![](https://i0.wp.com/cornandsoda.com/wp/wp-content/uploads/2018/09/nun-kiemelt.jpg?fit=913%2C477&ssl=1)
Kritikám címében nem véletlenül illettem Corin Hardy alkotását a „mese” kifejezéssel. Az apáca (The Nun, 2018) ugyanis – ha nem is teljes mértékben, de – eltér a Conjuring univerzum alapműveitől. Atmoszférájában és kliséiben inkább egyfajta „Jancsi és Juliska” történetre hajaz. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne kellően félelmetes vagy ne tartozna a zsáner darabjai közé, mégis nehéz komolyan venni, vagy egyáltalán több lenne, mint egy jó iparosmunka.
![](https://i0.wp.com/cornandsoda.com/wp/wp-content/uploads/2018/09/nun2.jpg?resize=640%2C268)
James Wan a Démonok között-tel (The Conjuring, 2013) igen magasra tette a lécet, ami az underground horrorokat illeti. Ráadásul azóta talán senki nem is tudta ezt megugrani. A folytatás borítékolható volt, színvonalában nem is maradt el sokkal az alapműtől. Wan azonban új, rá nem igazán jellemző irányt vett. Többet játszott a jump scare-ekkel, és azt a feszültséget, atmoszférát már nem tudta igazán fenntartani, ami általában fémjelzi a munkáit – védelmében azonban meg kell jegyeznünk, hogy több mint két órán keresztül nemhogy nehéz, de szinte egyenesen lehetetlen ezt kivitelezni… Amit viszont nem lehet elvitatni, hogy a film „főgonoszát”, a titokzatos démont, Valakot tökéletesen kidolgozták. Egy kellően rejtélyes, félelmetes karaktert „gyúrtak” belőle. Nem csoda, hogy a Démonok között 2 (The Conjuring 2, 2017) után közvetlenül bejelentették, hogy az Annabelle 2: A teremtést (Annabelle: Creation, 2014) követően újabb spin-offal gazdagodik az univerzum.
Abban ugyanakkor csak reménykedni lehetett, hogy nem egy összecsapott, klisétömkeleget felvonultató horrort prezentálnak, mint az utóbbi esetben. A reményt azonban beárnyékolta kissé, hogy Wan mester Az apáca esetében is levette a kezét a moziról – már ami a rendezést illeti –, és csak producerként jegyzi a filmet. A gonosz által megszállt játékbaba vérengzésével Az apácát összevetve sokkal inkább beszélhetünk egy prequelről, mint egy vérbeli spin-offról. Egyfajta turmixa a két műfajnak, de sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az eredettörténetet ismertető szálra, mint egy, az alapműből kiragadott karakterre. Fundamentumában egy fiktív történetről van szó, és nem a szokásos „a film igaz történeten alapul” moziról – s ez, azért valljuk be, könnyedebb szórakozást vetít előre. A film megtekintése után azonban ebben a perspektívában is kissé ambivalens érzéseink lehetnek. Ám amíg ezt félre lehet tenni, sajnos vannak olyan szegmensek, amelyek inkább zavaróan hatnak.
![](https://i0.wp.com/cornandsoda.com/wp/wp-content/uploads/2018/09/nun6.jpg?resize=640%2C268)
Az gyakorlatilag tíz perc után világossá válik, hogy Az apáca csupán csak kiindulópontjában fog hajazni a Démonok között-mozikra. Wan keze nyoma aspektusaiban sem fedezhető fel, ami nem is csoda, hisz a forgatókönyvet nem rá, hanem arra a Gary Daubermanra (It, 2017) bízták, akinek egyébként a kisujjában van a műfaj: egész munkásságát a horror-szkriptek fémjelzik. Nem mellesleg az Annabelle-mozik forgatókönyvei is az ő tollából származnak. Mégis, hiába atyáskodott számos horror fölött, a misztikus zsánerben sajnos (ő is) újoncnak számít. Emellett a rendezést is kockázatos volt Corin Hardy kezébe adni, aki eddig szinte kizárólag rövidfilmes rendezőként szerzett magának hírnevet. Történetét és kivitelezését tekintve tehát nem beszélhetünk egy Wan-féle misztikus horrorról.
A mozi egy cold opennel nyit, ami ugyan nem szögez minket a székbe, de kellő információt nyújt ahhoz, hogy megágyazzon a filmnek. Ezúttal Romániába visz az utunk, méghozzá az Úr 1952. esztendejébe. Egy elhagyatott, mindenki által rettegett kolostorban történt öngyilkosság miatt a Vatikán egy oknyomozó papot (Demián Bichir) küld. Mellé rendelnek egy kissé világias, fiatal apácanövendéket, Irene nővért (Taissa Farmiga), aki állítólag ismeri a dörgést arrafelé; bár erről neki halvány fogalma sincs. Szóval az amolyan Stigmatás (Stigmata, 1999) kezdés után ők ketten fogják magukat és elzarándokolnak a helyi faluba. Felkeresik a férfit, aki megtalálta a szerencsétlen nővért – és nem mellesleg ügyeletes szépfiúként is funkcionál. Segítségével aztán eljutnak a kolostorba, ahol ezután furcsábbnál furcsább, félelmetesebbnél félelmetesebb dolgok történnek.
