Herscht 07769 – Egy mondat a... miről is? – Kritika Krasznahorkai László legújabb regényéről - Corn & Soda

Herscht 07769 – Egy mondat a… miről is? – Kritika Krasznahorkai László legújabb regényéről

Neonácizmus, Johann Sebastian Bach és kvantumfizika. E három téma kibontásának igénye munkálkodott Krasznahorkai Lászlóban, amikor papírra vetette legújabb regényét, a Herscht 07769-et. A Magvető Kiadó gondozásában megjelent művet a szerző maga elbeszélésnek tartja, s bizonyos szempontból elfogadható ez a meghatározás is, terjedelme és összetettsége azonban (432. oldal) mégiscsak arra késztet minket, hogy inkább regényként hivatkozzunk rá.

herscht 07769

Forrás: Krasznahorkai László Facebook-oldala

A történet főszereplője Florian Herscht, akiről rögtön a könyv legelején kiderül, hogy – mint Krasznahorkai oly sok hőse – megszállottja valaminek. Floriant ugyanis rettegésben tartja egy tanárától hallott kvantumfizikai bonyodalom, amely szerint a létezést részecskeszinten egyfajta véletlenszerűség hozta létre, egy megmagyarázhatatlan hiba periodikus ismétlődése. Márpedig ha ez így van, véli Florian, akkor elképzelhető, hogy a véletlen ennek ellenkezőjét produkálja, ami pedig az általunk ismert világ megszűnését eredményezheti. Florian ezért levelekkel próbálja erre felhívni Angela Merkel figyelmét, mert abban bízik, hogy ő mint az ország – s így a világ egyik – vezető politikusa megoldást tud találni arra, hogy ezt elkerüljék.

A könyv alapvetően innen indul, de később ez a probléma némileg feledésbe merül, amikor megismerjük Florian környezetét: a németországi Kana városát. Megismerjük főnökét – őt az elbeszélő csak Bossznak nevezi –, aki egy helyi neonáci banda meglehetősen agresszív, trágár vezetője, mellesleg megszállott Bach-rajongó. Florian neki dolgozik, és dacára a helyiek folyamatosan figyelmeztetéseinek, nem ismeri fel jótevőjében a rossz embert. A városban pedig eközben mindegyre furcsább és furcsább események bontakoznak ki: különös falfirkák jelennek meg a Bach-emlékhelyeken, farkasok támadnak a város lakóira, miközben emberek halnak meg, tűnnek el, majd bukkannak elő rejtélyes módon.

A Herscht 07769 számos elemében illeszkedik a Krasznahorkai-életműbe. A cselekmény kibontása, a képzettársításos motívumok halmozása, a karakterek polifonikus jellege, a szinte már misztikumba hajló különleges történések, az elvont gondolatmenetek és a kisvárosi apokaliszpis mind-mind ismerősek lehetnek az olvasónak.

Régi ismerősök

A főszeplő, Florian alapvetően az evilági dolgokra vak, gyermeki naivság, más szóval jóság képviselője, aki még egy neonáci bűnözőben sem képes felismerni a rosszat. Tipikusan Krasznahorkai második regényének, Az ellenállás melankóliája Valuskájának rokona. Mindketten megszállottan figyelik az embertől független erők viselkedését, egyikük csodálja, a másik viszont megretten tőle. (Míg Valuska a bolygók mozgásának szükségszerű ismétlődését mímelve nap mint nap ugyanazokat a köröket rója a faluban, és engedelmeskedik az univerzum felfoghatatlan törvényeinek, addig Florian a törékeny, létező világ darabokra hullását próbálja megakadályozni a maga egyszerű, hétköznapi életében.) Csakhogy, ahogy a szerzőnél oly sokszor, a történet egy pontján a főhős viszonya a létezéshez ezúttal drasztikus fordulatot vesz, jellemzően egy iszonyatos esemény hatására. Florian, miután saját szemével győződik meg róla, hogy a Bossz és társai valóban gonoszak, radikálisan átalakul és szembefordul a társadalommal. (Ahogy teszi ezt például Krasznahorkai novellahőse, Herman, a vadőr is.)

