Eszter 
A legtöbb családi vagy baráti összejövetelen, amelyen én is részt veszek, egy idő után általában előkerülnek a filmek. Kezdetben a „van az a film, amiben ez meg ez történik, és nem emlékszem a címére, te talán tudod” mondat hangzik el, aztán szépen lassan eljutunk a kedvenc részemig, amikor is mindenki arról beszél, milyen filmeket látott a közelmúltban. A többiek sorjázzák a címeket és a cselekményismertetőket, én pedig folyton azt tudakolom: ki rendezte? E kérdésre a válasz néha egy név, néha viszont egy „nem tudom”, de bármelyik is, azt mindig eszembe juttatja, milyen fontos számomra a rendező alakja. Miért van ez így? Nos, mert a filmek világában a rendező – jó esetben – Isten-szerű lény, akinek hála megszületik a csoda, amelyet aztán sosem felejtünk el. Szóval nem árt megjegyezni a nevét… Tudom, már tisztában vagytok vele, de azért leírom: most arról mesélek, mit takar a rendező kifejezés. És ehhez a meséhez Michael Haneke A zongoratanárnő (La pianiste, 2001) című kegyetlen csodáját ajánlom.
A rendező szó mellé, ha filmekről van szó, akkor azt írhatjuk rövid magyarázatként: a filmgyártás központi alakja. A tömegfilmgyártásban a rendezőt főként a producer kéri fel egy-egy film létrehozására, ám a szerzői, a rövid-, illetve a dokumentumfilmek esetén a filmötlet legtöbbször a rendezőtől ered, sőt maga írja a forgatókönyvet is. Ebben az esetben ő keres producert filmje megvalósításához. A gyártási folyamat során a rendező legközvetlenebb munkatársai a film előkészítő szakaszában a forgatókönyvíró (már, ha nem ő maga írja a forgatókönyvet), a dramaturg, a forgatási szakaszban az operatőr és a színészek, az utómunka folyamán pedig a vágó. Munkáját a forgatás ideje alatt a rendezőasszisztens segíti.
A mindenható rendező
„A rendezőnek minden filmgyártási szisztémában kitüntetett szerepe van a szereplő- és helyszínválasztásban, a forgatókönyv végső változatának kialakításában, a storyboard (képes forgatókönyv) elkészítésében, a filmtechnikát érintő kérdések eldöntésében (milyen nyersanyagra, milyen kamerával forogjon a film), a forgatás során a színészvezetésben, valamint annak eldöntésében, hogy egy jelenetet újra kell-e venni, az utómunka során a muszterolásban (a kamerában forgatott eredeti negatívról lehúzott pozitív kópiák – vagyis a beállításokról készült felvételek – közül a legjobb kiválasztása), illetve a vágás koncepcionális kérdéseiben (a bevágott jelenetek sorrendjében, hosszában stb.).” Amint látjátok, a Film- és médiafogalmak kisszótára elég velős összefoglalóval szolgál arról, mi minden tartozik a rendező „fennhatósága” alá, ez a felsorolás azonban mindenképpen jól mutatja, mennyire igaz az én megnevezésem: a rendező Isten-szerű lény. De persze, azért ott vannak a producerek is, akik szeretik fenntartani maguknak a végső változat kialakításának jogát – sokszor övék a végső vágás (final cut) joga, ám ha szerzői filmről van szó, akkor ez a jog a (mindenható) rendezőt illeti meg.
A szerzői filmekben ugyanis a rendező az egész film művészi koncepciójáért felel, s az elkészült mű markánsan magán viseli alkotójának kézjegyét. A személyes kézjegy azonban nem minden filmen fedezhető fel, hiszen a rendező sokszor – elsősorban természetesen a tömegfilmek esetében – csupán a gyártási folyamat kivitelezője. Mindezekből kitűnik, hogy kétféle rendezői attitűd, irányultság, gyakorlat létezik: van a mesterember és van a filmalkotó. E kettő között az ’50-es évek szerzőifilm-elmélete (auteur-elmélet) tett először különbséget.
