2014: pop/rock csalódások(k)

Egy több, mint négy esztendeje új dallal nem jelentkezett zenekar nosztalgia-show-jáért, ahol 1992-es (!) keltezésű volt a legfrissebb szám 25 ezer forintot kérni…Tudjuk, ez a „kiemelt állóhely”  tarifája volt, de mégiscsak állóhely, ilyesfajta megoldást különben is százezres fesztiválokon (nem nyolc-tízezres csarnokokban) szokás beiktatni biztonsági szempontok alapján. Lehetett persze hangya emberkéket bámulni potom tizenötezerért, de ezeket az „olcsó, akciós” jegyeket még a tényleges pénztárnyitás előtt online elkapkodták, s így kimaradt az élményből a koncert repertoárját képező zene keletkezésének idején ifjúságát élő, nem az internetre szocializálódott réteg. A hazai, de még nyugat-európai viszonylatban sem éppen pénztárcabarát árakat a buli nagyobb helyre való (át)szervezésével talán meg lehetett volna szelídíteni, viszont úgy látszik, ez a megoldás egyszerűbb volt.

A szappanopera kifejezésről elsősorban a könnyedebb műfaj felé asszociálunk, azonban néha (?) a keményebb fiúk is képesek ilyenfajta élményekben részesíteni minket. A Mobilmánia nevű formáció a P. Mobil együttesből ilyen-olyan módon kikerült tagok gyűjtőhelye, ahol szinte összeállt a hetvenes-nyolcvanas évek e legjelentősebb hazai hard rock zenekarának klasszikus felállása. Ahelyett, hogy egy ilyen név alatt mint saját maguk rajongói szinte bocsánatkérően játszanák saját szerzeményeiket, inkább egy reunióra vagyunk (farkas)éhesek, a P. Mobilban „felejtett” Sárvári Vilmos gitárossal, és akár Vikidál Gyulával! Az ilyen egymásra szervezésekből pedig (tudom, vagyunk néhányan akik) nem kérünk, akkor sem, ha mindkét album igényesre és ütősre sikeredett.

A legrosszabbkor, éppen a Fény Ünnepére készülődésünk közepette talált ránk a hír. Számíthattunk rá, hiszen tudtuk: tüdejét rákbetegség támadta meg, de a halál mégis minden esetben negatív meglepetés. Még Joe barátunk is új lemezre, sőt turnéra készülődött. A rossz hír bejelentését követő órákban minden médium a kerek hetven évet megélt énekes életútját kezdte iszonyú szorgalommal méltatni – mi ebből inkább kimaradtunk, s most az év zenei csalódásai közt emlékezünk meg Őróla.

Aki csak kicsit is kedveli a fémzene műfaját, az ugye, úgy vár egy Judas Priest albumot, mint a Messiás megérkeztét. Így lesz teljes a pofára esés, ha nem azt kapja az ember, amit várt. Rob Halford énekes hangja már nem a régi – ezzel semmi gond, hiszen természetes dolog, a baj akkor kezdődik, amikor elfelejtenek szólni neki, és olyan sikolyokat vállal be, mint pályafutása delén. Ennél is nagyobb baj, hogy a csapat lelke, K.  K. Downing gitáros immáron visszavonult a zenei élettől, s ezzel együtt persze szerzeményeinek kútja is elapadt. Semmi más, „csak” az igazi Priest-dalok hiányoznak az albumról.

Szülinapnak indult, de „temetés” lett a vége. Az első rendezvény óta eltelt tizenötödik esztendőt a fesztivál szervezői olyan módon szerették volna megünnepelni, hogy ingyenesen lehetett volna átlépni a kaput. Nagy kár, hogy az előző mondatban kétszer is le kellett írni a „volna” szócskát. Állítólag a fesztivál területének közvetlen közelében zajló építkezések hiúsították meg a mega-bulit. A „temetés” szót azért voltunk kénytelenek idézőjelbe rakni, mert hála Istennek esetünkben csupán tetszhalottról van szó, bár mi egy sírból kugró vámpírral is elégedettek lennénk. A lényeg: hogy ’15-ben újra sátorozhatunk a Hegyalján (úgy értve: zenehallgatási célzattal).