Béres vs. Mátyus – interjú Seress Zoltánnal - Corn & Soda

Béres vs. Mátyus – interjú Seress Zoltánnal

Seress Zoltánnal A feltaláló című film kapcsán beszélgettünk a „Mátyusokról”, Béres Józsefről, színházról és legújabb bemutatójáról. A feltaláló című filmet Gyöngyössy Bence rendezte, és február 6-tól országosan látható a mozikban.

Seress Zoltán

Corn&Soda: A feltaláló forgatása előtt volt valamilyen képed Dr. Béres Józsefről és az életéről?

Seress Zoltán: Dr. Béres József velünk élő tudósember volt. A hetvenes években – amikor Béres József bekerült a köztudatba – már viszonylag nagyobb fiú voltam. Az emberek tudták, hogy ő kicsoda, főleg, amikor megszületett az általa kikísérletezett csepp, majd az őt körülvevő események fokozottan beemelték a köztudatba.

Mátyus Géza – nagyhatalmú pártvezető – szerepét alakítod a filmben. Mátyus valós figura vagy a karakterében van fikció?

A valóságban tényleg volt egy olyan személy, aki Béres József életére erősen hatott, de nem Mátyusnak hívták. Pozsgai Imre és Aczél György név szerint szerepelnek a filmben. Mátyus esetében van egy kis fikció, de a karakter alapja valós. Az ilyen típusú figurából sok volt abban az időben. Az én családom történetéből is tudok ilyenről beszámolni. A korszakban volt egy prototípus, amire Mátyus „személyleírása” alapján ráismerhetünk. Az eseményeket ismerve és tudva azt, hogy milyen technikával működött az a korszak, az alapján Mátyus karaktere nem fikció, hanem valós, ezért nagyon erős és hiteles a figura.

Hiába keresnék ezt a nevet a kor politikusai között?

Hiába. A felső vezetés tekintetében nem lett volna érdemes Pozsgai helyett más nevet használni. Érdekesebb is az, hogy a Pozsgai „az a” Pozsgai Imre. Mátyusnál nem volt ennek jelentősége, de ettől még nagyon erős ellenpontja Béres Józsefnek. A történet szempontjából érdekes, hogy egy olyan kaliberű ember, mint Pozsgai mit ismer fel, és egy olyan típusú figura, mint a Mátyus, ezzel hogyan szembesül. A hatalomtechnikai eszközök használata, a politikai elvek ütközése az érdekes, és az, hogy van egy olyan helyzet, amit Pozsgai felismert, és ki is mondott a filmben: „Mátyus elvtárs, ez már nem fog tovább így működni.” Nagyon megváltozott addigra a világ, és a Mátyus-féle szemlélettel már nem lehetett működni. Ez a fő üzenete a helyzetnek.

Seress Zoltán A feltaláló című filmben
Forrás: Pannonia Entertainment

A filmnek nagyon erős jelente az, amikor elhangzik a filmben ez mondat, és ahogy Mátyus összeomolva ül az irodai kanapén.

Igen, és azért azt ne felejtsük el, hogy később Pozsgai Imre lesz az, aki bejelenti, hogy az 1956-os esemény népfelkelés volt és nem ellenforradalom. Az ő szerepvállalása a rendszerváltásban megkérdőjelezhetetlen. Pozsgai és Mátyus között az az óriási különbség számomra, hogy Mátyus dörzsölt, de egy meglehetősen középszerű és köpönyegforgató, Pozsgairól pedig már tudjuk, hogy egy más kaliberű személyiség.

Dr. Béres József sorsa akár szimbolikus fordulópont is lehetett abban a korszakban?

Igen, Béres élettörténete metafora. Béres József – mint emblematikus ember – ügyén keresztül kiderült, hogy az 1956 utáni restauráció korszakában, a húzd meg-ereszd meg politika hangulatban az emberek a szürke színt választották. Béres sorsán, és hasonló más eseteken keresztül kiderült, hogy elege lett az embereknek abból a szürke színből. Béres József abban a történelmi pillanatban – ami a hetvenes években kezdődik -, kitartó hitével és harcával megmutatja azokat a színeket, amelyek által végül eljutunk a rendszerváltásig.

A filmben megjelenik a művészvilág politikára ható ereje.

