![](https://i0.wp.com/cornandsoda.com/wp/wp-content/uploads/2016/02/reading-challenge-header.png?fit=910%2C320&ssl=1)
Eheti könyves kihívásunk teljesítéséhez egy olyan művet választottunk, mely eredetileg nem angol vagy magyar nyelven íródott, de létezik angol kiadása is. A horvát Sladana Bukovac kortárs írónő második regényére, a Szellemmajom című könyvre esett a választás, mely hazájában és külföldön egyaránt sikert aratott. Az olvasztótégelyként működő Jugoszlávia széthullását követően a háború nyomai elevenen éltek (és élnek) a már független országokban, ahol a korrupció és az erőszak addig nem látott mértékben mutatta meg magát. Bukovac éppen erre a belső konfliktusra fókuszál, hogy az „övéik” és a „mieink”, mint általános bélyeg hogyan szakít szét családokat, barátokat. Regénye messze áll a könnyen emészthető olvasmányoktól, az emberi esendőséget, a háború okozta pszichózist és nyomorúságot hivatott bemutatni.
A könyv első pillanattól kezdve szimpatikus volt számomra; a borító „kellemesen” nyomasztó és szinte ordít róla az ismerős „kelet-középp-európai pesszimizmus”, már amennyire ez a kijelentés fogalomként alkalmazható. A címe is sejtelmes: Szellemmajom .. mit akar ez jelenteni? Alcímként pedig ott áll: Egy pszichiáter viszontagságai. Vonzó téma egy egészen érdekes aspektusból; a délszláv háború után az ott élők – legyen az akár pszichiáter, akár háborús veterán – esendőségét és nehézségeit láttatja, hogyan próbálnak beilleszkedni egy teljesen más társadalomba, miként őrzik titkaikat és hogyan próbálnak „normális” életet élni. Ami még inkább erősítette vonzalmamat a regény iránt, az a kritikusok véleménye volt, a Szellemmajmot ugyanis a Száll a kakukk fészkére horvát megfelelőjeként emlegetik. Nagy elvárásokkal vetettem bele magam a regénybe, de az utolsó lap után kissé csalódottnak és becsapottnak éreztem magam; többet vártam.
![Eredeti borító](https://i0.wp.com/cornandsoda.com/wp/wp-content/uploads/2016/03/Rod-avetnjaka_300dpihr.jpg?resize=612%2C1024)
A regény főhőse Pavel doktor, egy pszichiáter, aki betegeinek úgy osztogatja a poszttraumás stressz diagnózisát, mint a hittérítők szórólapjaikat. Legtöbb betege érdekből fordul hozzá – ez nyílt titok -, hogy a megfelelő diagnózissal megkaphassák a vágyott juttatásokat. Azonban nem mindenki azt kapja, ami jogosan megilletné, a páciensek elbeszéléseiből általános érvényű emberi sorsokat ismerhetünk meg, amiktől a legtöbb esetben távol áll az igazságosság. Lépten-nyomon felüti fejét a korrupció, a társadalomban mindenkinek meg kell vívni a saját harcát és az embernek meg kell halnia, hogy igazi hős lehessen.
![Sladana Bukovac](https://i0.wp.com/cornandsoda.com/wp/wp-content/uploads/2016/03/025213_b85919f6b80ccd4cbfa5.jpg?resize=600%2C300)
Bukovac regénye számtalan ponton gondolkodtatja el az olvasót, sok esetben fogalmaz meg általános érvényű igazságokat, azonban sok helyen felszínes és egysíkú. Azok számára, akik valamilyen formában, de megtapasztalták a délszláv konfliktust, egészen mást jelentenek szavai – a kívülállók számára viszont nem ad kellően gazdag bemutatást – számomra nem tudta eléggé láttatni az események hátterét. Az írónő művészettörténetet és összehasonlító irodalmat tanult, amit le sem tudna tagadni – főhősének gyermekkori traumája teljes egészében Vincent Van Gogh gyerekkori borzalmaival egyezik meg. Ez a fajta másolás pedig számomra „olcsó húzásként” értelmezhető. Pavel viszontagságai ugyan roppant érdekesek, a történet mégsem elég komplex, ami lelombozódásom egyik fő oka volt. Mindazonáltal bár valóban többre számítottam, a regény tagadhatatlanul nyomot hagyott bennem.