Szellemek háza (Winchester, 2018) – kritika

Michael Spierig és Peter Spierig legújabb filmjükben az Amerikában éppen tomboló fegyvertartási viták keltette feszültségeket próbálják kihasználni. Okkal lehetnek kétségeink afelől, hogy ehhez vajon a horror műfaja a legideálisabb választás-e. Ennek a kísérletnek lett az eredménye a Szellemek háza (Winchester, 2018).

A szebb napokat is látott rendezőpáros – akik többek között az Időhurok (Predestination, 2007) című filmet is jegyzik – a Winchester fegyvervállalat örökösének valós eseményeken alapuló történetét vitte vászonra. A film sztorija szerint Sarah Winchester, miután elveszítette férjét és gyermekét, elzárkózik a világtól és egy talányos, bonyolult szerkezetű házat kezd építtetni a nap huszonnégy órájában. A vállalat részvényesei arra gyanakodnak, hogy az asszony elméje megbomlott, ezért felbérelnek egy orvost, hogy vizsgálja ki, és lehetőleg találja betegnek az idős nőt. Csakhogy a doktornak szembesülnie kell azzal, hogy a ház több, mint egy zavart öreg hölgy kusza gondolatainak kivetülése. Olyan emberek szellemei lakják, akiket Winchester típusú fegyverrel öltek meg – az asszony így próbál segíteni nekik, hogy békére lelhessenek. A problémák azonban akkor kezdődnek, amikor kiderül, hogy nem minden lélek kíván megbékélni.

Aki e ponton még bírja röhögés nélkül, az tartson velem tovább, ugyanis az „igaz” történeten túl is számos nevetséges eleme van ennek a filmnek. Sőt, ha jobban belegondolok, nem is hiszem, hogy tudok bármily’ nemű pozitívumot említeni. A bőség zavarában kezdjük talán azzal, hogy a forgatókönyv kifejezetten gyenge, bár korántsem a legrosszabb, amit az utóbbi időben átélni volt szerencsétlenségem. (Khm, Dzsungel (Jungle, 2017), khm.) A történetben hihetetlenül rosszul és következetlenül vannak kezelve a jelenetek. Esetenként a helyzethez egyáltalán nem passzoló, érthetetlenül emelkedett hangulat kerekedik ki, már a film első harmadában is akár, míg bizonyos kulcspillanatoknál egészen merev és átlagos atmoszférája van az adott eseménynek. Ennél már csak azok a momentumok kínosabbak, amikor karaktereink filozofálni próbálnak. Sekélyes életigazságokat tálal elénk a történet, és azokat csenddel, illetve hatásszünettel toldja meg, hogy igazán jelentékenynek érezhessük őket – valójában azonban csak két nagyon nem kreatív forgatókönyvíró álbölcselkedései ezek.

Beszéljünk azonban a horror részéről, mert ebben a filmben ez a legfájdalmasabb pont. Minősíthetetlenül olcsó és köpedelmes az, ahogy ebből a történetből horrort próbálnak varázsolni. Hiszen kezdjük azzal a rettentő egyedi koncepcióval, hogy ismét egy háztól kell rettegnünk. Én nem tudom, Amerikában miféle házak léteznek, de most már gyanús, hogy az építészeti kultúrájuk erősen kötődik a fekete mágiához, mert minden évben legalább három film készül egy gonosz házról. Tudom, persze, az igaz történet mentsége minden alól felment. Hát legyen. Viszont most el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami után nem lehetnek kétségeink a film nívótlansága felől. Ugyanis a 99 perc során összesen tizenhat jump scare szerepelt. Átlagosan hatpercenként hozták a frászt az emberekre a létező összes eszközükkel, ami csak volt. Azt hiszem, ez mindent elárul a filmről. Csak a történet első felében hétszer használták ezt a megoldást arra, hogy egy kis borzongást vigyenek a lagymatag sztoriba. Hát miféle horrorfilm az, amelynek tizenhatszor kell az arcodba robbantania valamit, hogy legalább egy kicsit megijesszen? A jump scare önmagában, ha jól van felvezetve és egy egyébként is meglévő feszült, nyomasztó helyzetre alkalmazzák, igen erős tud lenni. Csakhogy a Szellemek háza esetében ténylegesen azért tolják folyamatosan az arcunkba, mert másképpen a filmnek esélye sem lenne arra, hogy felgyorsítsa az ember szívverését. Az az arcátlan módszer, ahogy e film „ijesztgeti” az embereket, egy vígjátékban is ugyanúgy működőképes lenne, mert az emberi természet önkéntelen reakciójára épít. Így nagyjából annyi a funkciója, mint egy jó erős presszókávénak.

Persze ez az alkotás számos ponton elcsúszott. A jump scare halmozásán túl rengeteg bűne van, kezdve a pocsék karakterekkel és az említésre is alig méltó színészi játékkal. Továbbá szintén nagy bűne a filmnek, hogy nem használja ki a téma aktualitását. A fegyverek érzékeny pontjai a jelenlegi amerikai társadalomnak, és önmagában az erőszakos halált halt lelkek összecsapása a fegyvervállalat örökösével érdekes ötlet lehetett volna. Ám ehhez elég merésznek kellett volna lenni a rendezőknek: oldalt választani és kifejezni a véleményüket. Erről persze szó sincs, még csak az kellene, hogy a témafelvetésen túl bármilyen javaslat is szülessen a problémára… A film nem foglal állást, egyáltalán. Bezzeg egyrészről-másrészrőlözni nem sajnálja az időt. Mindkét oldal érveit bemutatja, de nem azzal a szándékkal, hogy ütköztesse a nézeteket vagy a vita eldönthetetlenségére reflektáljon. A készítők csupán mossák kezeiket, jó látványosan, mutatva, hogy értik ők az aggodalmat, de ez nem az ő feladatuk. Ők csak filmrendezők és írók.

Sajnálatos módon ezt a filmet is megírták, aztán meg tovább büntették a világot azzal, hogy meg is rendezték. Ha valaki igazán színvonalas horrort szeretne látni, nézze meg inkább A boszorkány (The VVitch: A New-England Folktale, 2015) című filmet, amely az utóbbi sok-sok év legjobb alkotása a műfajban, ahogy azt anno Eszter is megénekelte kritikájában. Ha esetleg láttuk volna már, akkor nézzük meg megint, mert erre nem éri meg időt pazarolni.

Értékelés: 52/100

Mafab: N/A

IMDb: 5.4/10