Kötelező filmek - Dark City (Dark City, 1998) - Corn & Soda

Kötelező filmek – Dark City (Dark City, 1998)

A mai napon fújja el 71. gyertyáját a kortárs filmművészet kiemelkedő alakja, William Hurt. A híradó sztárja igen kalandos életet élt, mielőtt a színészi pálya felé fordult volna. Diplomata édesapja jóvoltából Afrikában, illetve különböző egzotikus helyeken töltötte fiatalkorát, szülei válása után azonban tanulmányait az Egyesült Államokban folytatta. Itt teológiát tanult, s könnyen lehet, hogy a papi pályát választja, ha a szerelem nem tereli a dráma tagozat felé… A diploma megszerzése után színházi szerepekben tűnt fel, az első komolyabb filmes szerepe a Változó állapotok (Altered States, 1980) című sci-fiben volt, s a megszállott tudós kiváló megformálásának köszönhetően az egész szakma felfigyelt rá.

Néhány kisebb-nagyobb filmet követően 1986-ban –még karrierje hajnalán – olyan magasságba emelkedett, ahova számos kiváló színész sosem jutott el: A Pókasszony csókjában (Kiss of the Spider Women, 1985) nyújtott alakításáért megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat. Ezután már nemcsak a hollywoodi, hanem az európai filmipar is felfigyelt Hurtre; sorra kapta a felkéréseket a legkülönbözőbb műfajú filmekhez. Sokoldalúságát mi sem bizonyítja jobban, hogy a sci-fiktől kezdve a drámákon át a thrillerekig mindenben egyaránt otthonosan mozgott. Ugyanolyan természetességgel játszott A faluban (The Village, 2004) és A napfény ízében (1999), mint a Lost in Space – Elveszve az űrben (Lost in Space, 1998) című sci-fi filmben. Az idestova 41 éves pályafutása során számtalan híres produkcióban tűnt fel, s a neve már-már garancia volt a sikerre.

Számomra William Hurt azért is áll igazán közel, mert az egyik legnagyobb filmélményem, a Dark City (Dark City, 1998) is az ő nevéhez köthető, ezért ezen a jeles napon ezt a filmet teszem kötelezővé…  

Alex Proyas A hollóval (The Crow, 1994) igen magasra tette a lécet, a Dark Cityvel azonban képes volt megugrani, és egy igazi kultfilmet teremtett. Nem is csoda, hogy azóta megközelíteni sem tudta ezt a nívót… A film egyfajta noir elemekkel megtűzdelt bűnügyi sci-fi, amely olyan témakört feszeget és olyan lételméleti kérdéseket vizsgál, melyek nemcsak örökérvényűek, de saját emberi mivoltunkat is górcső alá veszi.

A film már a cselekmény szempontjából is ígéretesen indul. Egy meztelen férfi egy szálloda fürdőkádjában ébred, s nem emlékszik rá, ki ő és hogyan került oda, de azt sem tudja, egyáltalán hol van. A szomszéd szobában egy halott lány testét találja. Hirtelen csöng a telefon, és egy hang figyelmezteti, hogy meneküljön, mert üldözőbe vették. Hősünk még idejében el tud sietni, ezután néhány kopasz, feketekabátos lény sétál be a hotelszobába. Hamarosan rájön, hogy egy sorozatgyilkosság elsőszámú gyanúsítottja, s egy egész összeesküvés középpontjában áll. Miközben igyekszik visszaszerezni az emlékeit, felfedezi, hogy a városban semmi sem az, aminek látszik; komoly erők dolgoznak a háttérben. Az emberek bizonyos időközönként álomba merülnek, majd egészen más emlékekkel, identitással ébrednek. Ahogy rendőrök és rejtélyes lények elől menekül, egy orvos (Kiefer Sutherland) segítségével kezdi összerakni a képet arról, hogy mi is történik valójában.

Ennél többet nem szeretnék elárulni –talán így is többet spoilereztem, mint kellett volna. Annak ellenére, hogy a film már sztori szempontjából is igen izgalmas, mégis a háttérben meghúzódó kérdések emelik kult státuszba. Mi tesz minket emberré? Hol húzódik a határvonal az emberi tudat és lélek között? Ha más emlékeit kapnánk meg, vajon a személyiségünk is megváltozna? Ugyanakkor a film ezeket nem elvontan, filozofikusan vizsgálja, hanem egy izgalmas történet köré szövi. Ehhez pedig a színészek is kiválóan asszisztáltak. Rufus Sewell (A Knight’s Tale, 2001) egyértelműen élete alakítását nyújtja. Mindent kihoz az egyszerre kétségbeesett, zavarodott és különleges figurából. Akkoriban az egyik legreményteljesebb színészt láttam benne, és azóta is fáj, hogy nem sikerült kilépnie ebből a pozícióból. 

