Alan Rickmanre emlékezünk

Lemmy, a Motörhead frontembere és David Bowie után újabb ikont vesztett a művészvilág. Alan Rickman, a mindössze 69 éves korában, londoni otthonában elhunyt brit színész az egyik legsokoldalúbb és legkarakteresebb képviselője volt az utóbbi évtizedek filmtörténelmének. Halálhírét január 14-én, csütörtökön jelentették be hozzátartozói. Rickmant évekkel ezelőtt diagnosztizálták daganatos megbetegedéssel, szervezete a napokban adta fel végleg a küzdelmet.

Alan Rickman 1946. február 21-én született Londonban. A színjátszás élete korai szakaszában is érdekelte, számos iskolai darabban is fellépett, azonban érettségi után mégis a grafikusi pályát választotta. A szíve azonban a világot jelentő deszkák felé húzta, s többek között egy ösztöndíjnak köszönhetően figyeltek fel rá. Hazájában igazán ismertté a színház tette, ahová hollywoodi sikerei ellenére, harminc éves pályafutása során rendre visszatért. Kezdetben kisebb-nagyobb televíziós filmekben illetve sorozatokban játszott. Előbbiek közül legismertebb alakítását a Raszputyin (Rasputin, 1996) címszerepében nyújtotta, amiért Golden Globe –illetve Emmy-díjjal is jutalmazták. A filmvilág a Drágán add az életed! (Die Hard, 1988) cinikus főgonoszaként ismerte meg, a Robin Hood, a tolvajok fejedelmében (Robin Hood: Prince of Thieves, 1991) nyújtott alakítása pedig világszerte egycsapásra híressé tette. Hovatovább első komoly díját is a nottingham-i seriff megformálásáért kapta a Brit Filmakadémiától. Pályafutása során jellemző volt rá, hogy negatív és pozitív karaktereket egyaránt remekül játszott, sokoldalúságára jellemző kitűnő karakterszínész volt, a skatulyaszerep távol állt tőle. Ugyanolyan hitelességgel formálta a jólelkű Brandon ezredest az Értelem és Érzelemben (Sense and Sensibility, 1995), mint ahogy komédiázott a Galaxy Quest-ben (Galaxy Quest, 1999).

Nem kizárólag színházi –illetve filmszínészként tartják számon, belekóstolt a rendezésbe is. A Téli vendéggel (The Winter Guest, 1997) debütált Emma Thompsonnal a főszerepben. Az angol színésznővel remek párost alkottak, nemcsak pályatársak, hanem igaz barátok is voltak. Számos filmben szerepeltek együtt , többek között a Harry Potter sorozatban is, ami újabb mérföldkőnek számított karrierjében. Hiába játszott számos produkcióban, Rickmant leginkább J. K. Rowling adaptációjának bájitaltan tanárával, Perselus Pitonnal azonosítják, ami minden korosztály körében népszerűvé tette.

A szereplésen és rendezésen túl, rendszeresen kérték fel szinkronszínészetre is, legyen az akár egy uralkodó (Texas királyai, 2002), akár egy megalomán pilótahal (Segítség, hal lettem!, 2000). Egyedi férfihangja, vonzó orgánum nyelvészprofesszorok szerint is csak Michael Gambonnal, illetve Jeremy Irons-szal vetekedhet. A Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélyában (Sweeney Todd: The Demon Barber of Fleet Street, 2007)  pedig énekhangjával is lenyűgözte a közönséget. Nemcsak színészként alkotott maradandót, partnerei, szakmabeli társai belső tulajdonságait talán még nagyobbra becsülték. Egyöntetűen kiemelték szarkasztikus humorát, intelligenciáját, bölcsességét, de legfontosabb jellemzője a jóakarat volt. Segítőkészségéhez olyan tehetség társult, hogy egy-egy szóval képes volt bátorságot önteni valakibe, vagy éppen felkarolni. Munkatársai szerint Rickman-nel nagyon könnyű volt együtt dolgozni. Előadásmódja, mimikája, kimagasló alkalmazkodó készsége mindenkinek megkönnyítette a munkáját, mindemellett hajthatatlan színész  hírében állt.

Amellett, hogy korszakos művész volt, politikai nézeteit sem rejtette véka alá. Tagja volt a Brit Munkáspártnak, radikális nézeteket azonban sosem vallott, s kerülte az effajta megnyilvánulásokat. Magánéletében is konzervatív volt, sosem adott lehetőséget a bulvársajtónak, hogy botrányhőst csináljanak belőle. Későbbi feleségével, 19 évesen ismerkedett meg, de csak évtizedekkel később szűk körben került sor a menyegzőre. Mindemellett jótékonysági szervezeteket előszeretettel támogatott, különös figyelmet szentelt a színészpalánták, illetve a fejlődő országok művészei támogatásának.

Bátran kijelenthető, hogy Alan Rickman az utóbbi évtizedek színházi –és filmvilágának meghatározó alakja volt, Oscar – díjjal azonban mégsem tüntette ki az Akadémia. Ő ugyanakkor nem tulajdonított komolyabb jelentőséget ennek, véleménye szerint a díjakat a szerepek, s nem a színészek kapják. Ez annál inkább is igaz lehet, mivel tehetsége és feledhetetlen alakításai a filmtörténelem halhatatlanjai közé predesztinálják.