5+1 ok, hogy miért nézzünk Dokikat

Nárcisztikus főorvosok, szexista sebészek, képzetlen ügyvédek, pletykás ápolónők, neurotikus nőszemélyek, gyerekes orvosok és persze megszámlálhatatlan mennyiségű humor. 5+1 ok, hogy miért nézzünk Dokikat (Scrubs).   

Amikor szerkesztőnek jelentkeztem a Corn & Sodahoz, komoly aggályaim voltak, vajon lesz-e elég témám, amiről írhatok, vajon tudok-e újat mondani hétről hétre. Emiatt mentőöveket keresgéltem magamnak, amiket titkon őrizgettem, hogy ihletszegény pillanataimban előkotorjam, s egyfajta aduászként bedobhassam őket. Századik cikkemhez érve jöttem csak rá, hogy ezek közül még egy sem készült el, ezért úgy döntöttem, feláldozom egyik taloncikkemet, mivel a fent említett félelmem korántsem áll már fent, s nem is fog többé, azt hiszem.

Napjainkban soha nem látott kultusza épül ki a sorozatoknak, a nagy amerikai csatornák hétről hétre jelentenek be elképesztően izgalmas, ötletes és nagyszabású szériákat, amelyeket mind-mind követni akkor lehetséges, ha időmilliomos vagy. Ezek a sorozatok pedig meglovagolják azt az érzésünk, amit egy jó film befejeztével érzünk – még többet akarunk. Az egyes epizódok pontosan ugyanazon dramaturgiai felépítéssel bírnak, mint egy egészestés tévéfilm, annyi különbséggel, hogy rövidebbek és a befejezésük arra ösztökél, hogy a következő héten is lehuppanj a tévé elé, mert nem bírsz lemondani a folytatásról. Az én meglátásom pedig az, hogy a hatásvadász, idegfeszítő epizódlezárások és a végkifejlet nem ismerete miatt még egy kevésbé jól sikerült sorozat évadait is hajlandóak vagyunk végignézni, mert ilyen az emberi természet. Egy gyengébb, közepes filmet is csak ritkán kapcsolunk ki a felénél, hisz érdekel, hogyan végződik. Pontosan emiatt kétkedő, óvatos és kissé talán ellenséges szemmel is tekintek a mindig gyanús sorozatokra, mert tudom, hogy már az első rész is képes teljesen beszippantani. Magam is számos alkalommal estem áldozatul, például a Hannibal, a Dexter, a Hősök (Heroes) vagy a Sikoly (Scream) esetében. Ám ennek ellenére is, ha valaki megkérdezi, mi a kedvenc sorozatom, szinte azonnal félkegyelműnek vagy tájékozatlannak minősítenek, mikor meghallják a válaszom: a Dokik. Ezért úgy döntöttem, összegyűjtöm 5+1 pontban, miért is okozta a legnagyobb katarzist számomra ez a sorozat, és miért nem tudok betelni vele már hosszú-hosszú évek óta.

1. A humor
   

   

Ellentétben a világ – talán – összes többi sitcomjával, a Dokik nem silányodott el nyolc év alatt sem. Aki beleszeretett a sorozat első évadjának poénjaiba, az a legutolsó – és itt hadd tegyem hozzá, hogy utolsó alatt a 8. évadot értem, s nem vagyok hajlandó még csak gondolni sem a gyalázatos, 9. évadnak csúfolt borzalomra – rész közben is ugyanúgy szórakozott, mert nem vált erőltetetté. Meseszerű, önironikus, gátlástalan humorral dolgozik, és nem fél viccelődni olyan érzékeny dolgokkal sem, mint a rasszizmus, a szexizmus, a vallás vagy a halál. Mindezt azért, mert ez az életünk része, és a jó ízlés határain belül teszi, nem öncélúan. Előfordul, hogy egy általános gondolat megerősítéséért nyúlnak igen merész témákhoz, de néha csak a karakterek jellemét erősítik fel. Néhány a példa kedvéért: A főszereplő, J. D., noha tíz éve legjobb barátja az afroamerikai Turknek, nem érti, miért lehetne nehezebb a sorsa valakinek csak azért, mert fekete. Dr. Kelso, a főorvos, a mellméretük alapján bocsájtja el az ápolónőket, és az is kiderül, hogy bár igaz, hogy minden ír alkoholista és erőszakos, de legalább vannak elveik. Ám ez valójában nem szelet a tortából, hanem morzsa. Nyolcévnyi kiapadhatatlan helyzetkomikum rejtőzik a Dokikban, amelyeket legtöbbször a főszereplők jellemkülönbségei generálnak, s a köztük feszülő ellentétek szülik a cinikus, meseszerű, néhol egészen abszurd poénokat, amiket egy sitcom sem képes felülmúlni. Akik kedvelik a Family Guy indokolatlan hasonlatait és bejátszásait, azok imádni fogják a J.D.-féle szürreális fantazmagóriákat is.

