Sajtótáji történetek vol. 5 - Félelem és rettegés az Alexandra Könyvesházban - Corn & Soda

Sajtótáji történetek vol. 5 – Félelem és rettegés az Alexandra Könyvesházban

Meglepően nyugodt állapotban indultam el életem második sajtótájékoztatójára a Nyugati téri Alexandra Könyvesházba Molnár Ferenc Caramel önéletrajzi írásának megjelenése okán, melynek végén interjúzni is lehetősége volt a jelenlévő sajtósoknak.

caramel

Korábban kizárólag a Quimby 25 éves nagykoncertjét promotáló sajtópiknikén vettem részt. Ott izgalmam hamar elszállt, ugyanis az együttes arculatának megfelelően az esemény ténylegesen piknikjelleget öltött, a hagyományos, tévéből jól ismert, kissé sablonos „üljünk egy helyben és tegyük fel a kérdéseink” típusú tájékoztatókkal ellentétben sokkal közvetlenebb hangnemben zajlott. A sallangmentes elsőbálozásom eredményeképp pedig olyan túlzó magabiztossággal libbentem be az Alexandra Könyvesházba, amelyet csak a gőgös huszonévesek, vagy a tényleges rutinnal rendelkező profik engedhetnek meg maguknak. Én előbbibe tartoztam. Vadiúj barna zakóm szintén erősítette bennem a tudatot, hogy nem tűnök ki olyan ismert tévés személyiségek közül sem, mint Csisztu Zsuzsa, vagy éppen Szily Nóra – akinek társaságáért nagymamám lehet, hogy komoly bűncselekményekre is képes volna.

molnarferenccaramel_facebook_com_2016

Fotó: Femcafe

A profizmus látszatában, politikusokat megszégyenítő, szuggesztív tekintettel figyeltem, ahogy Hadas Krisztina rövid, de lényegre törő kérdésekkel faggatja a szerzőpárost, Caramelt és Szily Nórát, akik egymás érdemeinek és kiváló tulajdonságainak bizonygatása után csekély, de jelentős információcseppeket hullajtottak el a megjelenő könyvvel kapcsolatban.

Caramel elárulta, miért is tartott közel négy évig, hogy elkészülhessen a könyv, mekkora hatással voltak az előkészületek és a Nórával való beszélgetések életére, valamint azt, hogy milyen félelmekkel kellett szembenéznie. Mindezek után pedig szinte azonnal véget ért a beszélgetés. A szervezők látszólag jobban siettek, mint maguk az újságírók.

Elérkezett az interjú ideje, amely a jelentkezés sorrendje alapján zajlott. Így történt, hogy én az utolsó előtti helyről nézhettem végig, amint kollégáim felteszik a létező összes kérdést Caramelnek, amelyeket korábban csinos – kizárólag erre a feladatra beszerzett – kis jegyzetfüzetembe felvéstem.

20161116caramel-molnar-ferenc-enekes-konyv11

Fotó: Adrián Zoltán – Origo

Időmet a felkínált pogácsával és ásványvízzel kívántam eleinte elütni, de rá kellett jönnöm, falánkságom nem képes felvenni a versenyt a rám váró közel másfél órával. Bőséges időm azt is megengedte, hogy egy presszókávéért is lemenjek, és beüljek az Alexandra kávézójába. Még a liftet sem használtam, hogy a lépcsőn vánszorogva múlassam el az időt, amely úgy tűnt, megszűnt létezni mint folyton mozgásban lévő fogalom. Kínomban már a szakdolgozatomhoz olvastam a táskámban felejtett szakirodalmat, és fejben már többször is lefolytattam a rám váró beszélgetést az énekessel. Mindeközben remekül mulattam néhány kollégán, akik többszöri kérdezősködés és tudakozás után sem kívánták elfogadni, hogy a listán nem ők következnek, és rendre bepróbálkoztak. Legszebb öröm a káröröm, széles mosollyal konstatáltam, hogy egyszer sem sikerült nekik. Végül eljött az én időm.

Hadd említsem meg, mielőtt bármit is szólnék az interjúról, hogy alapvetően nem vagyok egy izgulós fajta. A vérnyomásom nagyjából 94/60 körül mozog átlagosan, kávé után 96-ra is felrúg. A Quimby-féle sajtótájékoztatóhoz képest profibb benyomást keltő környezet sem nyomta rá a bélyegét a hangulatomra, kifejezetten nyugodtan ültem bele a székembe, s szorítottam meg Caramel kezét. Nagyjából a harmadik kérdésnél járhattam, amikor elérkeztem egy törésponthoz. Caramel válaszaiból sütött a profizmus, mindaz a tapasztalat, amit ő a hosszú-hosszú évek alatt szerzett médiaszemélyiségként. Én pedig nem tudtam elvonatkoztatni a ténytől, hogy életem harmadik interjúját csinálom.

634-alexandra-podium-budapest-program-konyv-bemutato-kiado

Fotó: www.programturizmus.hu

Pontosan emlékszem, hogy ekkor mintha a Karinthy által megrajzolt Énke bennem is felszólalt volna. Ücsörgött szerteágazó gondolataim szélén, s szinte hallottam, ahogy kérdőre von: „Na, ne marháskodj! Mi ez a barna zakó? Mindenki látja, hogy amatőr vagy.” Aki még nem találta ki, ez nem kedvezett az adott szituációban. Szívem majd kiszakadt helyéről, Caramel arca elhomályosodott előttem, éreztem, amint fejemet elönti a vér, az pedig, hogy eközben azon gondolkodtam, vajon egy tízes skálán mennyire lehet vörös az arcom, tovább rontott a helyzeten.

Szó mi szó, néhány kérdést nehezen tudtam kifejteni az egyébiránt rettentő közvetlen és szimpatikus dalszerzőnek, akitől utólag szívesen megkérdeztem volna, mit vett észre rajtam a beszélgetés közben. Erre persze nem került sor, egy jól megcélzott kézfogással, hamis mosoly kíséretében igyekeztem kiszabadulni a friss levegőre, ahol szinte a szabadság szele csapott meg, s immár tiszta fejjel indulhattam dicsekedni, hogy Molnár Ferenc Caramellel interjúztam az imént.

20161116caramel-molnar-ferenc-enekes-konyv13

Fotó: Adrián Zoltán – Origo

Ha van bármily tanulsága mindennek, akkor az az, hogy ne bízzátok el magatokat semmiben sem az első sikerek után! Mindazon aggodalmak, amik végig futottak rajtam, valószínűleg alaptalanok voltak, s jól lehet, hogy a rám törő idegességet egyedül én észleltem, de higgyetek nekem, mikor azt mondom, nem kellemes. Illetve kérlek titeket, olvassátok el az interjút! Megdolgoztam érte.

Ez is tetszeni fog...