Utazók (Passengers, 2017) kritika - Corn & Soda

Utazók (Passengers, 2017) kritika

Utazók

A hazai mozikban január 12-én debütált az Utazók (Passengers, 2017), a sci-fi és a romantikus műfaj találkozása. Nagy izgalommal vártuk, főleg a sokat ígérő előzetesek után. Az első külföldi kritikák nem kímélték a produkciót, az itthoni pozitív fogadtatás után azonban felmerül a kérdés: kinek volt igaza?

A színészek vitán felül a film legerősebb alkotórészei, vagyis inkább bátran nevezhetjük őket a produkció támpillérjeinek is. A Gravitációhoz  (Gravity, 2013) hasonlóan az Utazók is minimális számú színésszel operált, éppen ezért a kiválasztottak teljesítménye kulcsfontosságú volt. És nem is találni benne hibát! Jennnifer Lawrence és Chris Pratt tökéleteset alakítottak. Hihető volt az öröm, a kétségbeesés, a remény és a fájdalom; tehát mindaz, amit a film története megkövetelt. Az éhezők viadala (The Hunger Games, 2012)  Katniss Everdeenjeként a színésznő kevés arcmimikát használhatott a karakter miatt, itt azonban üdítően változatos skáláját mutatta meg az érzelmeknek. Chriss Pratt az egyre elterjedtebb színészválasztási sémát meghazudtolva nem csak a testével tűnt ki, egy csendes, törekvő, pozitív értelemben vett átlagos férfi karaktert elevenített meg, aki elsősorban ember és csak másodsorban férfi. Noha a film jelentős hányadában mindössze ketten szerepeltek a képernyőn, hibátlanul kitöltötték a teret.

Ideje azonban a történetről is beszélni, és sajnos, mint gyengepontról. A film meghatározatlan időben, ám sci-fi lévén a jövőben játszódik. Az emberiség már kinőtte a Földet és új bolygókat hódított meg, ahová a vállalkozó szellemű jelentkezők nem kevés pénz fejében elutazhatnak és új kolóniákat alapíthatnak. A helyszín az Avalon nevű csillaghajó, amely 120 éves utazás keretein belül 5000 hibernált embert szállít az egyik új bolygóra. Az egyik hibernálóágy azonban meghibásodik, és Jim Preston (Chris Pratt) arra ébred, hogy teljesen egyedül van egy hajón, mely még 90 évig nem érkezik meg az úticéljához. Több mint egy év telik el, mikor Jim élete legnagyobb választása elé kerül: vagy szembenéz a magányos és hosszú élettel, vagy megváltoztatja egy útitársa sorsát, és felébreszt valakit.

Egyszerű és érdekes kezdet, ráadásul sokat ad hozzá az élményhez a trailer sejtetése, miszerint a szereplők egyszerre ébrednek fel. Egy váratlan rendszerhiba okozta meghibásodással szívszorító dráma veszi kezdetét egy reménytelen helyzetben rekedt emberrel, aki, habár több ezer másik közelében van, mégis magányos életre, majd halálra ítéltetett. Ez a fogás valamelyest feldobja a klasszikus „lakatlan szigeten ragadt ember” történetét, egyúttal a film folytatásának kulcsát is jelenti. A szomorú drámába ugyanis bedob a film egy morális kérdést is: van-e jogunk mást is a vízbe rántani, ha mi fuldokolunk? Igen vagy nem, és nincs visszaút. Az alap és a bonyodalom tehát jók. A történet többi része azonban kisiklik, mint egy szerelvény, ami alá elfelejtettek síneket fektetni. A lezárás felé a történet vészesen elindult a logikátlan romantikus filmek lejtőjén: a hajó meseszerű megmenekülése, a szereplők varázsos életben maradása, majd a szintén csodás életük a bezöldített hajón már túl sok mágia egy ilyen erősen indító sci-fihez. Mintha a rendező, Morten Tyldum és az író, Jon Spaihts a forgatókönyv írása közben megijedtek volna a saját elképzeléseiktől és attól, hogy egy szomorú, de ütős befejezés nem hozna annyi pénzt, mint a szirupos végkifejlet. Mennyivel jobban ment ez a Fejvadászokban (Hodejegerne, 2011) vagy éppen a Kódjátszmában (The Imitation Game, 2014 ).

A látvány és az operatőri munka azonban a színészek mellett alaposan megtámogatta a filmet. Az űr minden giccs nélkül tág, mély és gyönyörű, a hajó pedig maga a megtestesült futurisztikus meseország. Arthur (Michael Sheen) androidként a szereplőkhöz és a látványvilághoz is tartozik, és mindkét helyen emlékezetes – bár igaz, hogy a többi robot őmellette silánynak tűnik és az animációjuk is kevésbé kidolgozott. Az űrben játszódó filmek rossz szokása a folytonos kameramozgás, a felesleges fordulatok és különös szögek használata, az Utazókban szerencsére azonban szó sincs ilyesmiről.

9

Összességében az Utazók nem is jó, de nem is rossz film. A tökéletes fifty-fifty esete. A bántó befejezés és néhány kritikus részlet logikátlanság nélkül egy eredeti sci-fi lehetett volna, aminek az alapja történetesen egy romantikus szál, így azonban a helyzet megfordult: egy romantikus film lett sci-fi beütéssel, ami így ebben a formájában legfeljebb egy egyszer megnézős mozinak remek választás egy randi alkalmából.

Értékelés: 82/100

IMDb: 7,1/10

Mafab: 84

Ez is tetszeni fog...

Hozzászólások

  1. […] Passengersről (Utazók) nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem volt valami jó film. Elég megnézni a Rotten […]