2. A zene
   

A zene tagadhatatlanul fontos eszköze minden vizuális alkotásnak, elég csak a Tégla (The Departed, 2006) című filmre vagy az Amerikai Horror Story 5. évadára gondolnunk, amelyek szinte véget nem érő klipek voltak a folyamatos zenei aláfestés miatt. A Dokik ebben a tekintetben is érdekesnek bizonyul. Nem slágerekkel, a legmodernebb hangzású számokkal toldja meg a jeleneteket, és csakis akkor, amikor nagyon muszáj. Helyette inkább olyan alkotásokkal, amelyek beleégnek az ember emlékezetébe, mert szövegeikben is szolgáltatnak mondanivalót. Fel sem tudom idézni, hányszor kellett kutakodnom egy-egy epizód után, hogy rájöjjek, mi volt az a dal, amely épp elhangzott. Ismétlem, ezek nem a legjobb zenék, ha csupán a rádióban hallom őket, sohasem járok utánuk, viszont a sorozat adott jeleneteihez annyira passzolnak, hogy egyből a szívünkhöz nőnek. Itt muszáj megemlítenem azt is, hogy a Dokik az egyetlen sitcom a világon, amelynek musical epizódját élvezni tudom. Az intróban elhíresült Lazlo Bane szám pedig idő közben eggyé válik a sorozattal, s annak végeztével hallgatva úgy érzi az ember, létjogosultságát veszti ez a kiváló dal, ha közben kedvenc karaktereink nem adják kézről-kézre azt a kultikus mellkas röntgenképet, s nem énekelhetjük velük együtt, hogy „I’m no superman.”

3. A karakterek

   

Úristen, mennyi idióta van a Dokikban! A kórház minden alkalmazottja egy igazi mesefigura, minden karakternek van legalább egy komoly fixációja, amelyek kivétel nélkül visszavezethetők egy múltbéli eseményre, hogy megmagyarázzák, miért is kattant az adott személy. A műsor összes szereplője együttvéve hozza létre a nagy, organikus egészt, és senki sem válik feleslegessé. Az egyik legnagyobb fegyverténye a sorozatnak azonban a karakterek fejlődése. Igaz, hogy gyermekes, néhány jellemzőben eltúlzott figurák ők mind, ám az évadok haladtával folyamatosan rázzák le magukról ezeket, és a való életben is felhasználható jó példával járnak elöl. (Még a szociopata Mindenesnek is felesége lesz a sorozat végére.) Mert valóban fontos megőrizni magunkban a gyermeket, valóban jó módja, hogy józan ésszel kibírhassuk a felnőtté válás rémisztő érzését. De! Ellenben bizonyos sorozatokkal – khmm, kHIMYM-khmm – a főszereplők nem ragadnak le egy ötéves óvodás szintjén, és nem butulnak az idő múlásával egyenes arányosságban. Megtanulnak felelősségteljesen balanszírozni a gyermekiség és érettség vékonyka mezsgyéjén, ezzel nem csak szórakozást nyújtva a nézőknek, hanem tanulságot is.

