Kötelező filmek - Országúton (La strada, 1954) - Corn & Soda

Kötelező filmek – Országúton (La strada, 1954)

Országúton

A legjobb idegen nyelvű film díját az Akadémia 1957-ben ítélte oda először, a nyertes pedig Federico Fellini Országúton (La strada, 1954) című alkotása volt, mely az egykori lakótársam kedvenc kötelező filmje. Általában szerettem próbára tenni a körülöttem élők idegeit különféle nehezen emészthető balkáni és/vagy koreai filmekkel, ám jócskán akadtak olyan alkotások is, amelyeket nem puszta kedvességből igyekeztek végigülni. Például az Országúton.

No, de kezdjük az elején. Az 1940-es, ’50-es években, Olaszországban új, mozgalomszerű filmes irányzat kezdett kibontakozni: ez volt az olasz neorealizmus, mely tulajdonképpen referenciaként használatos a modern filmben, hiszen a modernizmus egyik előzményének tekinthető. Kialakulásában nagy szerepet játszott a háború elvesztését követő szenvedés, az olasz fasizmus összeomlása és az ellenállási mozgalom. Az irányzat képviselői – Roberto Rossellini, Luchino Visconti, Vittorio De Sica, Cesare Zavattini, Giuseppe De Santis és más rendezők – az olasz nép életének hiteles képét kívánták a nézők elé tárni, méghozzá érzelemgazdagon és drámai erővel. Az egyszerű emberek, s a hétköznapi élet valós problémái kerültek ezen alkotások középpontjába: többek között a háború vagy az ellenállási mozgalom névtelen hősei, a munkanélküliség vagy a társadalom peremére szorult emberek sorsa. A neorealista filmek hőseit általában amatőr szereplők alakították, ám jelentős tehetségek – például Anna Magnani – is megmutatkoztak a mozgalomban.

Országúton

Aztán az ’50-es évek második felére a neorealizmus kissé kifáradt, ám eredményeit az olasz film olyan alkotói gondolták tovább, mint Michelangelo Antonioni, Pier Paolo Pasolini, illetve Federico Fellini. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy háromféle út vezetett tovább a neorealizmusból: Antonioni munkássága, a folklorisztikus vagy rózsaszín realizmus, valamint Fellini olasz modernizmushoz kapcsolható művészete, mely olyan filmeket tartalmaz, mint a Róma, nyílt város (Roma, cittá aperta, 1945), a Paisá (Paisá, 1946), a Cabiria éjszakái (Le notti di Cabiria, 1957), Az édes élet (La dolce vita, 1960), a 8 és 1/2 (Otto e mezzo, 1963) és az aktuális kötelező film, az Országúton.

Országúton

Az 1954-ben készült Országúton jól példázza, hogy a neorealizmus stiláris szempontból döntő hatást gyakorolt a modern filmre – gondolhatunk itt például a tájábrázolás kiemelt szerepére vagy a társadalmi jegyek előtérbe kerülésére. Fellini filmjének középpontjában ugyanis az ember áll, méghozzá két olyan ember, akik együtt élnek, mégis mérhetetlen távolság van közöttük. Zampano, az egysíkú műsorát mindenhol előadó, erőszakos és érzéketlen vándorcigány új segítőre tesz szert, mikor a naiv, csupa szív Gelsominát a családja átadja neki, hiszen ők pénz hiányában nem tudnak tovább gondoskodni róla. Ketten kezdik tehát járni az országot, majd rövid időre csatlakoznak egy vándorcirkuszhoz, ahol a Bohóc bebizonyítja Gelsominának, hogy van, akiben él még a szeretet. Zampano azonban félti a könnyen jött és ingyenes segítséget, így végzetes tettet követ el, melynek hatására végül megtapasztalhatjuk, hogy neki is vannak érzései. Fellini filmje könyörtelenül mutat rá, hogy olykor-olykor áthidalhatatlanul mély szakadék van az emberek között, a nyitottság, az egymásra való odafigyelés hiánya pedig csak még kilátástalanabbá teszi a helyzetet.

Országúton

Az Országúton – ahogy a cím is utal rá – egy road movie, melyben a tájnak rendkívül fontos szerepe van. A vidéki helyszínek használata, illetve a vidéki élet számos nehézsége jelenik meg az alkotásban, mely neorealista sajátosság, ám Fellini nem részesíti előnyben a totálképeket, helyette szűkebb secondok vannak, arcokra koncentrálva, a színészi játék tehát rendkívül fontos a filmben. Profi, de nem ismert színészeket látunk: Giulietta Masina és Anthony Quinn remekül jelenítik meg Gelsomina és Zampano karakterét, ám egy Bohóc is feltűnik a történetben – ez igazán meghatározó motívum Fellininél. A szereplők kapcsán nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a maszkolásnak jelentős szerepe van a filmben, hiszen ez az, ami még jobban elemeli a neorealizmus világától. És ami talán a legfontosabb jelentésképző elem, az a zene. A rendező diegetikus és a nondiegetikus zenét egyaránt használ, a Bohóc által dúdolt szomorú, metaforikus jelentésű dallam végigkíséri a történetet, emellett pedig kontextusból kiragadva is működő eleme a filmnek.

Az olasz modernizmus egyik kiemelkedő alakjának filmje keretes szerkezetű alkotás, melynek képi világa szikár, és puritán egyszerűségében ragadja meg a hiteles környezetet és érzelmeket – ám még véletlenül sem kell túlcsorduló érzelmekre számítani. Fellini az emberek közötti kommunikáció hiányát és annak következményeit mutatja be: a közöny és a tehetetlenség uralja a filmet, ami egy olyan útról szól, mely nem vezet sehova.

Országúton

Miért kötelező megnézni? Mert Federico Fellini az olasz filmművészet olyan alkotója, aki mesteri módon képes szereplői lélektani jellemzésére, filmjei ez által emocionális hatású, erőteljes művek. Az Országúton pedig egy olyan szerzői munka, mely a neorealizmust továbbgondolva mutatta meg, mi mindent lehet elmondani a film nyelvén.

Ez is tetszeni fog...

Hozzászólások

  1. […] Kötelező filmek – Országúton (La strada, 1954) […]