![](https://i0.wp.com/cornandsoda.com/wp/wp-content/uploads/2018/09/nun3.jpg?resize=640%2C360)
Gyakorlatilag már itt belevágnak a lecsóba: nem építik fel szép lassan a történetet, egyből jönnek a múltbéli „démonok”, élve eltemetések, kísértetek, szóval minden, ami kell. Ennek ellenére hőseink még ekkor is csak annyit vágnak le az egészből, hogy valami nincs rendben a kolostorral. A jump scare-ekkel végigklisért – akarom mondani végigkísért – enyhe helyben toporgás után jutunk csak el „főhősünking”, akit végül a csodatrió szépen el is agyabugyál. Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy a végkifejlet kiszámíthatósága mellett a Démonok között rajongók, vagy akik figyelmesen nézték az eredeti alkotásokat, azoknak egy negyed óra után már teljesen világos a befejezés. A katarzis tehát nem garantálható. Számomra ez nem jelentett feltétlenül negatívumot, sőt talán érdekesebbé is tette a végkifejletig vezető utat.
Mindent összevetve, ha egy teljesen különálló produkcióról beszélnénk, az egész sztori annyira nem lenne zavaró, így, ebben a formában viszont nagyon melléfogtak Daubermanék. Azt azért el kell mondanom, hogy a karakterekkel és a színészi játékkal alapvetően nem volt gond. Jó, kicsit félő volt, hogy Taissa Farmigát csupán azért castingolták, hogy érdekességként hasson a Lorraine Warrent alakító nővére mellett; ugyanakkor lehet, hogy valamilyen fontos funkciója is lesz a jövőben, mindenesetre az én fejemben ez a húzás elültette a bogarat. Ha mégis az előbbi indok a helytálló, megbocsátható, mi több, igen szerencsés véletlen, mert kiválóan hozta a figuráját. Kezdetben még egy femme fatale szerep is kinézett neki, de szerencsére végig szigorúan megmaradt annál a karakternél, amelyre szükség volt. Nem vált áldozati báránnyá vagy hős ördögűzővé, nem mellesleg olyan jellemfejlődést tapasztalhattunk esetében, ami abszolút hitelessé tette.
![](https://i0.wp.com/cornandsoda.com/wp/wp-content/uploads/2018/09/the-nun-imdb2.jpg?resize=640%2C268)
Burke atya ezzel szemben elég sótlanra sikerült, a kémia sem működött igazán köztük. Azonban nem központi figura, így ki kell jelentenem: ha szándékosan „tolták” kicsit a háttérbe, Demián Bichir akkor is korrekt színvonalat hozott. De ha már itt tartunk: a trió utolsó tagját, Jonas Bloquet semmi sem menti fel. A kezdetben viccesen komor szépfiú, aki végül fehér lovon belovagol a történetbe olyan egysíkú, mint egy kapanyél. A szerepe sem volt túl hálás, de neki még a minimumot sem sikerült belőle kihozni… Ami az eddig felsoroltak mellett még menti a filmet, az mindenképpen a location scoutok munkája. Nagyszerű helyszínt találtak a világháborúban lebombázott, mindentől távoli kolostornak. Kellően ódon, de nincs Drakula kastélya feelingje.
![](https://i0.wp.com/cornandsoda.com/wp/wp-content/uploads/2018/09/the-nun-castle-imdb.jpg?resize=640%2C268)
Ez pedig sarkalatos pontja a mozinak, hiszen Az apáca közel 90 százaléka ezen a helyszínen játszódik. És ez a helyszín kiválóan illik abba a sejtelmes atmoszférába, amelyet (próbáltak teremteni) teremtettek a mozi során. Nagyban hozzájárul, hogy a film ne süllyedjen egy átlagos fércmű szintjére, hanem megfeleljen egy korrekt esti kis borzongásnak. Mert igazából Az apáca nem több és nem kevesebb. Ha nem a Conjuring-univerzum spin-offjaként tekintünk rá vagy el tudunk vonatkoztatni a mozit körülvevő hype-tól, egy tisztességes misztikus horrorként könnyedén megállja a helyét. Leginkább a benne rejlő potenciál ilyetén való kiaknázása/kiaknázatlansága miatt húzhatjuk a szánk. Az viszont megállapítható, hogy a Démonok között spin-offok az Annabelle (Annabelle, 2014) óta felszállóágba kerültek, így könnyen lehet, hogy a görbe ember kalandja (The Crooked Man, -) Az apácát is lekörözi.
Értékelés: 71/100
IMDb: 5,9
Mafab: 77