Versenyelőadások a POSZT-on II.

A POSZT versenyprogramjának további előadásai: Istenítélet, Liliomfi, Az olaszliszkai, A Bernhardi-ügy, Molière: Tartuffe, Don Quijote.

A cikk első fele itt található.

A közönség által leginkább ünnepelt előadás egyértelműen az Istenítélet (A salemi boszorkányok), a Vígszínház előadása volt. Arthur Miller darabja, mely az 1692-es salemi boszorkányüldözést dolgozza fel, nem igényelt különösebb beavatkozásokat. A műben kristálytisztán rajzolódik ki, hogy miként működik a gátlástalan hatalmi manipuláció és a tömeghiszterizálás egy puritán, tudatlan és félelemmel teli közösségben. Mohácsi János előadása egy kicsit nehezen indul, de az első negyven-negyvenöt perc után döbbenetesen erős atmoszférájú előadássá válik nem utolsósorban Stohl András játékának köszönhetően, olyannyira, hogy többen megelőlegezték neki a POSZT legjobb előadásának járó díjat, míg Stohlnak a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat. Hogy végül nem így történt, abban talán az is szerepet játszhatott, hogy Mohácsi vígszínházas előadása a 2008-as pécsi Istenítélet felújítása, s 2009-ben szerepelt már a POSZT-on – s ez alapvetően egy védhető álláspont a zsűri részéről –, a Vígszínház előadásának nagyszerűségéből azonban semmit nem von le.

A Liliomfi (vezérkép) ugyancsak a POSZT legkedveltebb előadásai közé tartozott, s két szempontból figyelemre méltó. Egyrészt világosan jelzi az elmúlt évtizedekben a térképekről is lemaradt Budaörsi Latinovits Színház újjászületését, másrészt, hogy egyre inkább érdemes odafigyelni ifj. Vidnyánszky Attilára. (A Kaposvári Egyetemen rendezett, s a POSZT Fesztivál keretében is bemutatott Rómeó és Júliája ugyancsak megerősíti ezt.) A rendezőnek sikerült rendkívül eleven formát találnia Szigligeti Ede népszínművéhez: az előadás egy kereszt alakú színpadon játszódik közvetlen a nézők közelében, ami még inkább ráerősít az amúgy is rendkívül eleven, gegekkel és viccekkel megtűzdelt, kiszólásokkal és kitekintésekkel teli, túlzó és karikírozó színészi játékra, mely fergeteges ritmusban pereg, nem utolsósorban az élőzenei kíséretnek köszönhetően, és amelyet nem véletlenül jutalmazott különdíjjal a POSZT szakmai zsűrije.

Fontos előadásoknak gondolom a Katona és az Örkény előadásait is. Mindkettő olyan társadalmi problémákat és kérdéseket feszeget, melyek mellett ma nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni Magyarországon, jóllehet a Katona előadását nem tartom teljesen problémamentesnek. Borbély Szilárd drámája, Az olaszliszkai a 2006-os olaszliszkai események ürügyén a magyarországi közállapotokat mutatja be: a nyomort, a mélyszegénységet, a kilátástalanságot, a közönyt, a gyűlöletet, az erőszakot és a rasszizmust. Már Borbély drámája is több szálat mozgat meg, Máté Gábor, az előadás rendezője azonban még megfejeli ezt Borbély szüleinek a tragédiájával és az író halálával. A személyes tragédiák emlékezetének és a magyarországi közállapotok bemutatásának a keveredése ugyanakkor meglehetősen problematikus áthallásokat és állásfoglalásokat eredményez, vagy legalábbis tesz lehetővé (talán már Borbély művében is), melyek a színészek szuggesztív játékának és hangsúlyos kitekintéseinek köszönhetően az előadásban még jobban felerősödnek. Mind Borbély drámája, mind az előadás számos kérdőjelet hagyott maga után bennem: vajon felhasználható-e ürügyként az olaszliszkai eset a személyes tragédiájával együtt a magyarországi közállapotok problematizálásához? Vajon nem igényelne-e alapvetően más hozzáállást az olaszliszkai eset személyes tragédiájára történő emlékezés és a nyomában kialakult társadalmi diskurzusok elemzése, mely alapvetően túllép a „puszta” emlékezésen? Vajon az olaszliszkai esemény a legalkalmasabb-e arra, hogy a magyarországi közállapotokról beszéljünk?

