A nő, az nő - Corn & Soda

A nő, az nő

A Francia Intézetben levetített A nő, az nő (Une femme c’est une femme, 1961) című film méltán lett címadója a programsorozatnak. Jean-Luc Godard neve már önmagában is jelentős húzóerővel bír a francia filmek kedvelői számára, a bájos Anna Karina és a két sármos férfi főszereplő, Jean-Claude Brialy és a fiatal Jean-Paul Belmondo játéka pedig valóban kihagyhatatlanná teszi ezt a könnyed vígjátékot.

A szokásos férfi-nő harc és a szerelmi játszmák mindig is részei volt a párkapcsolatoknak, Godard azonban olyan görbe tükröt állít a befogadó elé, amelyet egyszerűen képtelenség mosolygás nélkül nézni. Maga a fő konfliktus is teljesen hétköznapi; Angela, a gyönyörű sztriptíztáncosnő gyermeket szeretne, a férje, Emil azonban hallani sem akar a dologról.

A nő, az nő

A férfi reakciója cseppet sem hat ridegnek vagy önzőnek, ugyanis egyszerűen lehetetlenség hinni a nőnek. Angela magára öltött ugyan egy femme fatale-jelmezt, ám a karakter, amit hoz, sokkal inkább játékos és gyermeki, mint férfifaló. Hogyan állnánk meg nevetés (vagy Emil a maga részéről dühöngés) nélkül, hogy egy olyan nő számára, aki tele van kislányos bájjal, hasrácsapásszerű hirtelenséggel az válik a leghőbb vágyává, hogy anya lehessen.

Mindez inkább tűnik egy remekül megválasztott, és igazán komikumba illő fogásnak, amely elindítja a kölcsönös “haragszom rád”-ot, és a házastársak közötti hidegháborút, amelyeknek azonban a helyzet abszurditása teljesen elveszi az élét. Nem hallunk semmiféle racionális érvet a szereplőktől, amellyel saját igazukat szeretnék alátámasztani, így természetesen valós megoldási kísérlet sem születhet egyik részről sem.

“A feleségem gyermeket szeretne, lenne szíves megtermékenyíteni őt?” – teszi fel a kérdést Emil jeges cinizmussal, amikor már nem bírja tovább cérnával. Szerencsétlenségére azonban Alfred, a férfi, akit meginterjúvolt, szintén szerelmes Angelába, így a játszmát innentől már hárman játsszák.

A nő, az nő

Miközben a néző jókat derül, a szerelmi háromszögön, amelyben a résztvevők – a nő irányítása alatt – civakodnak egymással, felmerülhetnek benne olyan kérdések, hogy miért ragaszkodnak az emberek ennyire ösztönösen a játszmákhoz, mi szórakoztatót találnak benne újra és újra. Az is érdekes, hogy ugyan Angela és Emil egyformán éretlennek látszanak vitatkozás közben, a rendező mégis a nőt ábrázolja fő manipulátorként, aki egyszerre két férfit hiteget, hogy megkaphassa tőlük azt, amit akar. Az érzelmekkel való játékot nem is a házaspár közös jelenetei, hanem Angela és Alfred kávézóban elhangzó párbeszéde mutatja meg a leginkább. A férfi nyílt lapokkal játszik, a nő azonban minden egyes mondatával, arcrándulásával és gesztusával trükközik, csak hogy ne veszítse el az adu ászt, a kulcsfigurát, aki arra kell, hogy féltékennyé tegye a férjét.

A fő intrikus szerepe, amelyet Jean-Luc Godard filmjében Anna Karinára osztott, sokféleképpen lehet értelmezni. Egyfelől kissé sértőnek tűnhet ez a megközelítés, amely butácskának, pukkancsnak, gyermekinek mutatja be a Nőt reprezentáló Angelát, aki teljességgel képtelen racionálisan gondolkodni, és mindig olyan szeszélyesen viselkedik, mintha cselekedeteit a hormonjain és a csillagok állásán kívül semmi más nem befolyásolná. Ugyanakkor az is jól látszik, hogy Angela nagyon is központi figurája mind a saját életének, mind a filmnek. Annak ellenére, hogy egyfolytában játszmázik és csúsztat, bizonyos szempontból mégis elmondhatjuk róla, hogy ami a szívén, az a száján, hiszen soha nem nyomja el érzelmeit a “békesség” kedvéért, hanem mindig maradéktalanul megéli őket. Emellett rendkívül ravasz, és agyafúrt is, hiszen végül mindig megtalálja a kerülőutat, amelyen úgy vezetheti két “játszótársát”, hogy az ő kívánsága teljesüljön.

A film végszavában azonban kétségtelenül minden benne van, és eloszlat minden esetleges neheztelést a rendezőre.

– Tu est infâme! (Galád vagy!) – mondja Emil Angelának inkább szeretetteljes dorgálással, mint valódi nehezteléssel.

– Non, je suis une femme! (Nem, nő vagyok!) – hangzik a tökéletes válasz…

Ez is tetszeni fog...