Igen, fontos szála a filmnek az, hogy Nagy László, Déry Tibor, Kósa Ferenc és az egész művész-értelmiségi kör milyen nagy erővel tapadt a Béres-ügyre. Hihetetlen empátiával ismerték fel benne azt, hogy nem csak kémiáról, biológiáról, hanem sokkal több mindenről van szó, és valami egészen mást is fel lehet mutatni. A nyolcvanas években ennek már olyan nagy ereje volt, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Pozsgai Imre – többek között – ezt is felismerte.

Gáspár Tibor elmondta, hogy casting nélkül kérték fel a főszerepre. Te hogyan kaptad meg Mátyus szerepét?

Megnézve a filmet, nincs jobb választás Béres szerepére, mint Gáspár Tibor, és nem csak a külső jegyek miatt mondom, hanem mert nagyszerű az alakítása. Gyöngyössy Bence rendezővel már dolgoztam a Janus című tévéfilmben. A Janus nagyon különleges pillanata volt a pályámnak, és nagyon szerettem, mert összetett és különleges feladat volt. Élő emberről készült, aki a román Securitate-nak jelentett. Tőkés Eszter férje volt és 5 éven keresztül mindent jelentett. Ma is köztünk él ez az ember. Őt játszottam és az nagyon jó munka volt. Bence az alapján döntött úgy, hogy szerepeljek A feltaláló című filmben. Nem volt casting, csak az volt a kérdés, hogy melyik karakter legyek, de hamar eldőlt, hogy Mátyus legyen az.

Seress Zoltán

Milyen Gyöngyössy Bencével dolgozni? Mennyire irányít vagy enged szabadon dolgozni?

Bence részéről nincs szabadjára engedés. Úgy tűnik, hogy megengedő, de aztán mindig jön valamivel, ami hozzá tesz a jelenthez, és az jót is tesz. Ha olyan pillanat születik meg, ami nem az instrukciójához kötődik és működik, akkor ő kifejezetten boldog tőle. Én jól tudok dolgozni az ilyenfajta együttműködésben.

Amikor a forgatókönyvet elolvastad, már volt benned egy kép Mátyus figurájáról?

Persze. Pontosan kirajzolódott a forgatókönyvben, hogy ki is az a Mátyus. Különös, hogy Gyöngyössy Bencétől a Janus után újra egy negatív figura lehetőségét kaptam. Ezek nagyon izgalmas figurák. Fontos, hogy csak akkor tudok azonosulni ezzel az alakkal, ha minden pillanatát elhiszem. Ijesztő.

Tőled a kedves, pozitív szerepeket szokhatták meg a nézők.

Igen, de jót tesznek az ilyen szerepek is. A pályafutásom legnagyobb részét – némi túlzással – a különböző orvosfigurák teszik ki. Nehéz orvosként sokadszorra újat mutatnom. Kis iróniával szemlélve; egy ortopéd sebész és egy nőgyógyász karaktere maximum a szakterületi differenciáltságuk miatt különbözik.

Marton László osztályba jártál a Színművészetin. Ez egyenes utat jelentett 1987-ben a Vígszínházba?

Mondhatjuk, hogy nekem egyenes út volt. Mivel a Vígszínház igazgatója volt a tanárunk, így a gyakorlatunk is a Vígben volt. Lehetett kirándulni máshova is, de mi főleg ott éltük az életünket. A diploma átvétele után természetesen Marton László döntött arról, hogy ki folytathatja Vígben.

Jó döntésnek érzed, hogy a Vígszínházban kezdted a pályádat?

Hogyne. Az első években sok és nagyon jó munkáim voltak, amelyek mindenképpen hozzátettek a színházzal kapcsolatos tudásomhoz, a képességeimhez, a kérdőjelek nagyobbításához. A munka minősége és mennyisége nem nagyon volt más ahhoz képest, mintha vidékre mentem volna. Szerintem vidéken sem kaptam volna több lehetőséget.

Seress Zoltán és Hajduk Károly a Liliom című előadásban
Forrás: Vígszínház web oldala
Fotó: Dömölky Dániel

1993-tól jött egy 10 éves kalandos időszakod. Művész Színház, Thália Színház, Miskolc, Nyíregyháza, Szeged, Szolnok. Hogy emlékszel vissza erre a korszakodra?