4. A dráma
   

   

Az előző pont tartalma szoros összefüggésben áll a sorozat drámaiságával. Számos más sorozatban is láthattuk, hogy egy-egy epizód végén megpróbálnak fontosnak vélt, átadható üzenetet társítani a sztorihoz. Ez idáig rendben is van. Ahol ezek a bizonyos sorozatok – khmm-kHIMYM-khmm – gyakran hibáznak, az a lezárás, ahol egy erőltetett poénnal mindenképp vissza próbálnak rántani a komédia világába, mintegy emlékeztetve minket, hogy ugyan ne szomorkodjunk már, hisz sitcomot nézünk – és ez bizony öncélúság. A Dokik ellenben képes végigvinni a drámát, és képes arra, hogy feltépje az álmatag szemeket, és megmutassa, hogy az élet nem mindig kegyes, és főleg nem mindig vicces. (Azt hadd ne tegyem hozzá, hogy egy kórházban kiváltképp nem az.) Minden egyes epizód végén leszűrhető egy elvontabbnak tekinthető üzenet vagy tanulság, amelyek nem világrengetőek, mert nem is kell annak lenniük. Nem magasztosabbak, mint amiket a szerencsétlen-tuskó Jim szerinti kirakat-világban találhatunk. A lényeg a tálalásban van, ahogy párhuzamot vonnak a cselekmény és a tanulság között. Ebben a legnagyobb a Dokik. Nem beszélve a világ legjobb befejező részéről, amely ezredszerre is képes könnyeket csalni a nézők szemébe.

5. Dr. Cox monológjai
   

   

Aki hallott már valaha ilyet, az tudja, miről beszélek. Egy nagy-nagy lélegzetvételre elmondott, hosszú körmondatokban felépített, hasonlatokban, felsorolásokban, ócska színészek pocskondiázásában, társadalomkritikában, humorban és persze jól felvezetett csattanóban gazdag, örökérvényű igazságokat lélekgyilkolóan alátámasztó szóáradatra, amit heves gesztikulációval párosítva, kőkeményen az arcodba vágva kaphatsz csak meg, és ekkor még örülhetsz, ha nem esett fizikai bántódásod. Páratlanul gazdag e tekintetben is a Dokik, és ezt remekül fokozza John C. McGinley kiváló színészi játéka. Nem egy emberrel találkoztam már, akinek ő a kedvenc karaktere, érthető okok miatt. Persze a legtöbb színészt szintén dicséret illeti, a főszereplő Zach Braffet, Donald Faisont, Kelen Jenkinset, Sarah Chalket vagy Judy Reyest. Nélkülük ez a sorozat nem volna ugyanaz. Bill Lawrence rendező nem akármilyen szereplőgárdát válogatott össze.

5+1. A Mindenes

Ha van tökéletes karakter a sorozatok történetében, akkor az a Neil Flynn által alakított Mindenes. Egy végletekig misztikus, gyermekien gonosz, mániákus elmebeteg, aki bármeddig hajlandó elmenni, ha valós vagy vélt sérelmeit kívánja megtorolni. Bármit hajlandó felhasználni eszközként, ha terrorról van szó, legyen az testi vagy lelki bántalmazás, hazudozás, a magánszféra teljes mértékű megsértése és minden morális vagy jogi szabály felrúgása. Na, persze nem egy horrorisztikus alak ő, de a felsoroltak mindegyike köthető hozzá a sorozatban, s ezzel együtt mérhetetlen sok nevetés. Egy groteszk mellékszereplő, akiről senki sem tudja, honnan jött, mit csinál valójában – mert nem takarít, az is biztos –, és főképp nem tudni, mi a valódi neve. Egyetlen életcélja a főszereplő életének tönkretétele, amely az első epizódhoz köthető, amikor a fotocellás ajtó elromlásáért őt teszi felelőssé, hogy nyolc éven át gyötörhesse bűntette bevallásáért, ám az igazságra csakis a legutolsó részben derül fény. Ha másért nem, miatta érdemes belekukkantani, hátha ti is rabjai lesztek a Sacred Heart kórház megkapóan idióta atmoszférájának.