Demeter Norbert - A Lanky ház halott kritika - Corn & Soda

Demeter Norbert – A Lanky ház halott kritika

A Lanky Ház halott

Demeter Norbert 2016-ban megjelent könyve, A Lanky ház halott tovább bővíti a magyar fantasy irodalmat. A néhány éve tomboló fantasztikus lények és varázslatos, misztikus világok iránti szenvedély ezúttal nem vámpírokkal vagy vérfarkasokkal rémisztgeti az olvasót, hanem magával a Sárkánykirállyal.

A regény egy olyan világban játszódik, ahol a közember valósága és a misztikum összemosódik. A főszereplő, Richard egy kiüresedett író, aki otthagyva szeretteit és idilli amerikai életét, ihlet reményében felkeresi a helyi szóbeszédek szerint elátkozott Lanky házat, ahol sok-sok évvel azelőtt Josef Lanky és követői rettegésben tartották a vidéket. A kutatás azonban izgalmas regény alapanyag helyett egy félelmetes és sorsfordító találkozássá növi ki magát, és Richard egy olyan vérrel és fájdalommal teli világot ismer meg, ami nem ereszti magából az embert.

Ha fülszövegként csak ennyi kerülne a könyv borítójára, már azzal is fennállna a veszély, hogy többet árulnánk el a leendő olvasónak, mint az író maga teszi. A szerző egy, a fantasyban egyre gyakrabban, ám kevesek által jól használt fordulattal indít: in medias res, azonnal beleesünk az események sűrűjébe. Nem minden esetben célszerű egy ilyen indítás, hiszen így nulla háttértudással várja el tőlünk a szöveg teljes megértést, A Lanky ház halott esetében viszont működik a fogás. Épp csak annyira visz előre minket a történetben, hogy átugorhassuk a nem túl izgalmas előzményeket, amik addig a pontig vezettek, de gondoskodik róla, hogy semmi valóban lényegesről ne maradjunk le.

Sajnos azonban ez a könyv legnagyobb pozitívuma, ami után nem következne egy „de”. A regény sok téren túlzásba esik. Minden szó mögött érződik a teljesítés vágya, ám a jóból megártott a sok. A listát a szerkezettel kezdeném, ami tipikus példája lenne annak, hogyan kell egy különböző idősíkokban játszódó történetet érthetően tálalni: a regény „akkor” és „most” fejezetekre bomlik, az idő mellett pedig a pontos helyszínt is megjelöli, ami alapján könnyebben azonosíthatjuk a cselekményt, amihez visszatérünk. Az ezzel kapcsolatos „de” a következő: mivel minden fejezet alfejezetekre bomlik, így az eredeti cél, a segítség, a visszájára fordul. Az olvasó hamar eltéved a sok számozott szöveg között. Ráadásul a szöveg tördelése sem nyújt segítséget, a szétcsúszó sorok egybefüggő szöveg helyett mondatok egymásutánjának hat – ugyan ezt az érzetet erősíti a köszönetnyilvánítás, a mottók és az elköszönés, amik az „előszó” és „utószó” címszó alatt sokkal összeszedettebb benyomást keltenének.

A szereplőkkel, illetve mind a valóságos, mint a kitalált univerzummal hasonló a helyzet. A legtöbb karakter – a fő trió, Richard, Brian vagy Beverley kifejezetten – szimpatikus és kedvelhető karakterek, akik ellen az embernek nem lehet kifogása, ám éppen ez a gond. Richard egy untig látott vonzó, okos, szellemes, tehetséges, ám munkájában kevésbé elismert álomférfi, Brian a sikeres, humoros, meleg jóbarát, Beverly pedig a szép, szintén okos, szellemes, mégis nőies álomnő. Sztereotípiák egész hada sorakozik fel előttünk anélkül, hogy a karakterek valódi mélységeket mutatnának fel. A „gonosz” karakterek sem bővelkednek sok személyiséggel, habár Josef Lanky kis csiszolás után remek ellenség lenne. Ugyan ez igaz a könyvben felvázolt Amerikára is. Összességében nem azzal van a gond, ahogy látunk, hanem azzal, amit.  Noha az író kifejezetten élethűen festi le a környezetet, semmi sem tűnik valódinak, minden tökéletes vagy klisés – szemléletes példa az előbbire Richard és Beverly pompás, idilli reggelije, utóbbira pedig a szerző azon feltevése, hogy léteznek külön homoszexuális férfiaknak fenntartott konditermek.

A szerző azonban a nyelvezet tekintetében is átesik a ló túloldalára. Élethűek a személy és környezetábrázolások, a szöveg bővelkedik a szép és kreatív hasonlatokban és képekben, ám ezt a sok szépséget szétzúzza a trágárság.  Trágárság alatt nem pusztán az obszcén szavak használatát értem, – mert bár arra is bőven akad példa, és sok esetben olyan környezetben, ahol nem emel, hanem ront a jelenet hatásán és hiteltelennek tűnik – hanem a nemiséget is. Ahogyan a káromkodás a posztmodernben, úgy a fantasyban a nemiség megszokott és sok esetben szinte elvárt követelmény, itt azonban a leírások erotikus helyett obszcének és sajnos biológiailag olykor pontatlanok is.

A Lanky ház halott bizonyos részleteiben van potenciál, ám a rengeteg túlzás elnyom benne minden kreativitást. Összességében véve túlzsúfolt, feleslegesen hosszúra nyújtott és sajnos sokszor megbotránkoztató is. A próbálkozás mindenesetre elismerésre méltó és amennyiben tervez az író további szerzeményeket vagy ennek újra írását, remélem a kritika segítségére lesz a történetei csiszolásához.
Köszönjük Demeter Norbertnek, hogy a Corn&Soda-ba helyezte bizalmát!

Ez is tetszeni fog...