A Művész Színház, mint koncepció megsemmisítése nagy törést okozott bennem. Nagy csalódás volt. Nehéz döntés volt akkor eljönni a Vígszínházból. Nem azért jöttem el a Vígszínházból, mert rossz helyzetben voltam, hanem azért, mert kíváncsi voltam egy másfajta színházi szituációra. A Művész Színház után megalakult a Kelemen László Színkör, aztán rövid hezitálás után úgy döntöttem, hogy mást szeretnék csinálni.

Ez a szabadúszást jelentette?

Mondjuk így, bár Miskolcon társulati tag voltam. A Revizorban Hlesztakovot játszottam. Miskolcon volt egy erős mag, amit Kamondi Zoltán vezetett, de én mire odaértem, az elhalványodott és megszűnt. Utána olyan helyzetek adódtak, hogy úgy érzetem, azokat mindenképpen ki kell használnom, mert a hasznomra szolgálták, még akkor is, ha térben, kilométerben nem volt mindig egyszerű Budapestről megoldanom. Mindennek nem volt jelentősége a harmincas éveimben, mert akkor nem volt az nagy teher. Most biztos háromszor meggondolnám, hogy vállaljam, de akkor a feladatok, a lehetőségek sokkal jobban vonzottak, mint amennyi kényelmetlenséggel jártak. Jó időszaka volt a pályámnak. Andorai Péter közelmúltbeli halála kapcsán jutnak eszembe most a szegedi közös munkáink. Három előadásban is együtt dolgoztunk. Emlékezzünk meg ezen az úton is Andorai Péterről. Az amerikai Elektrában, a Platonovban és Három nővérben játszottunk együtt Szegeden. Ezek annyira izgalma feladatok voltak, hogy nem volt bennem kérdés amiatt, hogy Szeged Budapesttől 170 kilométerre van.

A legendás Bárka Színházról már sokat kérdeztek téged, amelyet több éven át igazgattál. Az 5 éves távlatból hogyan gondolsz vissza a Bárka Színházra?

Már korábban megfogadtam, hogy nyilvánosan nem beszélek a Bárkáról. Nem a szakmai munka minősége döntött a Bárka Színház sorsáról. Váratlanul alakult sok minden, amit nem lehetett és nem is tudtam kezelni. A feltaláló filmre visszatérve az a konklúzióm, hogy csináljon bármit az ember, és mindegy, hogy milyen izmus alatt tesszük a dolgunkat, jó, ha elkerüljük a Mátyusokat. Most már tudom, hogy hogyan kell felismerni a Mátyust, és mindenkinek ajánlom, hogy ez az érzéke legyen meg. Nem csak a gyermekkoromból táplálkoztam a Mátyus figurájának megformálása során, hanem a közelmúltból is. Ezt ebben a pillanatban ismertem fel.

Igazgatói ambíciód vannak még? Pályáznál valamelyik színház élére?

Nem. Nem tudok olyan helyzetet, hogy ilyen döntést hoznék. Ez olyan fikció, aminek nem érnénk a végére, mert ez a mese kategóriája lenne.

2016-ban visszatértél a Vígszínházba. Mi vitt vissza a Vígbe?

Eszenyi Enikő többször hívott vissza. 2016-ban alakult úgy, hogy nem is volt kérdés bennem, hogy újra a Vígben kössek ki. Bizonyos pont után kézenfekvő volt számomra a visszatérés.

Seress Zoltán és Bede-Fazekas Szabolcs A feltaláló című filmben
Forrás: Pannonia Entertainment

A Székesfehérvári Vörösmarty Színházba elhívtak? Társulati tag vagy?

Igen, és most egy produkcióban vagyok benne. Ennek az az oka, hogy a magánéletemhez most ez a ráérős helyzet passzol. Az ember sokszor beáldozza, belelapátolja a magánéletét a színházasdiba. Nem akarom ezt misztifikálni, vagy melodrámát csinálni ebből, de elérkezett egy olyan pillanat, amikor azt mondtam, hogy lerakom ezt a lapátot. Ez most jó helyzet nekem és én örömmel ki is használom.

Az elmúlt években sok fiatal érkezett a Vígbe, akik most erősen meghatározzák a színház arculatát. Hogyan látod ezt?

