Bence V. 
A Francia Intézet Nincs határ című vetítéssorozata az Alig hogy kinyitom a szemem (À peine j’ouvre les yeux, 2015) című francia drámával folytatódott. Lappangó betegséggel és nagy reményekkel ültem be Leyla Bouzid rendező és forgatókönyvíró első nagy játékfilmjére. A film igencsak jó fogadtatásban részesült. Összesen 16 jelölést kapott különböző filmfesztiválokon, s ezekből 6 alkalommal el is hódította az aktuális díjat. Központi témája a felnőtté válás, a lázadás, az érzelmek kifejezése egy olyan világban, ahol nemcsak a szülői féltés, de még a politika is kézzel-lábbal igyekszik korlátozni a fiatalokat egy olyan életre, amelyet ők soha sem szeretnének élni. A film határokról alkotott véleménye kissé eltér a vetítéssorozat címéhez képest. Leyla Bouzid szerint ugyanis határok mindig is voltak és lesznek. Mindig lesz, aki akadályokat gördít elénk – akár a létező legjobb szándékkal is –, de kizárólag rajtunk áll, hogy meddig vagyunk hajlandóak elmenni, hogy képesek vagyunk-e ledönteni a falakat.
A történet szerint Tunéziában járunk néhány hónappal a Jázminos forradalom, más néven az Arab tavasz kirobbanása előtt. A lázongás eredményeképp az ország elüldözte a hatalmon lévő Ben Ali elnököt. A cselekmény az ő diktátorsága alatt zajlik. Farah, a fiatal tunéziai lány épp most érettségizett le sikeresen, anyja orvosi pályára szánná, ő azonban nem ezt az életet képzeli el magának. Farah ugyanis az énekese egy fiatalokból álló garázsbandának, akik minden egyes új számukkal egyre közelebb kerülnek az áttöréshez. A probléma azonban az, hogy a dalszerző Borhene – aki nem mellesleg Farah szerelme – szövegeiben erős utalások fedezhetőek fel a fennálló rendszer gyengeségire, igazságtalanságaira. Farah nem érzi a helyzet súlyosságát, ezért anyja tanácsa ellenére is folytatja a fellépéseket, melyek során egyre erősebben magára és társaira vonja a besúgók figyelmét.
A film meglehetősen letaglózó. Tele van nagyon erős jelenetekkel, a hangulata pedig lázongó tinédzserek módjára ingadozik. A heves, indulatokkal teli vitákat és pofonokat nagyon gyorsan váltja fel a megnyugvás, a hallgatás állapota, hogy kellő idő elteltével újból felpezsdítse a nézők vérét egy újabb fellángolás. Hisz ilyen egy kamasz és ilyen egy forradalom is. Az elvárások, remények szűnni nem akaró csatája a beletörődés és a félelmek ellen. Farah anyja maga is csapongó életet élt, s pontosan emiatt józanabbul látja, hogy amit lánya művel az mérhetetlenül veszélyes. Érdekes része egyébként a történetnek, hogy a lány apja azért találkozhat csak ritkán családjával, mert szabad költözésében akadályozzák, mivel nem hajlandó hűséget esküdni a pártnak. A film során érzelmek, titkok és félelmek kerülnek felszínre, amelyek alapvetően érdekes részei a tinédzserlétnek, pláne ha hozzáadjuk még a politika abszurdumát. Farah szimbolizálja a tudatára ébredő népet, s az ő eszköze a dal, a művészet, hogy kivívja akaratát, a mindenkori eszmék legnemesebbikét: a szabadságot. A kérdés csak az, hogy ez mennyiben sikerülhet.
Alapvetően élveztem ezt a filmet. Rendezői szempontból egészen remekül sikerült. A szereplők helyzetébe azáltal élhetjük bele magunkat a leginkább, hogy az operatőr egészen belemászik olykor a karakterek arcába. Persze nem Saul fia (2015) mértékben, de éppen annyira, hogy megsértsük az intim szférájukat, hogy nézőként kellemetlenül érezzem magam, s attól féljek, Farah anyja kihajol, és nekem is lekever egy óriási anyai pofont. A Farah karakterét alakító Baya Medhaffaer egészen kiváló teljesítményt nyújtott a film során. Külseje tökéletesen megfelelt az általa jelképezett vad szabadság és a gyermekiség mezsgyéjén balanszírozó nőnek. Játéka remekül alkalmazkodott az őt érő külső hatásokra adott reakciók tekintetében. Ha kellett sírt, ha kellett fékezhetetlenül tombolt. Itt kell megdicsérnem a filmben elhangzó dalok szerzőit is, hisz ennek az alkotásnak szerves része volt az együttes és az általuk írt számok. Ezek rettentően jól sikerültek érzésem szerint. Metaforákkal teletűzdelt és kinyilvánított gondolatok, illetve őserőben gazdag, arab és modern hangzást vegyítő melódiák jellemzik a banda alkotásait. Számomra a film egyik legpozitívabb elemei voltak ezek a betétszámok.
Mindezektől függetlenül azonban nem vagyok maradéktalanul elégedetett. Az Alig hogy kinyitom a szemem megkísérelt két jelenséget egybe mosni, párhuzamot vonni a felnövő kamaszlány és az öntudatára ébredő nép között. Lássuk be, maga az ötlet egyáltalán nem elvetélt, de véleményem szerint ebbe a kísérletbe ez a film kissé belebukott. Élvezhető alkotás, amelyet egy pillanatra sem ununk el, azonban ha jobban mögé nézünk, túl a zenén, túl a politikán, túl a lázongáson, akkor egy sivár, ütött-kopott világgal találjuk szembe magunkat. A forradalom lappangása csak időnként, háttérbe szorulva jelezte magát, túlnyomó részt inkább Farah áll a központban. Ez a szál azonban – amellett, hogy egyébként zseniálisan lett vászonra víve – nem nyújt tulajdonképp semmilyen tekintetben sem újat a néző számára. Nem lett újabb aspektusból bemutatva, nem történtek eltérőbb események a főhőssel, mint a hasonló témát feldolgozó filmekben. Az egyetlen újdonság egy olyan kulturális közeg behozatala volt, amely egy mai európai fiatal számára ismeretlen lehet.
A fentieket figyelembe véve tehát egy olyan filmről beszélünk, amit érdemes látni, mert több karakter szemén át figyelve is sokat lehet belőle tanulni. Látványban és színészi játékban nagyon erőteljes alkotás, a zenei aláfestés pedig egészen egyedi módon dobja fel a történet hangulatát. Gondolati síkon már kissé megragadt egy átlagos szinten, ami talán meggátolja, hogy egy napon klasszikusként emlegethessük, de bízzunk benne, hogy Leyla Bouzid ennél csak jobb filmeket fog készíteni, és akkor panaszra semmi okunk nem lesz. Végezetül köszönet a Francia Intézetnek a lehetőségért és a kiváló filmekért. Természetesen az elkövetkezendőkben is ott leszünk, s beszámolunk az aktuális vetítésről.
Forrás: franciaintezet.hu
