Jó, hogy VAN-nak Rossz versek – tudósítás a Zsigmond Vilmos Filmfesztiválról

A szegedi Zsigmond Vilmos Nemzetközi Fesztiválon a Rossz versek vetítése után Dr. Tóth Zoltán János beszélgetett Reisz Gábor rendező-főszereplővel, és Bálint Dániel operatőrrel, amelyből részleteket közlünk.

Dr. Tóth Zoltán János: A film miért pont Párizsban kezdődik?

Reisz Gábor: Azért, mert sikerült megnyernem egy ösztöndíjat, amely segítségével Párizsban írhattam egy forgatókönyvet. A város és az akkori élethelyzetem akkora hatással volt rám, hogy nem menekülhettem előle.

Mik voltak ezek a hatások?

R.G.: Benne van a filmben az egyik: a szakításom. A másik pedig az a nemzetközi kavalkád, amivel ott találkoztam. Először voltam a cannes-i és locarnoi fesztiválokon. A VAN valami… film kis budapesti albérletben játszódó világához képest ez nagy kontraszt volt, amely megkavart, és felmerült bennem a „ki is vagyok én” kérdés is.

Mi volt a koncepció a film képi világa tekintetében?

Bálint Dániel: Az volt a koncepció, hogy a film jelen idejű részei dokumentarista módon készüljenek, a múlt idejű részei pedig eklektikusak, mindegyik korszakra jellemzőek legyenek. 8-9 féle technikával forgattuk ezeket a múltbeli részeket, amelyek sokkal „filmesebbek”.

Mind a két filmedben fő motívum a szerelem. Miért ilyen fontos ez számodra?

R. G.: Így alakult… A szerelmek nagy hatással voltak rám. A két filmet nem uralja el ez a motívum, inkább kiindulópontja. A Rossz verseket teljesen másnak terveztem, film noir lett volna, ha nem történt volna meg velem a szakítás. Ehhez jöttek az egzisztenciális kérdéseim, és ezek az elemek eluralták a történetet, mert nem tudtam menekülni az erős lelki állapotom elől. Az i tény, hogy amióta van fikciós film a világon, azokban szerelmi szál szinte mindig van.

A Rossz versek az iróniára, reflexivitásra és kikacsintásra épít, és sokkal könnyedebb, mint a VAN. Ez minek köszönhető?

R.G.: A VAN-nak szigorú kronologikus szerkezete van. A Rossz versekben az asszociativitás, az idő síkok, a hangulatok, és filmstílusok közötti ugrálás sokkal nagyobb szabadságot eredményezett.

Melyek a te személyes dolgaid a filmben?

R.G.: Sok a valóság alapja filmnek, de ez egy fikció. Fő motívuma „az elveszett hős” érzése, de persze a régi barátaim sok elemet ismertek fel a közös múltunkból.

Nem féltél, hogy ezekből sértődés lesz?

R.G.: Igen, a VAN-nál is féltem, ahol a családomat „felhasználtam”. Szerencsére nem volt sértődés, inkább büszke rám a környezetem.

Mindkét filmben ugyanaz a családod. Miért?

R.G.: Azért, mert mindkét film személyes. A VAN-nál a családomból, a Rossz versekben az emlékeimből indultam ki, ezért nem változtattam a meg a család jellemzőit.

Az idősíkok képi megjelenítése kinek az ötletei alapján történtek?

R.G.: A filmkészítés csapatmunka. Lehet, hogy valakinek van hozott ötlete, de soha nem az valósul meg egy az egyben. Mindenki hozzáteszi magát, még akkor is, ha meg sem szólal. Az instruálatlan színész is kivált valamit a rendezőből. Több ember kémiája által kezd el működni egy film.

B.D.: Az alapvető koncepció az volt, hogy az idősíkokban való ugrálásban legyen 3-4 emblematikus pont.

Gábor, milyen volt a saját filmed főszereplőjének lenni?

R.G.: Játszani alapvetően jó, de hogy nem volt rendezőm, az borzasztó volt. Az egész stáb nagyon sokat segített, de a saját érzéseimre kellett támaszkodnom. A forgatás közben sokszor a film producere, Berkes Juli nézte a monitort. Az megnyugtató volt számomra, hogy sokat tudtunk próbálni a jelentek felvétele előtt.

B.D. : Gyakran történt az, hogy felvettünk egy jelentet és Gábor a kamera kis monitorján nézte vissza magát. Ennek volt előny és hátránya is, mert ugyan nem volt azonnali visszajelzés, de a rendező és a színész egyszerre volt jelen. Ez alkotói közelséget adott, szemben azzal, amikor a rendező messze, akár egy sátorban ül a forgatás alatt.

Olyan természetesen játszottál a filmekben, mint ahogy itt ülsz, beszélsz.

R.G.: Ez azért van, mert nem vagyok színész, de ezt a belülről jövő természetességet várom el a profi színészkollégáktól is.

Melyik az a film, amely a Rossz versek megalkotásakor nagy hatással volt rád?

R.G. : A Szomszédok sorozat egyértelműen. Nagyon szerettem, mert egyetlen olyan sorozat a mai napig is, amely az aktuális dolgokra azonnal reagált. Nem a minősége, hanem a bája miatt szerettem, és nagyon hiányolom, hogy már nincs ilyen.

A nyolcvanas évek „elveszett generációjának” a kultikus filmjeit alkottad meg. Ezt hogy éled meg?

R.G.: A mi gyerekkorunkban, a felnövésünkben az internetnek, az okos telefonoknak, a kommunikációs káosznak még nem volt meghatározó szerepe. Mi odamentünk a lányhoz, megszólítottuk, most pedig meg kell tudni a nevét, és „rá kell írni”. Nem mondom, hogy egyszerűbb vagy nehezebb bármelyik helyzet, hanem más döntéseket igényelnek az akadályok.