William Hurt cinikus Bumstead nyomozóként, aki Sewell társául szegődik, szintén parádés. Nagyon jól működik a kémia köztük. De Jennifer Connellyt (A Beutiful Mind,2001), a film femme fatele-ját is illik kiemelni. A rá oly jellemző „intelligens szépség” tökéletesen, mesterkéltség nélkül illeszkedik a filmhez. Sajnos szerepe nem engedte meg, hogy jobban kiteljesedhessen. Kiefer Sutherland (Flatliners, 1990) azonban még így is képes felülmúlni mindenkit. Karaktere, a kezdettől fogva kettős játékot játszó orvos központi szereplője a filmnek, egyfajta összekötő kapocs a két fél, Murdoch és az idegen lények között, akik fajtájuk fennmaradásának kulcsát abban látják, hogy kollektív tudatukat egyéni személyiséggé formálják. A velük folytatott utolsó dialógusban hangzik el a film talán legkatartikusabb mondata Sewell szájából: „a választ rossz helyen kerestétek” – miközben fejére mutat.

A Dark City sötét, noiros látványvilága egyedülálló, ami nem is csoda, hiszen muszáj volt kifogástalanul megalkotni, hogy a film jól működhessen. A városképet szintén remekül megalkották. A folyton változó, robosztus épületek nemcsak látványosak, hanem a film „szereplői” is egyben: az egész város él. Jól illeszkednek ebbe a világba hangulati elemekként az olyan különböző, kisebb-nagyobb anakronisztikus kellékek, mint a börtönkulcs, a telefonok vagy a fecskendő. Mindezek a remek operatőri munkával, valamint zenei aláfestéssel remek táptalajt szolgáltatnak a filmnek.

A Dark City másik fontos komponense a Mátrixszal (The Matrix, 1999) való párhuzam. Rengeteg a hasonlóság a két film között, mind szimbolikában, mind mondanivalóban. Egy külön cikket is megérdemelne ennek a boncolgatása! A közvélekedés mindenesetre nagyon megosztott abban, hogy a Wachowski-fivérek mennyit merítettek, vagy merítettek-e egyáltalán Proyas alkotásából. Az ugyanakkor tény, hogy rengeteg hasonló jellemzőt találunk. Már magában a szinopszisban is vannak átfedések; mindkettőben kiemelkedik az emberi identitás témaköre egyfajta messiás-történetbe foglalva. S maga a helyszín, az élettér is mesterséges, csupán illúzió. A szereplők funkciójában szintén vonhatunk párhuzamot. Csupán a (Murdoch/Neo) „kiválasztott” képes felvenni a harcot az egyenöltözékbe bújtatott, kollektív tudattal rendelkező ellenfelekkel. De dr. Schreibert is azonosíthatjuk Morpheusszal: ő az, aki tudja a teljes igazságot, s ő nyitja fel hősünk szemét. Oldalakat lehetne még szentelni e téma kivesézésére, viszont ez a néhány példa is jól szemlélteti, hogy valójában milyen szorosan fonódik össze a két produkció.

Van azonban egy hatalmas különbség: míg a Mátrix egy akciódús, pörgős cyberpunk, addig a Dark City egy komótosabb, noir jegyekkel teletűzdelt sci-fi. És ezen a ponton lehet megemlíteni a film egyik gyengéjét, mégpedig azt, hogy az akciójelenetek kissé harmatosra sikerültek. Persze, nincs sok belőlük, és a film sem ezekre épít, de azért kissé belerondít az összképbe. Ahogy a játékidőt is nagyon lerövidítették. A film remek tempóban, kellő gyorsasággal halad a finálé felé, de az sajnos egy kicsit összecsapottra, szájbarágósra sikerült. Egy 20-25 perccel megtoldva jobban ki lehetett volna bontani az egész történetet. Nem ront jelentősen a filmélményen, de valljuk be: marad egy kis hiányérzetünk.

A Dark City korában méltánytalanul mellőzött maradt; minden bizonnyal valamennyire beárnyékolta a következő évben moziba került Mátrix. Ennek ellenére forradalmi alkotásnak tartom, és azt mondom: akinek az utóbbi produkció nem csupán a CGI és a látványos akciójelenetek miatt tetszett, az a Dark Cityben sem fog csalatkozni.

Miért kötelező megnézni? Mert amellett, hogy izgalmas sci-fi, örök érvényű kérdéseket és igazságokat tartogat. Rávilágít, hogy az ember a természet olyan különleges alkotása, ami tökéletlensége miatt tökéletes.

 

 

 

Ez is tetszeni fog...