Kötelező filmek – Dick Johnson halálai (Dick Johnson Is Dead, 2020)

Sok-sok olyan cikk szembejött velem az elmúlt hetekben, amely a Halloweennel foglalkozott – a kommentszekcióban elmerülve pedig láthattam, milyen éles a szembenállás azok között, akik üdvözlik, s akik elutasítják ezt az ősi kelta hagyományokból kialakult autentikus ír ünnepet. (Amelynek neve egyébként szó szerinti fordításban a Mindenszentek – All Hallows – előtti estét jelenti.) Aztán a minap belebotlottam az egyik ismerősöm posztjába, amelynek e részlete mélyen megérintett: „ha szeretetről/emlékezésről/szomorúságról/jó érzésekről, vagy egyáltalán bármilyen közös érzésről szól egy ünnep, onnantól kezdve teljesen mindegy, hogyan hívjuk”. Azonnal írtam is neki egy üzenetet, hogy szeretném „elkérni” ezt a kiragadott félmondatot, mégpedig azért, mert ahogy olvastam, megerősítve éreztem magam: nem a név, a szokás vagy a dátum számít, hanem az, ami bennünk van. Köszönetképpen pedig a Dick Johnson halálai (Dick Johnson Is Dead, 2020) című filmet ajánlottam neki. És most ezt ajánlom nektek is. Lecke – vagyis történeti és elméleti háttér – nélkül. És miközben emlékezem azokra a szeretteimre, akik már nincsenek itt velem, azt kívánom: Éljetek soká!

A családomban sosem volt tabu a halál vagy a gyász kérdése. Mikor elveszítettünk valakit, akit mérhetetlenül nagyon szerettünk, szorosan fogtuk egymást, s mikor súlyos betegséggel találtuk szemben magunkat, nem söpörtük a szőnyeg alá a kétségeket, a félelmeket, hanem őszintén vállaltuk, amit éreztünk. Ahogy mindent, úgy ezeket a dolgokat is egyenes beszéddel, nehéz kérdésekkel, továbbá nagy adag szeretettel, erővel és jó kedvvel, elmaradhatatlan humorral kezeljük. Éppen ez lehet az oka annak, hogy szinte már magamra találtam a korábban operatőrként ismert dokumentumfilmes, Kirsten Johnson legújabb munkájában, amelyben apa és lánya végtelen szeretettel, játékossággal, humorral, erővel és bátorsággal néz farkasszemet azzal az egyszer – talán nem is sokára – kikerülhetetlenül valósággá váló gondolattal: Dick Johnson halott.

„Kirsten Johnson filmkészítő újszerű és vicces módon játszik el a halál gondolatával, hogy ő és élete alkonyán járó édesapja is felkészülhessen az elkerülhetetlenre.”

Olvastam a Netflix rövidke cselekményismertetőjét, s kissé félve, de rögvest elindítottam a másfélórás dokumentumfilmet. Hogy miért féltem? Azért, mert hiába nem elkerülendő téma otthon a halál, a szüleim elvesztésébe még belegondolni is szörnyű, s tudtam: ha belevágok ebbe a filmbe, bizonyosan meg fog történni, és megállíthatatlanul potyognak majd a könnyeim. Így is lett… De nem a szomorúság vagy a félelem könnyei voltak ezek, hiszen közben mosolyogtam is. Nagyon sokszor.

Kirsten Johnson valóban újszerű és vicces módon játszik el a halál gondolatával: az édesapjával folytatott kedélyes, illetve mély beszélgetések között ugyanis ténylegesen eljátszatja vele, hogy meghal. Agyonüti egy légkondicionáló. Elvérzik az utcán, miután véletlenül nekimennek egy szöges deszkával. Legurul az otthonában található lépcsőn és nyakát szegi. Szívrohamot kap – ami meg is történt vele harminc éve. S még életében elragadja az Alzheimer-kór – ahogyan a feleségét évekkel ezelőtt. Míg az előbbi fiktív halálok kacagtatóak – pláne, hogy Dick Johnson roppant szeretnivaló, gyermekien játékos és humoros figura – s elemeltek, addig az elveszített édesanya betegségének felidézése és az immár Dick Johnsonnál is diagnosztizált kór megjelenése visszarántanak minket a valóság talajára, és rámutatnak: Kirsten Johnson e filmmel tulajdonképpen emléket állít felejthetetlen, csodálatos édesapjának. És ez fantasztikus gesztus és különlegesen szép metafora, hiszen az édesapa, akit sosem akar elfelejteni, s akiről – azt gondolhatjuk, joggal – azt akarja, az egész világ se feledkezzen el, szép lassan, még éltében elfelejti önmagát.

Nyomasztó gondolat, amelyet nyomasztó emlékek és félelmek kísérnek a filmben, ám ott van a nyíltan felvállalt fikció is – a túlidealizált reklámfilmnek beillő jelenetek, amelyekben Dick Johnson meghal, majd a mennyországba megy. És itt van még egy különlegesen szép gesztus! Mivel Kirsten Johnson édesapja a Hetednapi Adventista Egyház híve, azt vallja: az igaz, jó emberek haláluk után mintegy hibernált állapotban alszanak, s csak Krisztus második eljövetelekor támadnak fel és kezdik élni az örök életet. A rendezőnő azonban „berendezte” a mennyek országát, ahol édesapja egyebek mellett táncra perdülhet az édesanyjával…

Őszinte, humoros, emberi, szép film a Dick Johnson halálai. Szerintem. De biztos vagyok benne, hogy vannak, akik aggályosnak tartják, és azt kérdezik: meg szabad mutatni mindezt? Ez a dilemma mellesleg bennem is felmerült, de hamar felülírta az a gondolat: csodálatos búcsú és örök emlék ez a film, amelyet azt hiszem, sokszor megnézek még életem során, mert többek között arra ösztönöz, hogy elmerengjek rajta, mi mindent rejt magában az a két szó: Élj soká!

Miért kötelező megnézni? Mert nemcsak megnevettet és megérint, hanem el is gondolkodtat minket. Az életről, a halálról, az emlékezésről, a felejtésről. S arról a kérdésről is: Ha majd egyszer elmegyünk, mi mit hagyunk itt magunk után?