Nincs ebben semmi különös. Ha belegondolok az én Vígszínházas érkezésembe, akkor 1987-ben ott volt a színházban Kern András, Szombathy Gyula, Balázs Péter, Tahi Tóth László, Szakácsi Sándor, akik annak idején megtették a dolgukat a Popfesztivállal és a Harmincéves vagyok darabokkal. Érkezett a mi generációnk, amelyik ugyanúgy letette a névjegyét a Padlással, a West Side Story-val, a Fekete Péterrel, vagy akár a Dühöngő ifjúsággal. Most itt egy újabb generáció, amelynek ugyanez a dolga. Ennek a folyamatnak folytonossága és tradíciója van. Nyilván megváltozott a világ, más a felület, amelyen az újak érintkeznek a világgal, de ha van teremtő, jól működő, ízléses háttér, akkor ez működni fog. Ha nincs, akkor szétesik. Ezt praktikumként mondom. Ha őszinték vagyunk, akkor az én generációm mögül a figyelem kopott el és szétesett, de annyi azért maradt belőle, hogy a generációm megmaradt individuális módon teremtő közegnek. Ez hol itt, hol ott összetalálkozik, de abban a koncentrációban, ahogy a mostani generáció működik a Vígszínházban, úgy nem. Ha a fiatal generáció figyel arra, hogy emberi módon, empátiával közelítse meg a helyzetet, akkor működhet. Ha nem, akkor elfáradhat. Ez bármelyik színházban így van, nincs ebben semmi speciális.

Eljöttél a Vígből. Új célokat kerestél?

Igen. Székesfehérváron megcsináltuk Esterházy Péter darabját, a Mercedes Benz-t, ami érzékenyen érintett. Ismertem Esterházyt, mivel annak idején darabot írt a Bárka Színháznak, amire mi kértük fel Haydn halálának 200. évfordulójára. Különös, szertelen darab volt. Esterházy derűje, humora, eleganciája mind benne volt. Az egy nagy kihívás és szellemi utazás volt a számomra. Amikor felmerült annak a lehetősége, hogy játsszam a Mercedes Benz-ben, nem volt kérdés, hogy megyek Székesfehérvárra.

Milyen szerepek várnak rád a közeljövőben?

A legközelebbi „meccsre” készülök, most próbáljuk Székesfehérváron a Trianon című darabot, melynek március első hetében lesz a bemutatója. A darab elképzelt nemzetközi bíróság előtt egy vádló és egy védő között megfeszülő történelmi tabló. Mit jelent Trianon nekünk? Jogszerű-e az, ahogy a dolgok akkor történtek? Mi minden vezetett hozzá? Ki, hogyan vett benne részt? Mi történt a politikai háttérben? Van egy esküdtszék, amely döntést hoz abban az ügyben, amelyben azt hiszem, most már lehetetlen megtenni. Esterházy nagyon szellemes mondatát tudnám idézni a Mercedes Benz-ből, azt, amikor az elvtársak kipakolják az Esterházy-ezüstöt a fiókból és egy nagy batyuban elviszik:,,Legalább a batyut szerezd vissza”. Trianon már nem peresíthető.

Kik az alkotók a Trianon darabban?

Sárosi István írta és Szikora János rendezi.

A Vígszínházas szerepeidet viszed még tovább?

Igen, a Liliomban és a Lóvá tett lovagokban játszom.

Seress Zoltán és Gáspár Tibor A feltaláló című filmben
Forrás: Pannonia Entertainment

Gyakran merül fel a kérdés a mai színjátszásban az, hogy a dokumentarista vonal, vagy a katartikus színház kerüljön előtérbe. Te mit gondolsz erről?

