Ana.Monochrome 
A sorozat az első évad közepére elérte nálam, hogy mindenben kételkedjem, amit látok. Halvány fogalmam sincs Red motivációjáról, Tom valódi szerepéről, de arról sem, hogy tulajdonképpen ki kinek a gyereke vagy az apja. Tucattermékről beszélünk, amiben megtalálták azt az egyensúly, mely eléri, hogy annak ellenére, hogy ezerszer láttuk a történeteket, odaszögez a képernyő elé, mert végül úgysem az fog kisülni belőle, amire az NCIS vagy Horatio megtanított.
James Spader nem átlagos bűnöző, ő A Bűnöző. A szerep tökéletesen illik hozzá, aki ismeri a filmjeit, tudja, mire számíthat – egyébként meggyőződésem, hogy méltatlanul keveset szerepeltetik. A séma szokásos, minden epizód egy-egy külön történetet fed le. Előfordulhat, hogy én vagyok rossz közönség, de engem legkevésbé az aktuális sztori érdekel, Lizzie és Tom házassága – vagyis Tom valódi énje, és a Red múltjára való utalások sokkal izgalmasabbnak tűnnek.
Ryan Eggoldot még kevésszer láttam szerepelni, legelőször a Single Mom’s Club című vígjátékban tűnt fel számomra, és meglepetésként ért, hogy főszereplő lett a The Blacklistben. A szerep nagyon bonyolult, bár az évad első feléig nem tűnik annak, de mikor a verekedős részekhez érünk, látni fogjuk, hogy senki sem az, akinek hisszük elsőre. Red is tartogat ezer meglepetést, egyedül szegény Lizzie van arra kárhoztatva, hogy hánykolódjon az előre megjósolhatatlan fordulatok között, és még mindig nem tudja, valójában miről is van szó.
Szépen felépített alaptörténetről van szó, rengeteg kapcsolódó szállal, és olyan jelenetekkel, amiktől az embernek szó szerint tátva marad a szája. Az első évad utolsó epizódjában hatalmas cliffhangerrel állunk szemben, de már szerencsére nem kell sokat várni a másodikra, hiszen jövő héten hétfőn már itt az első epizód. Az eddigi fejleményeket nem árulom el, de azt mindenképp tanácsolom, hogy aki nem nézte, kezdje el bepótolni.
