Ana.Monochrome 
A 2015-ös olvasási kihívás 36. pontja egy olyan könyv, ami egy gimnáziumban játszódik. A leírás nem teljesen illik a választott könyvemre, mert nem csak az iskola a történet fő színhelye, de nagyon fontos szerepe van végig az egész sztoriban. Michael Grant hatkötetes sorozatának első könyve, a Gone 2008-ban jelent meg. Beleillik a most divatos young adult sci-fi vonalba, amit a megnevezés miatt ugyan sokan nem szeretnek, de ugyanúgy, mint a The Hunger Gamesre vagy a Divergent-sorozatra, erre is ez a tökéletes leírás.
A Gone egy nagyon furcsa történet. Rengeteg szereplő, annál is több háttérsztori, óriási csavarok. Hat köteten keresztül persze nehéz mindent követni, de az ember megszokja a változatosságot, és Grantnek sikerült megtalálnia azt az arany középutat, hogy mindenkiről csak annyit beszél, amennyit szükséges. Egy fejezeten belül többször váltunk helyszínek és karakterek között, így az olvasás nem lesz unalmas, és ugyan elvben a főszereplő Sam Temple, sosem érezzük azt, hogy csak róla szólna minden.
Milyen lehet egy olyan világ, ahol csak gyerekek vannak? Egyáltalán hogy tudnak olyan rendet kialakítani maguk körül, ami működőképes, ahol nem éheznek, egy tizenöt éves – vagy egy négyéves – hogyan képes ellátni magát, ha nincs körülötte az anyja? Nagyon nehezen. A sztori azzal kezdődik, hogy egy verőfényes nyári napon egyszercsak mindenki felszívódik, aki tizenöt évnél idősebb. Nem, nem reggelre tűnnek el az autóikkal együtt, hanem mondat közben, egyenesen a tanári székből. A gyerekek szeme előtt. Elsőre persze ez nagyon vicces. Van elég étel, van áram, van hova hazamenni. Azonban anyu nem vár senkit, nincs, aki pelust cseréljen a legkisebbeken, mert bizony ők is ott maradtak. Aki pedig eléri a tizenötödik születésnapját, eltűnik. Pontosan abban a másodpercben, amikor megszületett. Fogalmuk sincs róla, hogy ez a biztos halált jelenti-e, vagy esetleg a hazajutást. A puff, ahogy ők nevezik, elkerülhető, viszont félelmetes. Menni és maradni is az.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a várost egy hatalmas kupola veszi körül, amit elsőre észre sem vesznek. Áttetsző, hatalmas, az időjárás alatta pedig folyamatosan változatlan. Se ki se be. A kupola megjelenésével a gyerekek furcsa, természetfeletti képességekhez is jutnak, ami lehet hasznos, de lehet életveszélyes is. Van, aki gyógyítani tud a kezével, de akad olyan is, aki a gondolataidat élő rémálmokká tudja változtatni. Grant rengeteg morális kérdést vet fel ezzel, elkülöníti a jót és rosszat egymástól, és ahogy a történet halad előre, egyre több szörnyűséggel kell majd szembenézniük ezeknek a gyerekeknek. Egy dolgot viszont nyilvánvalóvá tesz Grant az összes könyvben. Ők csak gyerekek, nem avanzsálnak koraáérett felnőttekké, nem tudják könnyedén és gördülékenyen kezelni a rájuk háruló terheket, nem válnak hősökké, hanem csak azzá kényszerülnek.
A problémák gyűlnek, az étel elfogy, folyik a küzdelem a hatalomért. Két gimi, a Coates és a Perdido Beach gimi diákjairól szólnak a könyvek. A Coates Akadémia a problémás gyerekek gyűjtőhelye, itt tanul Caine is, az egyik talán leggonoszabb karakter az egész sorozatban, Samnek tehát nem csak a többszáz éhes szájjal, a kezelhetetlen természetfeletti képességekkel, az áram és víz hiányával kell megküzdenie, hanem rég elveszett ördögi ikertestvérével is, aki közeli kapcsolatban áll a bánya mélyén lakozó Gaiphagéval, a sötétség és romlás megtestesítőjével.
Igaz, nagyon elrugaszkodik a valóságtól, de bele tudjuk élni magunkat a szereplők bőrébe, minden érzelmüket át tudjuk érezni. Grant egy hihetetlen világot teremt ezekben a kötetekben, érdemes mind a hatot végigolvasni.