Ebben egyébként nincs egyedül, a regény első felének fontos szereplője, Florian mestere, Adrian Köhler ugyanis szintén tipikus Krasznahorkai-karakter, a város elismert, idős értelmiségije, az ész embere, aki egy ponton nem kivonul, sokkal inkább felfüggeszti a viszonyulását a társadalomhoz. Igaz, ezúttal Krasznahorkai ezt a kivonulást demenciára, vagyis az ész leépülésére vezeti vissza, tovább erősítve a széthullás motívumát a műben. (Az ellenállás… Eszter urának, a Sátántangó orvosának vagy a Báró Wenckheim hazatér Tanár urának esetében ez tudatos döntés volt a szereplők részéről.)

És persze emellett még sorra előkerülnek az erkölcs nélküli, üres és primitív gazemberek, az életüket betegesen féltő rettegők, és még sok-sok ismerős, jól körülírható szereplők, akik a szerzőt kedvelők számára egészen biztosan ismerősek lesznek.

Egyetlen, csúnya mondat

A körülmények tehát adottak egy jó Krasznahorkai-regényhez – gondolhatjuk. Ezen a ponton azonban kénytelen vagyok bevallani: bármennyire is vagyok elfogult a szerző irányába és nevezem kedvenc kortárs írómnak, ezt a könyvet nem élveztem, egy cseppet sem.

Elsősorban a regény nyelvi stílusa és narrációja zavart. Krasznahorkai az első három könyvében (Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, Kegyelmi viszonyok) olyan nyelvezetet használt, amelyhez foghatóval soha sem találkoztam. Krasznahorkai lényegében tökéletes összhangba hozta a lírait és a prózait. Hosszú, látványos módon összetett, szándékosan túlstilizált mondatai kivétel nélkül a felfoghatatlanul bonyolult világ tökéletességét kísérelték meg megragadni. Kérlelhetetlen kinyilatkoztatások voltak ezek, mint egy profetikus jövendölés. Ez a nyelvezet olyan páratlan olvasói élményt nyújtott, amelyet nehéz szavakba önteni, és amelyet aligha feled bárki, aki kezébe vette e könyvek valamelyikét. (Érdemes elolvasni a Sátántangó vonatkozó mondatát, amelyet Görögországban 2020-ban az év legfontosabb mondatának szavaztak meg.)

Sajnálatos módon azonban Krasznahorkai mintha szakított volna ezzel a nyelvvel. A Herscht 07769 narrátora beszédjellegű narratívát használ, mintha közvetlenül szólna az olvasóhoz. És éppen ezért tartom némileg szemfényvesztésnek azt, hogy a 432. oldalas regény egyetlen mondatból áll, mert Krasznahorkai ezúttal lényegében végtelenül egyszerű és – ne szépítsük – rettenetesen pongyola tőmondatokkal dolgozik, amik közé egyszerűen csak vesszőt rak. Ezzel azt az értést kelti, hogy a narrátornak tulajdonképpen esze ágában sincs stilizálni a művet vagy éppen szerkeszteni. A mondatok, mint egy zuhatag, áramlanak az olvasó felé, hogy az ember szinte beleszédül. És ez nem az a szédülés, amit esetében olyannyira szeretni tudunk.

Közben folyamatosan ugrálunk a legkülönbözőbb – a cselekmény szempontjából sokszor szinte már jelentéktelen – karakterek látás- és beszédmódja között, ami miatt annyi érthetetlen és értelmezhetetlen vakvágány van a műben, hogy azt felsorolni is nehéz volna. Az elbeszélő időnként zavaros, rengeteg kihagyással és vakfolttal dolgozik, amelyek ebben a formában nem szolgálják a befogadás lehetőségeit, sokkal inkább elbizonytalanítják az olvasót. A három, egyébként vonzó téma pedig – neonácizmus, Bach és kvantumfizika – néha már felszínes módon jelenik meg. Összevonni a három fő problémát közel sem sikerül a szerzőnek. 

herscht 07769

Forrás: Krasznahorkai László Facebook-oldala

Buta emberek

Egy másik jelenség pedig, ami már a Báró Wenckheim hazatérben is visszatetszést kelthetett sokakban, a gúny. Krasznahorkai előző regényéhez hasonlóan ezúttal is szatirikus látásmóddal közelít karaktereihez, nevetségesnek, kicsinyesnek láttatja őket.

