit sérelmezek a moziban. A realitás mellett néha már túlzottan sok szerencsétlenség történt Glasszal, amely mostani szemmel nézve túlélhetetlen.

leo-2-xlarge

A mozit csak olyanoknak ajánlom, akit nem riaszt vissza az emberi kegyetlenség két és fél órán keresztül. A The Revanant brutális mozi, amely fontos emberi kérdéseket feszeget. Élet és halál, bosszú, szeretet, bajtársiasság és árulás is megjelenik. De egyáltalán nem klisés, hanem igazán profi formában.

Személy szerint kíváncsi vagyok, hogy a film a 12 jelölésből mennyit vált igazi Oscarrá, de remélem, hogy idén Leonardo DiCaprio végre megkapja a szobrocskát, és kikerül a mémek középpontjából. Alakítása nagyszerű volt, úgyhogy mindenképpen megérdemelné.

Értékelés: 80/100

IMDb: 8.3

MAFAB: 88%

Ez is tetszeni fog...

Hozzászólások

  1. […] visszatérő (kritikánk: itt) megtörtént események alapján készült. Magával ragadó, hátborzongató film egy férfi […]

  2. […] kúszó-mászó pillanatát, mindamellett, hogy elismertem a film pozitív oldalát is. Ahogy anno kollégáim sem voltak másként a filmmel. De jó ég, most azért visszasírom minden fagyos, végtelen jelenetét, miután végig […]