A.Judit 
Eheti könyves kihívásunk teljesítéséhez egy olyan művet választottunk, mely eredetileg nem angol vagy magyar nyelven íródott, de létezik angol kiadása is. A horvát Sladana Bukovac kortárs írónő második regényére, a Szellemmajom című könyvre esett a választás, mely hazájában és külföldön egyaránt sikert aratott. Az olvasztótégelyként működő Jugoszlávia széthullását követően a háború nyomai elevenen éltek (és élnek) a már független országokban, ahol a korrupció és az erőszak addig nem látott mértékben mutatta meg magát. Bukovac éppen erre a belső konfliktusra fókuszál, hogy az „övéik” és a „mieink”, mint általános bélyeg hogyan szakít szét családokat, barátokat. Regénye messze áll a könnyen emészthető olvasmányoktól, az emberi esendőséget, a háború okozta pszichózist és nyomorúságot hivatott bemutatni.
A könyv első pillanattól kezdve szimpatikus volt számomra; a borító „kellemesen” nyomasztó és szinte ordít róla az ismerős „kelet-középp-európai pesszimizmus”, már amennyire ez a kijelentés fogalomként alkalmazható. A címe is sejtelmes: Szellemmajom .. mit akar ez jelenteni? Alcímként pedig ott áll: Egy pszichiáter viszontagságai. Vonzó téma egy egészen érdekes aspektusból; a délszláv háború után az ott élők – legyen az akár pszichiáter, akár háborús veterán – esendőségét és nehézségeit láttatja, hogyan próbálnak beilleszkedni egy teljesen más társadalomba, miként őrzik titkaikat és hogyan próbálnak „normális” életet élni. Ami még inkább erősítette vonzalmamat a regény iránt, az a kritikusok véleménye volt, a Szellemmajmot ugyanis a Száll a kakukk fészkére horvát megfelelőjeként emlegetik. Nagy elvárásokkal vetettem bele magam a regénybe, de az utolsó lap után kissé csalódottnak és becsapottnak éreztem magam; többet vártam.
A regény főhőse Pavel doktor, egy pszichiáter, aki betegeinek úgy osztogatja a poszttraumás stressz diagnózisát, mint a hittérítők szórólapjaikat. Legtöbb betege érdekből fordul hozzá – ez nyílt titok -, hogy a megfelelő diagnózissal megkaphassák a vágyott juttatásokat. Azonban nem mindenki azt kapja, ami jogosan megilletné, a páciensek elbeszéléseiből általános érvényű emberi sorsokat ismerhetünk meg, amiktől a legtöbb esetben távol áll az igazságosság. Lépten-nyomon felüti fejét a korrupció, a társadalomban mindenkinek meg kell vívni a saját harcát és az embernek meg kell halnia, hogy igazi hős lehessen.
Bukovac regénye számtalan ponton gondolkodtatja el az olvasót, sok esetben fogalmaz meg általános érvényű igazságokat, azonban sok helyen felszínes és egysíkú. Azok számára, akik valamilyen formában, de megtapasztalták a délszláv konfliktust, egészen mást jelentenek szavai – a kívülállók számára viszont nem ad kellően gazdag bemutatást – számomra nem tudta eléggé láttatni az események hátterét. Az írónő művészettörténetet és összehasonlító irodalmat tanult, amit le sem tudna tagadni – főhősének gyermekkori traumája teljes egészében Vincent Van Gogh gyerekkori borzalmaival egyezik meg. Ez a fajta másolás pedig számomra „olcsó húzásként” értelmezhető. Pavel viszontagságai ugyan roppant érdekesek, a történet mégsem elég komplex, ami lelombozódásom egyik fő oka volt. Mindazonáltal bár valóban többre számítottam, a regény tagadhatatlanul nyomot hagyott bennem.