Interjúban hallottam tőle, hogy gyakran rácsodálkozik a világ szépségére, órákig képes gyönyörködni a fákban vagy a naplementében. Csakhogy – tette hozzá – mindig megjelenik a láthatáron az ember, minden baj forrása, aki tönkreteszi a kilátást. Ez a fajta pesszimizmus – már ha ez a megfelelő megnevezés rá – korántsem érthetetlen álláspont, mégis: az a Krasznahorkai, aki egykori műveiben ugyanezt az nézetet képes volt úgy képviselni, hogy karaktereiről mindvégig megértéssel és méltósággal beszélt, a Herscht 07769-ben már inkább nevetségessé teszi őket. Hiába voltak végtelenül elesettek, tragikusan buták és sok esetben viccesek például a Sátántangó szereplői, a narrátor – és az olvasó is – mindvégig együttérzett velük, mintha elesettségükért, butaságukért és ebből adódó, szükségszerű bukásukért egy rajtuk messze túlmutató akarat is felelős lenne. Mostanra viszont a szerző mintha élvezettel mulatna egy-egy karakter ostoba gondolatmenetén, kicsinyes szokásain.

Számomra épp ezért rendkívül öncélúan hatnak azok a – cselekményt és a gondolatiságot egyáltalán nem szolgáló – kitérők, amelyekben messzemenő részletességgel mutatja be például, hogy az adott, egyébként jelentéktelen mellékszereplő milyen ételt szeret leginkább, milyen szokásai vannak főzés közben, meg milyen boltban vásárol alapanyagokat. Fájdalmas, frusztráló és mesterkélt jelenetek ezek, amelyek inkább a narrátort teszik nevetségessé. Persze itt feltételezhetnénk, hogy ez szándékos, de az a gyanúm, hogy sajnos nem az.

Mit üzen?

Végső soron muszáj azt mondanom, hogy a könyv által ígért fő témák közül egyiket sem tudja oly módon bemutatni, hogy az olvasó legalább azt érezze, tanult valamit. Számomra ez a könyv a legkevésbé sem volt revelatív, pedig Krasznahorkai esetében ezt éreztem az esetek többségében. Mert hiszen mit tudunk meg belőle? Hogy a neonácizmus primitív és agresszív idea? Hogy a kvantummechanika bonyolult, ellentmondásaira pedig ha megfeszülünk sem találunk logikus válaszokat? Vagy azt, hogy Bach zenéje szép, és ellenáll minden törekvésnek, ami megpróbálná hozzásilányítani a hétköznapok igénytelen esztétikájához? Hogy az ember képes a gonoszságra? Hogy a természet intenció nélküli, következésképpen nem lehet gonosz sem? Ezek bármennyire is igazak, de a legkevésbé sem újak.

A Herscht 07769 leginkább abból a szempontból érdekes, hogy miként illeszkedik Krasznahorkai életművébe. Persze, az általam kifogásoltak – a közvetlen, hétköznapi nyelvezet, a gúny és a szerzőtől megszokott gondolati mélység hiánya – bizonyára egész másként csapódik le annál, aki nem hasonlítja a korai művekhez, vagy épp először tartja kezében a szerző könyvét. Bár Krasznahorkai bevallottan a falra mászik már attól, amikor műveit a Sátántangóhoz vagy Az ellenállás melankóliájához hasonlítják – hogy rendszeresen ez történik, annak bizonyára jó oka van –, én mégis ezzel zárnám a gondolatmenetem: ezt az összevetést sajnos a Herscht 07769 egyáltalán nem állja ki.

 

Ez is tetszeni fog...