Áttetsző Ligetek az Újlipótvárosi Galériában

Nemrég nyílt meg Lukácsi Ákos Ligetek című fotókiállítása az Újlipótvárosi Klub- Galériában. A művész sajátos munkái szembemennek minden olyan irányzattal, ahol a cél az alakok megörökítése és az adott pillanat konzerválása. Ehelyett a hangsúly a mozgás, a változás, az emberi, és állati alakokat körülvevő légüres tér megragadásán van. Interjúalanyunk, Lukácsi Ákos, karrierjének meghatározó állomásairól és természetesen  a misztikus, semmiben lebegő képeket felvonultató fotókiállításáról beszélt nekünk.

C&S: Ha ismereteim helyesek, 2001-ben végezte el a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Bálint György Újságíró-iskolájának fotóriporteri szakát. Mikor érzett először késztetést arra, hogy művészi igényű fotókat készítsen?

Lukácsi Ákos: Nem sokkal az iskola elvégzése után megismertem egy hajléktalant, akinek fényképezőgéppel végigkísértem az életét. Ebből a dokumentarista anyagból kiindulva elkezdtem kísérletezni a bemozdult felvételekkel, az elmosódott, tudatosan életlenül rögzített képekkel  ami lassan eltávolított a dokumentarista fotográfiától.  Innentől kezdve már nem a konkrétum , a folyamat maga, hanem annak árnyalatai érdekeltek. Ebből a kamera által bemozdított világból alakultak ki az újabb munkáim, amelyek végül egy absztrakt világot teremtettek. Elindult egy koncepció, amit az évek során tudatosan formáltam.  Elkezdtem irányított helyzetekben vizsgálni a véletlent.

C&S: Az Egy hajléktalan mindennapjai című fotósorozata bekerült a 2002-es év legjobb felvételeit tartalmazó évkönyvbe, valamint számos egyéb kiadványban is találkozhattunk munkáival.  Milyen (volt) a viszonya a sajtófotókkal, vagy tett egyáltalán különbséget?

Lukácsi Ákos: Meglátásom szerint a sajtófotó referenciális.  A fényképezésen belül a sajtófotó kategóriája külön műfajt képvisel: nem esztétikai kívánalmak alakítják, hanem a dokumentálás; az írás illusztrációja. Azt gondolom, a társadalomnak van valamiféle önmagáról alkotott képe és ha ez nem az adott igények  szerinti, akkor talán meg sem jelenik. Míg a ’70-es években volt lehetőség fotóesszék létrehozására, amelyek hosszú éveket öleltek fel, addig ma – sajnálatos módon – ezt nem nagyon tapasztalom. Képet kell készíteni!  Ha nincs hír, akkor hírt kell gyártani képekben is.Engem mindig is a folyamatokban való „benne élés” foglalkoztatott, amire a sajtófotó nem igazán teremt lehetőséget. Keretek közé állít.A teljes alkotói szuverenitásra nincs lehetőség.

C&S: Ebben az évben jelent meg Caldera című könyve, melyben az Izlandon készült fotókat tekinthetjük meg.  Mesélne a képek keletkezéséről, koncepciójáról?

Lukácsi Ákos: Régebben gyakran hallgattam Björk-dalokat és amikor megtudtam, hogy Izlandról származik  akkor elkezdett ez a hely foglalkoztatni! Utánanéztem és a tájban jelenlévő vonások nagyon inspiráltak. Björknek pont olyan a zenéje, mint a táj. Markáns. A Caldera keletkezése igazából a Ligetek folytatása – más aspektusból. A két munka logikájában átfedés van, még akkor is, ha az egyik színes-figurális, míg a másik monochrom-non figurális munka. Ebben a gigantikus holdbéli tájban nem a monumentalitás volt számomra az igazán izgalmas, hanem a részek, részletek kiemelése az egészből. Metszetek a tájból. A kiemeléseknek és a fekete-fehér anyagnak köszönhetően lettek szénrajz-szerűek a munkák.

C&S: Ligetek elnevezésű, nagyszabású fotósorozata már eltávolodik a csupán elbeszélő jellegtől; alakjai súlytalanok, körvonalaik elmosódnak, a sematikus, fehér háttér pedig időtlenné teszi a megörökített pillanatot. Hogyan jött a sorozat ötlete? Mi volt a koncepciója?

Lukácsi Ákos: Az első képek 2009-ben készültek. A kiadvány és a kiállítás anyaga egy hosszú, 4 éves munka eredménye. Folyamatokban szeretek vagyis tudok gondolkodni. Ezekben a folyamatokban érzem jól magam, így tudok egy témát teljes egésszé dolgozni. Nem a cél irányít, hanem maga a folyamat. Ha egy „problematika” lendületbe hoz, akkor ennek a folytonosságnak a pillanataiban tudok jó képeket készíteni. Különben nem. Távol áll tőlem a fotóriporteri gondolkodás. A semmiből, a fehérből, foltok, nyomok, kontúrok keletkeztek. Ezekből épültek fel a viszonyok. Nem az alanyt, a konkrét figurát kerestem, hanem egy viszonyt, kapcsolatot az ember és a külvilág között. A képek túlexponálásával és a kamera, illetve a tárgy bemozdulásával a képek leredukálódtak. Nincsenek konkrétumok. A figurák névtelenek maradnak. Ez a sorozat olyan, mintha megállítanánk egy filmet: a mozgóképből állóképet transzponálok. A kiállítás anyaga 2013-ban egy kiadványban is testet öltött. A könyv összeállításánál a képek kifutó szélűek, ugyanúgy, mint a kiállítás anyagánál is. Nincsenek keretbe zárva.  A folyamatokban elképzelhetjük mind a történések előzményeit, mind azok utóéletét. Fontos kiemelnem, hogy a képeken nincs semmiféle digitális utómunka. A túlexponálás és a bemozdulás miatt jött létre a festői hatás.

C&S: A Ligetek-sorozat egy másik aspektusból is érdekes: a képek már inkább festmény benyomását keltik, a fotográfiák hagyományos kereteit átlépik – sejtelmesek, ugyanakkor még konkrétak. Elképzelhető, hogy a következő években a festészet felé forduljon?

Lukácsi Ákos: Nem gondolkodtam ezen, de úgy érzem, a fotográfia az én utam, ami elmossa a fotó, a film, a grafika és a festészet határait. Ez az, amivel a jövőben is szeretnék foglalkozni.  Átjárást biztosít valamennyi művészeti ág között.

C&S: Hogyan készültek a Ligetek-sorozat elemei? Meghatározott pillanatokat keresett, vagy egy-egy  kép témája spontán alakult ki?

Lukácsi Ákos: Az első kópiák spontán alakultak ki, majd – amikor már teljes mértékben a kezemben volt a technika –, tudatosan vártam a keresett szituációra.

C&S: Mik a jövőbeli tervei? Tervez kiállításokat, esetleg jelenleg is dolgozik fotósorozaton?

Lukácsi Ákos: Jövő májusra kaptam egy meghívást a Gorka-múzeumba. A Ligetek koncepciója mentén folytatva, de ezúttal nem digitális technikával, hanem archaikus-monochrom fotónegatívra készítem a munkákat!. Két-három kópia már készen van. Szeretem a labormunkát. Így a kezdetektől végig tudom kísérni a munkafolyamatokat. 2007. körül laboráltam utoljára és a mai napig izgalomba hoz a szemem előtt alakuló látvány a fotópapíron.

A kiállítás január 6-ig megtekinthető.