Letisztult, elegáns előadás A Bernhardi-ügy. Arthur Schnitzler 1912-es betiltott drámája a végnapjait élő, keresztény-konzervatív álarcok mögé bújó Monarchia frusztrált, paranoid légkörébe vezet, s a bűnbakcsinálás hatalmi mechanizmusaiba enged betekintést – így még csak le sem kellett porolni. A remek dramaturgiai húzásnak (Ari-Nagy Barbara, Gáspár Ildikó) és az Örkény kiváló színészeinek köszönhetően egy pillanatra sem lankad a néző figyelme. Az előadás jelentősége azonban alapvetően nem annyira Ascher Tamás rendezésében, mint magának a drámának a „megtalálásában” rejlik, melyet rendkívüli aktualitása ellenére mindeddig csak egyszer mutattak be Magyarországon, 1991-ben a Vígszínházban.

Remek ritmusú, folyamatosan pergő előadás volt a Molière: Tartuffe (Szikszai Rémusz elnyerte a legjobb dramaturgnak járó díjat), s jó volt nézni a tatabányai Jászai Mari Színház színészeit is (Danis Lídia a legjobb női mellékszereplőnek járó díjat kapta Dorine megformálásáért), de a rendezésből mintha hiányzott volna valami, s mintha a díszlet sem lett volna teljes mértékben kihasználva.

Végül a Nemzeti Színház Don Quijotéjára leginkább valami őrületes megalománia jellemző. Van itt minden a klasszikustól a playback gitározáson és a flamencón át a rapig, gigantikus díszletek, ötpercenkénti kosztümváltás, kivetítés, a nézőtér bejátszása, ám mindeközben csak egy valami veszik el, hogy mit is szeretne mondani Vidnyánszky Attila Don Quijotéról. Egyes jelenetekben drámai és heroikus figuraként jeleníti meg (finoman átsuhanva afelett, hogy Cervantes regénye már maga is paródia volt, s a szerző maga is iróniával és távolságtartással kezelte hősét), más jelenetekben azonban ez sem egészen egyértelmű. (Mint másnap az előadás egyik szakavatott értelmezőjétől értesülök róla a szakmai beszélgetésen, Don Quijote figurája valójában csak a regény elején parodisztikus figura, a regény végére már az egész spanyol nép rádöbben kivételes nagyságára, és követeli hőse elismerését… Cervantes forog a sírjában.)

S végül álljon itt a díjazottak teljes sora:

A szakmai zsűri díjai:

Legjobb előadás:

Macska a forró bádogtetőn (Katona József Színház, Kecskemét, r. Zsótér Sándor)

Legjobb rendezés:
Horváth Csaba (A te országod, Forte Társulat – Trafó)

Legjobb női főszereplő:
Trokán Nóra (Macska a forró bádogtetőn, Katona József Színház, Kecskemét)

Legjobb férfi főszereplő:
László Zsolt (Lear király, Radnóti Színház, Budapest)

Legjobb női mellékszereplő:
Danis Lídia (Molière: Tartuffe, Jászai Mari Színház, Tatabánya)

Legjobb férfi mellékszereplő:
Tasnádi Bence (Az olaszliszkai, Katona József Színház, Budapest)

Legjobb jelmez:

Adriana Grand (Vízkereszt, vagy amire vágytok, Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy)

Legjobb díszlet:

Menczel Róbert (Lear király, Radnóti Színház, Budapest)

Legjobb dramaturg:

Szikszai Rémusz (Molière: Tartuffe, Jászai Mari Színház, Tatabánya)

Különdíj:
A Liliomfi teátristái (Budaörsi Latinovits Színház)

A közönségzsűri díja:

Piszkavas (Pécsi Harmadik Színház, r. Vincze János)

A Színházi Dolgozók Szakszervezetének Básti Lajos-díja:

Horváth László Attila (Túl zajos magány, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza)

A Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozata által alapított alkotói díj:

Füsti Molnár Éva (Piszkavas, Pécsi Harmadik Színház)

A MASZK Országos Színészegyesület és a Mozaik Művészegyesület díjai:

A legjobb férfi szereplő:
Szatory Dávid (Lear király, Radnóti Színház, Budapest)

A legjobb női szereplő:
Csombor Teréz (Macska a forró bádogtetőn, Katona József Színház, Kecskemét)

Faluhelyi Krisztián