Versenyelőadások a POSZT-on I.

Különösebb izgalom nélkül futott le az idei POSZT versenyszekciója, s itt nem elsősorban a politikai hátterű feszültségekből fakadó izgalmakat hiányolom, hanem magukhoz az előadásokhoz köthetőeket.

Legelőször is: az idén sem a POSZT vezetése, sem a zsűri nem törekedett előzetesen arra, hogy ismertesse a válogatás tapasztalatait és szempontjait. Nem volt ez másként a találkozó alatt sem: a szakmai beszélgetések során ugyancsak nem tudtunk meg semmit arról, hogy melyik előadás miért került a POSZT versenyprogramjába, pláne, hogy miért van tizenhat előadás a valamikori tizenkettő-tizennégy helyett. Elnézve a versenyprogramot, az előadások minősége ezt nem indokolja, nem csoda hát, ha az előző évek tapasztalatai miatt az ember rögtön háttéralkukra kezd gyanakodni, miszerint ennek is, annak is be kellett férnie a programba. (Az előző mondathoz hozzá kell azonban tennem, hogy a tizenhat előadásból négyet nem láttam – ezek: a Túl zajos magány (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza, r. Ivo Krobot); A te országod (Forte Társulat/Trafó, Budapest, r. Horváth Csaba); a Tóték (Katona József Színház, Kecskemét, r. Rusznyák Gábor; a Vízkereszt, vagy amire vágytok (Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy, r. Bocsárdi László – tehát az előző kijelentésemet és az elkövetkezőeket a maradék tizenkét előadás tükrében tettem, illetve teszem.)

Az általam látott tizenkét előadásból jó, ha négy-öt olyan előadás volt, mely vagy a rendezését tekintve innovatív, újító és izgalmas, vagy szolgál valamiféle meglepetéssel (esetleg többel), vagy egyszerűen „csak” alaposan végiggondolt és tökéletesen kivitelezett. A többi között is voltak ugyan szépen átgondolt és ügyesen kivitelezett előadások, de a POSZT versenyprogramjával kapcsolatban valamelyest mindig fokozottabb elvárásaink vannak – talán túlságosan is… (S akadtak végül olyan előadások is, melyeket látva teljesen érthetetlen, hogy hogyan kerültek a versenyprogramba, ezekről a továbbiakban nem is szeretnék szót ejteni.)

A találkozó egyik legtöbbet díjazott előadása, a Macska a forró bádogtetőn (Katona József Színház, Kecskemét) megérdemelten nyerte el a legjobb előadásnak járó fődíjat, a versenyprogramon kívüli Mindent a kertbe (Miskolci Nemzeti Színház) meghívása pedig azért is volt jó választás a találkozó szervezői részéről, mert a két előadást egymás mellett látva nagyon szépen rajzolódnak ki azok a finom kísérletek és újítások, melyek Zsótér Sándor munkáját jellemzik az elmúlt évadban. Zsótér az elmúlt néhány évben látványosan nagy figyelmet szentelt a modern amerikai drámának (Vágyvillamos, 2011, Radnóti Színház, Budapest; Egy hosszú nap elutazik az éjszakába, 2014, Katona József Színház, Kecskemét). A Macska a forró bádogtetőn és a Mindent a kertbe című előadásai abból a szempontból a legizgalmasabbak, ahogyan közelebb hozzák hozzánk ezeket a – mára avíttnak vagy elcsépeltnek hitt – darabokat. A szakmai beszélgetésen hosszan volt szó arról, miként fordították újra a szövegeket, miként hagyták meg az anglicizmusokat benne („szerelmet csinálni”, „megütni az eget”, „felakasztani a telefont” stb.), miként tűzdelték meg magyar helyszínekkel (Tisza- és Dunaújváros, Borsod stb.) és magyar nevekkel a történetet, és miként kerültek mozgalmi dalok az előadásba. Zsótér előadásainak az igazi érdekessége azonban az, hogy a történetek mindezekkel együtt sem válnak sem jellegzetesen kelet-európai vagy magyar történetekké, ugyanakkor időtől és tértől független univerzális történetekké sem. Zsótér sem az 50-es, 60-as évek Amerikáját nem akarja rávetíteni a rendszerváltás utáni Magyarországra, tehát nem aktualizál, de nem emeli az univerzális, az időtlen és az örök birodalmába sem e történeteket. (Sőt, ha valamelyikünk szemében esetleg bármelyik darab is az örök giccs birodalmába emelkedett volna korábban, akkor az előadás garantáltan kiszakítja azt onnan.) Az előadásokban – nem utolsósorban Ambrus Mária esztétizált díszleteinek és Benedek Mari ugyancsak esztétizált jelmezeinek köszönhetően – egyszerre simul harmonikusan egymásba és egyszerre áll finom feszültségben egymással a mississippi gyapottermesztő farm és az alföldi tanyavilág, illetve az amerikai kertvárosok és a borsodi kisvárosok világa. A kettő elemei azonban egyik esetben sem olvadnak össze, egyik esetben sem oldódnak fel egymásban, hanem jól elkülöníthetően élnek egymás mellett, miként egy müzlis tál alkotóelemei.

Zsótér előadásait a színészek teszik tökéletessé. Trokán Nóra a legjobb női főszereplő díját kapta a szakmai zsűritől Pollit Margit megformálásáért, míg Csombor Teréz a legjobb női szereplő díját a MASZK Országos Színészegyesülettől és a Mozaik Művészegyesülettől Pollit Ida megformálásáért, ám mindkét előadás esetében hosszan lehetne még sorolni a neveket, hiszen mind a kecskeméti, mind pedig a miskolci társulat színészei mindannyian fantasztikusak az előadásokban.

Nem kevésbé figyelemre méltó Alföldi Róbert Lear királya sem a Radnóti Színházból. A színpadot egy hatalmas asztal tölti be (díszlet: Menczel Róbert), mely az előadás elején még lakoma színhelye, az első felvonás végére azonban lassan fokozatosan totális csatatérré válik, s minden leolvasható róla, ami addig történt. Alföldi finoman áthangolja a szereplők közti viszonyokat: a bohóc alakja (Kováts Adél) a feleség szerepét tölti be, míg Kent alakja (Csomós Mari) anyafigurává válik. A szereplők mai ruhákban vannak; Alföldi ugyan ezzel együtt sem aktualizál, a darabbeli eseményeket mégis nagyon közel érezzük magunkhoz: Edgar belebonyolódása Edmund hálójába, Kent megszégyenítése, Gloster megkínzása régen volt ennyire aktuális, a jóhiszeműség bukása, a gyengékkel szembeni kegyetlenség, a kiszolgáltatottak és az elesettek megalázása régen volt ennyire húsba vágó. Ezúttal is nehéz lenne bárkit kiemelni az előadásból, olyannyira remek az előadás minden egyes szereplőjének a játéka, a zsűri azonban mégis megtette: László Zsolt a címszerepben a legjobb férfi főszereplő díját kapta, míg Szatory Dávid Edgar szerepében a MASZK Országos Színészegyesülettől és a Mozaik Művészegyesülettől a legjobb férfi szereplő díját.

A cikk folytatása itt található.

Faluhelyi Krisztián