Anon Anon 
Egy eltűnt kisfiú, egy felbukkant lány, titokzatos lények és ügynökségek, mindez a nyolcvanas évek gyerek-horror stílusában: ez a Stranger Things.
1983-ban egy amerikai kisvárosban, az indianai Hawkinsban járunk. Unalmas amerikai kisváros, ahol soha nem történik semmi, ám ahogy annak lennie kell, hirtelen felbolydul a csendes város békéje, ugyanis eltűnik egy gyerek, és különböző megmagyarázhatatlan események veszik kezdetüket.
A Netflix egyszerűen nem tud hibázni, ha saját gyártású sorozatról van szó. Legyen az politikai dráma (House of Cards), történelmi kalandsorozat (Marco Polo – kritika itt) vagy szuperhőseposz (Jessica Jones, Daredevil), mindig valami újat, valami feledhetetlent kapunk. Nincs ez máshogy a Stranger Things esetében sem.
Gyerekhorror-nosztalgia
A sorozat alapvetően a nyolcvanas évek hangulatát idézi, mintha Stephen Spielberg és Chris Columbus húsz évvel ezelőtti énje leült volna kávézni J. J. Abramsszel és ez született volna a beszélgetésükből. Híven a korszakhoz, itt is elsősorban kiskamaszok a főszereplők, akik mellett, bár fontosak a felnőtt szereplők is, mégis az ő kalandjaikon keresztül ismerjük meg igazán a világot, csodálkozunk, vagy rettegünk az ismeretlentől. De csupán arról lenne szó, hogy retro-hangulatú sorozatot kaptunk? Közel sem.
Kezdjük a szereplőgárdával. A sorozat húzóneve Winona Ryder, és a színésznő hozza is a tőle elvárható nagyszerű alakítást. Karaktere Joyce Byers két gyereket egyedül nevelő, kicsit lecsúszott anyuka, aki elveszíti egyik fiát. Képkockánként látjuk, hogyan alakul át az amúgy is nehezen összetartott élete rémálommá, hogyan kezdi elveszíteni realitásérzékét, válik megszállottá. Alakítását már most az Emmy-díjasok közé sorolnám. A gyerekszínészek végre nem a szokásos jólfésült, kicsit butus karaktereket hozzák, hanem egészen kiváló alakításokat kapunk tőlük.
Külön kiemelném Eleven (Tizenegyes) karakterét, akit Millie Bobby Brown alakít. Ennyi érzelmet és mélységet kifejező karaktert ritkán lehet látni felnőtteknél is, nemhogy a gyerekszínészek között. Karakterében egyedül az volt a furcsa, hogy a nullás géppel lenyírt hajú színész simán fiúnak nézhető (nekem utána kellett néznem, hogy vajon tényleg lány játssza-e, annyira kisfiúnak néz ki), mégis mindenki a sorozatban egyszerre megtudja állapítani a nemét. Az ő karaktere messze a legérdekesebb, legösszetettebb az egész sorozatban. Epizódonként kapunk róla újabb és újabb információmorzsácskát, tanulunk meg róla és képességeiről egyre többet. Igen, képességek, ugyanis telekinetikával és telepátiával van megáldva a kis hölgy (legalábbis eddig ennyi derült ki róla). A többi gyerekszínész is jól mozog a kamera előtt. Az elveszett fiú barátait alakító gyerekszínészek ügyesek, ha mókázásról, egymás ugratásáról van szó, a komoly jelenetek azonban egyelőre még látványosan nem mennek nekik. David Harpour egy klisétömeg seriffnek induló karaktere kezdi magát kinőni szerepéből, megismerhetjük karakterének szomorú hátterét, mindezt jól átélhető alakítással adja át.
Írógép mögött
A remek castingon túl a kreatív elmék a sorozatkészítők mögött összeszedtek mindent, ami egy sikeres, kicsit nosztalgikus gyerekhorrorhoz kell. Kimeríthetetlen pop-kulturális utalásokat találunk a posztereken, beszélgetésekben, D&D játékban, valamint megelevenednek a legjobb zenék is ebből az évtizedből, úgy, hogy ma is hatásosnak, relevánsnak hassanak, ne csupán bemutassák, hogy a korban miért volt érdekes, fontos. Ami nekem kifejezetten tetszett, hogy a kamera is sokszor az ezekre az évekre jellemzően mozog, főleg, amikor a történetvezetés szempontjából fontos eseményekre kerül sor. A forgatókönyvről a negyedik részig szintén csak jókat lehet elmondani. Az első, felvezető epizód után egy feszesebb tempót vesz fel, és folyamatosan viszi előre a történetet. Nincsenek olyan üresjáratok, mint egy 20-24 részes sorozatnál, itt mindennek jelentősége, tétje van. A különálló szálakon már a legelején lehetett érezni, hogy valahol össze fognak futni, ez féltávnál, a negyedik rész végére így is lett, ami összességében jó, viszont megléphették volna már egy résszel korábban is az írók.
https://www.youtube.com/watch?v=XWxyRG_tckY
Az első négy rész után tehát kijelenthető, hogy az idei év egyik legjobb sorozatával állunk szemben. A retro-feelinget és a gyerek-horror legjobb elemit ötvözi a sorozat, és sikerül neki, amibe a legtöbb hasonló próbálkozásnak beletörik a bicskája: úgy kelt bennünk nosztalgiaérzéseket a 80-as, 90-es évek filmjei iránt, hogy nem a régi filmeket akarjuk visszanézni a hatására, hanem beszippant, és nézni akarjuk tovább, egészen a végkifejletig.
