John 
Bizony mondom néktek, ez nem Dante. A nagy Mester világhírű művét számtalan nyelven és módon adaptálták már, azt azonban garantálni tudom, hogy olyan formában még senki sem dolgozta át színdarabbá az istenek színjátékát, ahogyan a Csíki Játékszín és a RAGNAR közös produkciója. A darabot először 2015-ben mutatták be, így esélyes volt már a budapesti premier, mely idén meg is valósult a Duna Palotában a Magyarság Háza szervezésében. Jézus Krisztus és a „plusz 1 fő” civakodása soha nem látott játékossággal mesélt vallásról, színházról, komédiáról.
A darab in principio sem próbál meg senkit megtéveszteni szándékáról: a kezdő „felvonásban” Jézus Krisztus éppen apjával, a Mindenhatóval társalog eljövendő életéről, szenvedéseiről a földön, hogy aztán kezdetét vehesse az Újszövetség. Áron – alias Jézus – és hű társa, az örök szerepváltás komplexusában szenvedő Csaba egymás után adják elő a bibliai történeteket, amelyek között ugyan nincs logikai láncolat, valamilyen nyakatekert módon mégis kiadják a szentírás hézagos vázát.
Amiként egy ilyen valóban rendhagyó darabtól várni lehet, a hangsúly nem a régmúlt valós történéseinek – vagy valósnak vélt – hiteles átadásán van. Kivételesen megcserélődtek a szerepek a színpadon: a történet van a színészekért, és nem fordítva. A kezdeti látszatot követően nyilvánvalóvá válik, hogy a darab alapja Áron és Csaba civakodása Jézus szerepéért – vagy amiért éppen vitatkozni támadt kedvük –, minden más pedig e köré szerveződik. Jézus találkozik az ördöggel, hozzá szegődik Bertalan és Keresztelő Szent János apostolnak, elárulja Júdás, a fő konfliktus mindezek ellenére Áron és Csaba soha véget nem érő vitája marad.
A darab mindössze két színésszel operál, mégis olybá tűnik, mintha ezrek lennének a színpadon. Ennek két oka is van: az első egyértelműen az, hogy mind a ketten újra és újra szerepváltásra kényszerülnek, illetve kényszerítik egymást. A második kevésbé nyilvánvaló, de annál zseniálisabb: nem csupán két színészt látunk, hanem név szerint Áront és Csabát, akik sokszor nem is egy-egy bibliai karaktert, hanem önmagukat adják. Áron hajlamos elragadtatni magát, és valóban istenként tetszeleg a színpadon – és azon kívül – Csaba pedig hol nyíltan, hol passzív-agresszív módon igyekszik ledönteni diktátor társát.
Nem csupán színészeiben, de eszközeiben is a minimalizmus jellemzi a darabot. Valószínűleg a legfőbb ok a kevés, de annál praktikusabb díszlet- és jelmez választásra a mobilitás volt. Ám aggodalomra semmi ok, mert az a kevés, ami a színpadra – vagy a nézőtérre – kerül, mind több funkciós, és mindegyik funkcióját tökéletesen ellátja. A színészekhez hasonlóan a kellékek is egyik pillanatról a másikra képesek átalakulni a jelenethez szükséges formára: a két-három alakú paraván néhol konyha, néhol budoár, de át tud alakulni vallási szimbólummá és halotti ággyá is. Szélyes Andrea, a jelmeztervező remek munkát végzett.
Ami a leginkább egyedülállóvá teszi ezt a tiszteletteljesen parodisztikus Isteni színjátékot, az az, hogy az egész egy improvizációnak tűnik. Áron és Csaba le-föl sétálnak a színpadról, érintkeznek a nézőkkel és aktívan be is vonják őket olykor a játékba, ki-kiesnek a szerepekből, „elrontják” a jelenetet, civakodnak stb. Ettől a darab izgalmas és interaktív lesz, amin egy pillanatig sem lehet unatkozni. Ezzel az ál-improvizációval sikerült egy olyan színházi teret kialakítaniuk, ahol semmi sem tűnik abnormálisnak, mégis mindenen meglepetésen nevet a néző. Lehet sötét, világos, szólhat zene vagy düböröghet a csend, a különleges játéktér hangulatának köszönhetően soha sem zökken ki a közönség.
Mire való a színház? Sokszor úgy érezzük, csupán arra, hogy olyan tragédiákat meséljenek el nekünk, amin anélkül tudnánk sírni, hogy személyesen érintene minket a gond. Pedig a színház nem csak megríkatni, hanem nevettetni is tud. Erre az Isteni Színjáték Avagy. vitathatatlan bizonyíték. Nem is emlékszem, mikor találkoztam utoljára ilyen darabbal, ahol egyedül a nevetéstől könnyeztem. Hihetetlenül jól esett olyan groteszk tükörbe nézni, ahol minden önmaga mókás karikatúrájává változott anélkül, hogy nevetségessé vált volna.
Orbók Áron és Vass Csaba párosa nem csupán rendezni, hanem játszani is fantasztikusan tud együtt. Ki tudja, másoktól is ugyan ilyen élvezetes lett volna-e a darab, ám úgy vélem, a válasz nem. Orbók Áron és Vass Csaba remek színészek, akik között ráadásul nagyszerű a csapatmunka– továbbá az sem mellékes, hogy ők maguk írták, rendezték és játszották el a darabot Kádár-Dombi Katalin közreműködésével.
Ők is, ahogyan az ötletük is, színpadra termett, és csak sajnálni tudom, hogy az Isteni Színjáték Avagy.-ra három hosszú évet kellett várnunk.