A film szolgálatában
De ki volt a filmtörténet egyik első rendezője? A válasz: Georges Méliès, aki fantasztikus trükkfilmjeiben elsőként alakította tudatosan a látvány minden elemét. De ha már a kezdetekről beszélünk, fontos kiemelni, hogy a némafilm óriási rendezőegyéniségeket adott a filmnek. „Mindenek előtt azok sorolhatók ide, akik sokat tettek a színházétól markánsan különböző sajátos filmnyelv megszületéséért”: többek között D. W. Griffith, Szergej Eizenstein, Dziga Vertov, Friedrich Wilhelm Murnau és Fritz Lang. „A némafilm-korszak lezárultával pedig hasonlóképpen azok, akik jelentős formanyelvi, narratológiai, színészvezetési vagy akár tematikus újításokkal addig ismeretlen irányokat jelöltek ki a filmmédium számára”: például Orson Welles, Jean-Luc Godard, Alain Resnais, Robert Bresson, Jacques Tati, Michelangelo Antonioni, Federico Fellini, Pier Paolo Pasolini, Ingmar Bergman, Jancsó Miklós, Emir Kusturica, Lars von Trier és még sorolhatnám.
És ha még sorolnám, hamar szóba kerülne Michael Haneke neve, aki az IMDb Legjobb európai rendezők listájának második helyén áll. Az Oscar- és Arany Pálma-díjas alkotó filmjeiben a modern világ és társadalom problémáit helyezi előtérbe, olyan maró távolságtartással és ridegséggel, amelyre egy barátom azt szokta mondani: kegyetlen. Tulajdonképpen nekem is eszembe szokott jutni ez a szó Haneke művészete kapcsán, ám az a kegyetlen szókimondás, amely az ő stílusát jellemzi, szükségszerű ahhoz, hogy igazán átérezzük és megértsük azokat a történeteket, amelyeket el kíván mondani nekünk. Gondoljunk csak a Furcsa játékra (Funny Games, 1997), melynek megtekintése után semmi sem ugyanolyan, mint előtte volt… De ugyanez elmondható arról a filmről is, amelyet most választottam nektek.
„Haneke nem fél kegyetlen lenni”
A zongoratanárnő legalább annyira megrázó film, mint a Furcsa játék, ugyanakkor épp olyan hibátlan és korszakalkotó is. A történet fókuszában a negyvenéves Erika Kohut, a bécsi Zeneakadémia zongoratanára áll, aki zsarnokoskodó édesanyjával él. A bonyodalom akkor veszi kezdetét, mikor egy nap Erika egyik tanítványa elhatározza, hogy meghódítja a nőt. A cselekmény további ismertetése helyett elmondom, hogy bár az interneten romantikus zenés drámaként aposztrofálják e filmet, sem a romantika, sem a zene nem olyan formájában van jelen benne, amelyre hirtelen asszociálunk. Merthogy A zongoratanárnő húsba vágó dráma, amelyet nagyon nem könnyű befogadni.
Michael Haneke egyik legfőbb stílusjegye az elidegenítés, s ez itt is megjelenik – sőt, még a zene is ennek eszközéül szolgál! A néző voyeurként szemléli az eseményeket; a mértani pontossággal megtervezett kompozíciókat; Bach, Schubert és Schumann a cselekményt ellenpontozó zenéjét; s a szereplőket, akiket egyszerre ítél el és ment fel. Ha megnézitek a filmet, érteni fogjátok, miért zártam így a mondatot. Hamar felfedezitek majd, milyen különös és lelkileg megterhelő „szerepet” szán Haneke a befogadónak, s milyen félreérthetetlenül tudatja vele, hogy ő az egyetlen, aki magára veheti az erkölcsi nézőpontot. Kegyetlenség – jut eszembe újfent, és bizony A zongoratanárnő kapcsán is megvan a létjogosultsága ennek a szónak. Haneke ugyanis nem fél kegyetlen lenni annak érdekében, hogy felnyissa a szemünket, és megmutasson valami olyat, amely láttán a valóságban egyszerűen csak elfordítjuk a fejünket.
Na, igen, lehet mondani, hogy ilyen a filmalkotó. Merész, őszinte, és ha kell, kegyetlen. És Haneke ilyen! Igazi filmszerző, aki minden egyes filmjével bizonyítja, hogy képes újítani és újat mondani. A zongoratanárnőt úgy készítette el, mint egy zeneművet, amelyben minden elem egyaránt hangsúlyos, s amely – akárcsak a zene – a néző bőre alá kúszik. S ezzel megmutatta, mire képes az a fajta rendező, aki nem felkérésre, hanem szívből, elhivatottságból alkot.
Miért kötelező megnézni? Őszintén szólva nem egy könnyű alkotás, tehát végignézni sem könnyű, de érdemes. Mert ha valami, hát ez a film bizonyítja, hogy vannak művek, melyeken ott csüng alkotójuk kézjegye és mindaz, amit tudatni szeretnének a világgal.
Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára
