Blackphoenix 
Az Artézi Galéria legutóbbi kiállításában, a Két-ségekben egy művészházaspár, T. Horváth Éva és Alföldi László munkái kerültek bemutatásra. Bár a műveik nagyon is különbözőek, mégis mintha egymás tükörképei lennének, rengeteg hasonlóság felfedezhető közöttük. A közös gyökerekről, az egymásra való hatásról és az alkotási folyamatról Alföldi Lászlót kérdeztük.
C&S: Önök a ’90-es évek óta dolgoznak együtt és mindketten tagjai voltak a Fischer Ernő vezette Budaörsi Műhelynek. Nyilván stílusuk merőben megváltozott és egyedivé vált az elmúlt évek alatt, de mégis hogyan érvényesül ma a fischeri szellemiség/hatás művészetükben?
Alföldi László: Mi ketten szorosabb összefüggésben a kilencvenes évek óta dolgozunk együtt, de külön-külön ezt megelőzően is volt már kapcsolatunk Fischer Ernővel. Évának a hatvanas évek végén, Szegeden a tanárképző főiskolán tanára és tanszékvezetője volt, nekem pedig kora ifjúságomtól szellemi irányítóm, és kicsit pótapám is. Majd a nyolcvanas évek második felében a budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban – ahol Fischer Ernő volt a stúdió vezetője – rajzoltunk mind a ketten, és ott ismerkedtünk meg. Ekkor még élt az első feleségem, aki szintén képzőművész volt, és itt mindhárman együtt dolgoztunk. Ebből a közösségből szerveződött a kilencvenes évek elején a Budaörsi Műhely a mi műtermünkben, Fischer Ernő aktív közreműködésével. Első feleségem halála után, a kilencvenes évek végétől élünk együtt Évával, és Tanár úr haláláig – 2002-ig – együtt vittük tovább a műhely hagyományait. Ezt követően ki-ki a maga útját járja az alkotói tevékenységében, de a közös előzmények mindkettőnk munkásságában a mai napig megmutatkoznak.
Fischer Ernő festői életműve, pedagógiai munkássága olyan általános értékeken nyugszik, hogy a legkülönbözőbb személyiségek is meríthetnek belőle. Ami talán legjobban összeköti kettőnk munkásságát, és a fischeri szellemi múltból öröklődött, az az alla prima technikák kerülése, és a legkülönbözőbb anyagok rétegzettségéből való építkezés. De az örökös kísérletezés, az új utak keresése, és az állandó megújulásra való törekvés is az a szellemi alap, amely Tanár úrtól származik.
C&S: Éva alkotásainál a keleties stílus a meghatározó, míg az Ön munkái Pompeji tragédiája köré csoportosulnak. Mi vonzotta Önöket ezekhez a kultúrkörökhöz? Jártak-e valaha Ázsiában vagy Olaszországban az ókori Róma területén?
Alföldi László: Tény, hogy ezen a kiállításon mindketten olyan anyagot mutatunk be, ahol egy viszonylag leszűkített terület az ihlet forrása, de lényegében ez is egy általánosabb alapon nyugszik. Mesterünk és mi magunk is erősen kötődünk a festészeti múlt hagyományaihoz, és általában igyekszünk olyan témákat keresni, ahol ezt érvényre tudjuk juttatni. Ebben az esetben viszont az a furcsaság, hogy míg Éva sokat utazott és sokfelé járt, keleten még sohasem volt. Viszont sokat olvasott erről a világról, és így főleg közvetett élményei vannak. Az én esetem ennek épp az ellenkezője abból a szempontból, hogy életemben alig mozdultam ki a szűkebb hazámból, de közös abban, hogy Pompejiben sosem jártam. Ezért ezek a képek nem úti beszámolók, turisztikai élmények elmesélésén nyugszanak, hanem sokkal inkább egy metaforikus átfordítás által a saját belső világunkról. Hogy mi vonz ehhez és minden más kultúrkörhöz bennünket, ebből következik. Saját másságunkat és azonosságunkat keressük minden helyzetben az alkotásaink révén.
C&S: Egy házaspár közös kiállítása kapcsán, főleg olyan cím alatt megnyitva, amely magában foglalja a kettősséget, adja magát a párkapcsolat témája. Önök számára mit jelent a párosság fogalma?
Alföldi László: A kiállítás címe, a Két-ségek már részben magában foglalja a kérdésre adandó választ. Senki sem lehet olyan magabiztos magában, hogy azt higgye, egyedül is megél a világban. Társas lények vagyunk, és egymásra vagyunk utalva, és ennek a párkapcsolat az alapja. Ezt követi a család, majd az a szellemi közeg, amelyben az alkotásnak egyáltalán értelme van.
C&S: Szoktak közösen alkotni vagy inspirációt nyerni egymás munkáiból?
Alföldi László: A közhiedelemmel ellentétben, ahol az alkotói folyamatot ma már csak, mint individuális tevékenységet tudják elképzelni, régebben egyáltalán nem így volt. Mint fentebb már említettem, mi erősen kötődünk a múltbéli hagyományokhoz, és a Budaörsi Műhelyben egy úgynevezett kis reneszánsz műhelyt hoztunk létre, ahol a mester és tanítványok együtt dolgoztak. Fischer Ernő utolsó alkotói korszakában több nagyméretű művének mi voltunk az előkészítői, és ténylegesen is ott van egy – egy alkotásában a kezünk nyoma. De nem csak Évának és nekem vannak kettőnk által készített közös munkáink, hanem van egy – két olyan alkotásunk is, ahol az egész műhely együtt dolgozott. Tehát számunkra a kölcsönös inspiráció még ma is egy fontos tényező az alkotás folyamatában. De ami még fontosabb egy művészházaspár esetében, hogy továbbra is első kézből kaphatja azokat a szakszerű kritikákat, amelyeket régebben a mestertől kapott.
C&S: Hogyan zajlik Önöknél az alkotói folyamat?
Alföldi László: Mi szerencsés helyzetben vagyunk, mert Budaörsön, Pesten és Gödön is van közös műtermünk, és évszaktól függően hol itt, hol ott dolgozunk. Ma már Budaörsön bővült az alkotói kör, mert ott sokszor a négy unoka is betársul a közös munkába. Gödön a páros magányba vonulunk vissza, Pesten pedig főleg télen az utómunkálatokat végezzük egy-egy alkotáson. Évának állandóan keze ügyében kell, legyen valamilyen eszköz, és nem bírja ki, hogy manuálisan is ne csináljon valamit. Én inkább töprengek, sokat foglalkozom a művészet elméleti kérdéseivel, és amikor már nagyon a légüres térben érzem magamat, akkor kezdek csak munkához. Ekkor viszont a szó szoros értelmében nyakig merülök a festésbe.
C&S: Számos technikát használnak egy-egy téma, gondolat megfogalmazásához, viszont ahogyan az a tárlat anyagából is jól látszik, mindketten szívesen alkalmazzák a kollázs technikát. Hogyan viszonyulnak ehhez a képalkotási módhoz?
Alföldi László: Az a közös munkamódszer, amelyet évtizedek óta gyakorlunk és még a mestertől hagyományozódott ránk, hogy sokszor nagyon sok rétegből építünk fel egy képet, szinte magától értetődő módon kínálja ezt a technikát. Főleg Éva alkotásaiban rengetegféle anyag kerül egymás mellé, vagy egymásra, ahol a kollázs által mindig jelen van valami nagyon az időhöz kötött múló jelenvalóság. Én konstruktívabb módon építkezem, és főleg a most is látható Pompeji vázlatok esetében a munkáim alapját képezi a ragasztott újság és magazin lap, amely a fragmentálódás által a múlt állandóságát hangsúlyozza. Ezért Éva jobban kötődik a mához, és kritikusabban viszonyul a valósághoz, míg én inkább a múltba révedve esztétizálóbb módon használom a kollázst. Mesterünk, Fischer Ernő alkotásaiban, pedig mint festett pszeudó kollázsok jelennek meg a ragasztott és applikált elemek. Ami a kollázst illetően mindhármunk munkáiban egységet képez, az a montázs-szerű képi gondolkodás, amely a film és a kollázs több mint száz éves története után szinte kikerülhetetlen.
C&S: Képesek elválasztani a művészetet a magánélettől, vagy a kettő annyira szervesen összetartozik, hogy ez már szinte lehetetlen?
Alföldi László: Az eddigi válaszokból is kitűnhet, hogy mi megbékélt harmóniában élünk a saját sorsunkkal, és életünk szerves része a művészet, annak ellenére, hogy a művészeti életben periférikus helyet foglalunk el. Anyagi megélhetésünket mindig és még ma nyugdíjas korunkban is más tevékenységből biztosítjuk, és így az alkotói tevékenységben sohasem voltunk ráutalva a külső körülményekhez való igazodáshoz. Saját elképzeléseinket követtük, sokat kísérleteztünk és mindig új utakat próbáltunk keresni a megújuláshoz. Számunkra szellemi egzisztenciális létkérdés az alkotás, a művészet, és ezért szétválaszthatatlan a mindennapi létezésünktől.
C&S: Szám szerint Önöknek ez a harmadik közös tárlata. Terveznek a jövőben is közös kiállítást, esetleg egyéni tárlaton találkozhatunk legközelebb az Önök műveivel?
Alföldi László: Közös kiállítást nem tervezünk, de ha úgy adódik, akkor nem zárkózunk el ennek lehetőségétől. Jelen kiállításunk sem saját ötletünk volt, hanem S. Nagy Katalin művészettörténészé, aki könyvet írt Éva munkásságáról, amely a közeljövőben fog megjelenni. Ha minden jól megy, akkor május 18-án, Budapesten az Írók Könyvesboltjában, Szilágyi Ákos költő fogja bemutatni. Ehhez az alkalomhoz kötődően június 15-én Évának egyéni kiállítása nyílik Újlipótvárosban, a Radnóti Miklós Művelődési Központban, Mélyi József megnyitójával. Ezt követően nyáron mindkettőnk számára az alkotás következik. Én egyelőre nem tervezek kiállítást, de ismerve magamat, ha adódik valami elfogadható alkalom, akkor biztos nem szalasztom el a lehetőséget.
