Bence V. 
Soha nem látott hírnévnek örvend napjainkban a krimi és a thriller műfaja, mind a mozivásznakon, mind a könyvesboltokban, de vajon hogy is fest egy ilyen mű egy klasszikus, irodalomórán tanult szerző tollából? Émile Zola – Állat az emberben című művét választottam, hogy erre a kérdésre választ kapjak.
Émile Zola a 19. századi francia realizmus nagy prózaírója, a naturalizmus úttörője. Műveivel a természettől való befolyásoltságot (pl. öröklött hajlamok), determinációt kísérelte meg bemutatni, s igazolni. Azon tényezők szerepét egy ember életében, amelyektől menekülni egyenlő a lehetetlennel. Ehhez egy húsz regényt számláló sorozatot írt, mely egy család több generációinak sorsát kíséri nyomon, bizonyítva ezáltal, hogy az ősök élete mennyiben befolyásolhatja a leszármazottak személyiségét. Az Állat az emberben főszereplője, Jacques Lantier édestestvére az általam korábban bemutatott Germinal című Zola remekmű főszereplőjének, Étienne-nek. Hamar kiderül, hogy a két testvér viszonylag hasonló „kórban” szenved, melyeket a nehéz sorsú, alkoholista szülőktől örököltek. Ezt egyébként egy korábbi regényében, A Patkányfogó-ban elemzi részletesen. (Ennek az ismertetését szintén tervezem, s csupán időmtől teszem függővé.)
A történetnek három főszereplője van, ám ebből a későbbiekben ketten emelkednek ki igazán, a harmadik személy háttérbe szorulását követően. Roubaud, vasúti állomásfőnök egy nap rájön, hogy imádott feleségét, Séverine-t gyerekkorában megrontotta nevelőapja, a család jóakarója, a vasútnál magas posztot betöltő Grandmorin elnök. Dührohamában bosszúra szomjazik. Eltervezi, hogy még aznap éjjel megöli az elnököt, s ebben feleségét is részvételre kényszeríti. A véres tettet egy mozgó vonaton követik el, melynek az üres mozdony ellenére egyetlen szemtanúja mégis akad: Jacques Lantier, aki a jármű ablakán át kívülről látja a gyilkosság jeleneteit. Jacques azonban más démonokkal is küzd. Gyerekkorától fogva viszolyog a nők jelenlétében, s igyekszik a legtávolabb húzódni tőlük, hisz elméjében – vagy vérében? – valami borzasztó dolog rejtőzik. Gyilkos hajlam, mely a gyengébbik nem közeledésére vérengző vadállat módjára tör elő belőle, s űzi, hajtja, hogy a legközelebb eső tárggyal oltsa ki életét az előtte álló nőnek. Csakhogy ezúttal rosszkor volt rossz helyen. Roubaud kénytelen megnyerni jóindulatát a nyomozás sikertelenségének érdekében, akaratlanul is Jacques karjaiba lökve a tőle teljes mértékben elhidegülő feleségét, akik így igaz szerelemmel találnak egymásra. Ezzel pedig események sorozata veszi kezdetét, a gyilkosság gyilkosságokat szül, felfordul az egész vasúti társaság élete, és szép lassan káosz ereszkedik alá mindenkire, aki e három személlyel valaha kapcsolatban állt.
A történet leírása bár ridegnek és nyomasztónak hat, valójában e két érzés nagyon ritkán jelentkezik csak a könyv olvasása közben. Zola mérnöki pontossággal, és a lehető legnagyobb természetességgel – hogy máshogy a naturalizmus jegyében? – számol be az eseményekről, tabuk és szépítgetés nélkül, ahogy az a valóságban is történik. Valódi történet, valódi, húsvér lényekről. Nevezzük őket embernek! Embernek, aki hosszú évezredek alatt felküzdötte magát, s kiemelkedett a csupán ösztönlényi létből. De vajon meg tudott-e szabadulni tőle teljes mértékben? Zola szerint egyértelműen nem. Ebben a műben mindenkiben ott rejlik az ősi, vad szellem. Az a szellem, amiről szeretjük azt hinni, hogy már csak az állatokban van meg. Jacques-ban esztelen öldöklési hajlam rejtőzik, amely az író feltételezései szerint az ősember barlangjában elkövetett első hűtlenségből fakad. Roubaud-ban pedig nem a szerelmes férfi szólal meg, mikor Grandmorin elnök szörnyű tette kiderül, sokkal inkább az irigy, féltékeny bestiáé, aki nem bírja elviselni, hogy nem elsőként érintkezett asszonyával. Zola ezzel egy eszmét is kifejezésre juttat, miszerint gyilkosságot nem lehet spekulatív alapokon elkövetni; kizárólag hirtelen, vakmerő fellángolásból. Ennek gúnyos formában megjelenik az ellentéte is a vizsgálóbíró személyében, aki képtelen elképzelni – még ha a szemébe mondják sem –, hogy valaki elvakultan, dühtől vezényelve vigyen véghez egy ilyen szörnyűséget. A mű rettentően erős szimbolikával dolgozik, a történet lezárásaként már egy élettelen tárgyból, nevezetesen egy vonatból is előtör a szunnyadó állat, s vezetője nélkül robog, vágtat bele a sötét francia jövőbe. Persze nem kell semmiféle fantasztikumra gondolnunk. Mint mondottam, a regény a realizmus legszilárdabb alapjain nyugszik. Ebből következően többről is szó van benne. Finom kritikája a korabeli francia társadalomnak. A vezető pozíciókat betöltő, korrumpálódott alakok keze az igazságszolgáltatás rendszeréig is elér, s a botrányoktól és veszteségektől félve még a nyomozás félrevezetésétől sem riadnak vissza. Hisz kinek hiányzik, hogy egy hozzá hasonlóan magas posztot betöltő személyről valami simlis dolog derüljön ki? A bűnbak pedig a szegény ember, akire bármit rá lehet húzni, mert köztük sincs makulátlan életű egyed. Alkoholisták, feleségverők, kártyajátékosok, gyilkosok. Hát ilyen az ember: egy kicsit állat.
Ez az alkotás azonban több mint pusztán a szenvedélyből gyilkoló fenevadak emberek lélektani rajza. Számtalan dologról szó van benne. Szerelem – igaz és igaztalan egyaránt –, vágy, korrupció, szegénység, gazdagság, érdekellentét, s emellett korrajz is. Néhány jelenete kifejezetten hollywoodira sikeredett, ha nem tudtam volna, nem hittem volna el, hogy egy 19. századi regényt olvasok, annyira hatásvadász bizonyos pontokon – a szó nem negatív értelmében. Izgalmas olvasni, habár ez nem az a ,,Ki lehet a gyilkos?” típusú krimi. Nem csoda, hogy Jean Renoir kapott az alkalmon, s megfilmesítette 1938-ban. Összességében tehát azt mondhatom, nagyon jó regény az Állat az emberben, amit a klasszikus irodalom és a modern krimi, thriller vagy detektívregények kedvelői egyaránt élvezni fognak.
