Until Dawn kritika - Corn & Soda

Until Dawn kritika

Ha valaki nem is rajong a horrorfilmekért, bizonyosan ismeri a megszokott forgatókönyvet az elhagyatott, mindentől távoli épületről, a rakás lezser tinédzserről, az indiánok szent és elátkozott területéről. Pontosan ezt ragadja meg a Sony legújabb, új-generációs konzolokra tervezett produkciója, az Until Dawn.

A cselekményszál annyira tipikusan amerikai, és annyira tökéletesen reflektálnak rá, hogy a játékos ahelyett, hogy a fejét fogná, még élvezi is. Akár abba a hitbe is ringathatja magát, nem fog megijedni, hiszen minden lépés kiszámítható. Ez így van – legalábbis az első pár fejezetben. A játék bár pellengérre állítja a kliséket, nem feledkezik meg arról, amit elsősorban nyújtania kell a műfajnak: a rettegésről. Mindemellett interaktívvá is tették a készítők, a pillangóeffektus elméletét használva a játékost folyamatos döntéshozatalra kényszerítik.

until-dawn-screenshot-3.0

Prológusként belepillanthatunk egy, a hegyekben (természetesen télen, hóviharban és homályban), a civilizációtól messzi házban töltött alkoholos éjszaka eseményeibe, ahol a tizenévesek kieszelnek egy csínyt az egyik lány ellen, nem számolva a következményekkel. A lány kiszalad a házból, ikertestvére utána rohan. Miután egymásra lelnek az erdőben, valami üldözőbe veszi őket. A hajsza végén a két lány egy szakadék peremén lóg, ekkor tűnik fel egy emberi alak, és a kezét nyújtja. Az ismeretlen már nem tud rajtuk segíteni, lezuhannak, később derül ki, testeiket nem találták meg a rendőrök.

Egy évvel ezután a társaság visszatér a házba, az ikrek bátyjának meghívására, ezzel adózva a lányok emlékének. Az első fejezetben bemutatkozik mind a nyolc szereplő – talán túl gyorsan ahhoz, hogy mindnyájukat rögtön megjegyezzük -, a játék gyorsan közli velünk, hogy az indián kultúrával, a fel-feltűnő totemdarabokkal, az azokat kísérő villanásnyi képekkel a cselekményt vetítik előre, már csak a mi választásunkon áll, hogy azok beteljesülnek-e (lehetőség van rá, hogy mind a nyolcan túléljék vagy mind meghaljanak). Akadnak cicaharcok, turbékoló vagy veszekedő párocskák, félszeg szerelmesek, csipkelődő barátok és, természetesen, egy leskelődő merénylő, valamint természetfeletti erők, ahogyan az már csak lenni szokott.

Hányszor kiabáltunk a horrorfilmek főszereplőire, hogy ne váljanak szét, és ne, ne menjenek oda? Nos, az Until Dawn szereplőgárdája szintén párokra bomlik, és elsétálnak olyan helyekre, ahova nem kellene. Ezzel elkezdődnek a baljóslatú események, a mészárlás, és feltűnik a maszkos pszichopata.

Noha a történetvezetésben nem ad újdonságot az Until Dawn, abban igen, hogyan vonja be a játékost. Az első választásokkal leginkább a karakterek jellemére és egymáshoz fűződő viszonyukra vagyunk hatással, majd különösen intenzív helyzetekben csikarnak ki belőlünk döntéseket, és nem adnak esélyt a hibák javítására, az autómentés után nincs visszalépés. Emellett az Until Dawn különösen jól idézi fel a klasszikus horrorokat a kameraállásokkal, és a felfedezés lehetőségével, a játék nem fordít vissza, nem szól ránk, ha nem a megfelelő úton járunk. Érdemes is körbenézni, hiszen a totemek mellett újságcikkeket, fényképeket és különféle nyomokat találhatunk, megismerhetjük ezeken keresztül a ház tulajdonosainak és a környék történetét.

Mellékszálként minden fejezetben bekapcsolódunk egy beszélgetésbe, ami egy pszichiáter (itt meg kell jegyezni, hogy az őt alakító Peter Stormare egyszerűen zseniális!) és egy titokzatos karakter (a kilétére fény derül idővel) között zajlik. A pszichiáter folyamatosan kérdéseket tesz fel, amelyekre saját véleményünk szerint válaszolhatunk, csak utólag fedezve fel, ezzel szintén befolyást gyakoroltunk. Így például a pszichiáter asztalának „díszítésére”, megjelenhet többek között egy injekciós tű, pók, akár vér, ha korábban úgy feleltünk, minket azok rémisztenek meg a legjobban.

Legnagyobb gyengeségnek a folyamatosan ismétlődő, idővel unalmassá váló és legkevésbé sem ijesztő (hiába a gyönyörű grafika) jumpscare-eket lehetne felróni. Néhol valóban betalálnak, de igencsak elvesztik a varázsukat, amikor a játék nem építi fel hozzá a hangulatot.

100/85 – tényleg csak az indokolatlan jumpscare-ek miatt, mert ezen túllendülve, Until Dawn hamisítatlan horror-élményt ad, garantálja, hogy lélegzetvisszafojtva fogunk a képernyő előtt ülni.

Ez is tetszeni fog...