Én hiszek a katarzisban. Az, hogy milyen stílusok vannak, az, hogy milyen konvenció alapján dolgozik egy alkotó, az az ő dolga. Az egyik stílus lehet az, hogy nem akar semmilyen definíciót mondani az előadás végén, hanem kérdéseket tesz fel. Ha az előadás csak opciókat kínál fel, akkor annak ott az esélye, hogy nem lesz katarzis. Felteszik a kérdéseket az előadásban, de nem válaszolnak rájuk. Ha csak felvetések vannak, akkor valóban ott a kockázat, hogy nincs katarzis. Hiszek abban is, hogy jól kézben tartott előadásban kérdéssel is el lehet érni a katarzist. A kérdések is lehetnek megtisztítóak, csak olyan kérdéseket kell feltenni, amit addig nem mertek feltenni. A katarzis olyan mélységesen mély dolog, hogy nélküle szerintem egyszerűen nem lehet színházat csinálni. Ha klasszikus dramaturgia mentén megy a darab, és jól van megcsinálva, akkor létre tud jönni a katarzis. A katarzis megéléséhez hozzátartozik az apnoé, az alvásos légzéskimaradáshoz hasonló lelki állapot, amikor a „kettő között” vagyunk. A lélegzet kimaradása a katarzis különös formája, egy koordináta rendszerben ez a nulla, amiből el lehet pozitív és negatív irányba is indulni. A színház célja az, hogy a nézővel történjen valami, még akkor is, ha nem részese az adott történetnek.

Visszatérve A feltaláló című filmhez, hogy emlékszel vissza a forgatás hangulatára?

Van olyan forgatás, hogy az ember az ötödik napon kétségbe esik, hogy úristen mit csinál? Na, itt ez nem volt. Mátyus miatt minden nap úgy mentem, hogy örömként fogtam fel a forgatást, mert a szerep kifejezetten érdekelt, ezért semmilyen egyéb körülményre nem figyeltem, nem foglalkoztatott más. A szereppel – és azokkal a kollégákkal, akikkel dolgoztam – nagyon jól és bensőségesen voltam együtt a forgatás alatt.

Mátyus úgy főszerep, hogy bár alig van jelen, mégis egyfolytában ott van a levegőben.

Igen, ez egy nagyon fontos dolog. A jelenetek lecsengéseiben, felhangjaiban ott van, ezért nagyon különös a jelenléte, mert ő az altalaja és motivációja a filmnek. Az egész életünket meghatározta ez a típusú hatás abban az időben. A rendező feladata, hogy ez a hatás kialakuljon a filmben, mert színészt még nem láttam felhangokat eljátszani.

A mozifilmben az 56-os szituáción kívül nincs közös jelented Béres Józseffel, azaz Gáspár Tiborral.

Valóban nincs, de ez nagyon jó így, mert egyrészt nem fárad ki a konfliktust, és fent lehet tartani annak a lehetőségét, hogy bármi megtörténhet. Másrészt ez a helyzet a két ember személyiségéből is fakad, mert ha Béres szemszögéből szükség lett volna a találkozóra, akkor ő beleáll a helyzetbe. Mátyus nem volt az a figura, ő nem állt oda, ő „máshol melózott”.

Említetted, hogy csak Gáspár Tibor játszhatta el Béres Józsefet. Gáspár Tibor a sajtótájékoztatón megkönnyezte, hogy eljátszhatta ennek a nagyszerű embernek az életét.

Nem csoda, hisz ha a színész egy olyan karakterrel találkozik, mint Béres József, akkor próbára teszi minden addigi gondolatát az életről, a moralitásról. Értem a Tibi elfogódottságát. Béres sokszor idézett szavai ide tartoznak: „Soha egyetlen embertársam életéről nem mondhatok le.” Amikor egy ember kimond egy ilyet, akkor az olyan erejű dolog, hogy még az a színész is nehezebben veszi a levegőt, aki játssza. Ez a kérlelhetetlenül pontos, tiszta mondat a történet végére be is igazolódik, és nincs benne egyetlen hamis hangsúly sem. Ezért abszolút megértem Gáspár Tibor megrendültségét, amikor ezzel szembesül. Módomban állt korábban egy Richter Gedeonról szóló dokumentumfilmet narrálni. Richter sem ment el az országból, pedig megtehette volna. Ő azonban hazafi maradt, az életével fizetett ezért, ott a Duna-parton.  Testvérsors az övék, mert ha Béres József egy másik korszakban él, akkor lehet, hogy ő sem végezte volna másképp. Ha az ő példáikat nézzük, akkor látjuk, hogy milyen gazdag a közelmúlt történelmünk. Ezekkel a nagyszerű emberekkel kellene szembesíteni bennünket, vigyázva arra, hogy az ne melodráma, pátosz vagy mellveregetés legyen. Érdemes lenne ezzel többet foglalkoznunk.

Köszönöm, ez nagyon jó végszó.

Ez is tetszeni fog...