Fókuszban a történelmi traumák – interjú Hajduk Károllyal, az Akik maradtak főszereplőjével

Hajduk Károllyal beszélgettünk, aki a most bemutatásra kerülő, és az Oscar-díjra nevezett Akik maradtak című magyar film egyik főszereplője.

Corn&Soda: Tóth Barnabás rendező keresett meg a főszerepre? Volt már korábbi munkakapcsolatotok?

Hajduk Károly: Tóth Barnabással még a Színművészetiről ismerjük egymást. Ő akkor volt rendezőszakos, amikor én színész szakos. Voltak közös munkáink, filmes gyakorlat és színészvezetés órákon összefutottunk, de ennek már 15 éve. Barnával azóta nem találkoztunk, de követtem, figyeltem a munkáit. A film casting direktora  – Ascher Irma – hívott fel, hogy van ez a szerep. Elmentem a castingra, újra találkoztunk Barnával, és végül lett ez a film.

Milyen Tóth Barnabással dolgozni?

Barna rendkívül kommunikatív és szeretet alapú ember. Mindig a lényegről beszéltünk, és magától értetődő módon lehetett vele dolgozni.

Az Akik maradtak film a fasizmus és a kommunizmus, az embereket gyötrő, elpusztító diktatúrák hatásával foglalkozik. 2019-ben még ezt dolgozzuk fel?

Persze, hogy még ezt dolgozzuk fel, mert még nincs feldolgozva. Ezek világméretű, tehát nem csak európai traumák. A világháború világméretű tragédia volt, amit bizonyos társadalmak okosabban, jobban, céltudatosabban dolgoztak fel, és van ahol, csak úgy magától próbál feldolgozódni. Én nem tartom ezt a filmet holokausztfilmnek, mert az események a történelmi hátterét adják két ember kapcsolatához. A film fókuszában a traumájuk feldolgozásának története van. Nem is tudom, hogyan lehet ezeket a dolgokat a helyükön kezelni, de amíg nem tudunk ezekről a traumákról normálisan beszélni, addig nincsenek feldolgozva. Amíg nem fog a helyére kerülni ez a téma, addig nagyon fontos beszélni róla. A korszak a személyes sorsokon keresztül a legátérezhetőbb. Ha elolvassuk a történelemkönyvben az eseményeket, akkor egyéni empátiától függ, hogy ki hogyan érzi át azokat. A személyes történeteken keresztül lehet a legjobban megfogni, hogy az ilyen-olyan rendszerek, történelmi hátterek valóban mit is tettek, tesznek a szüleinkkel, a nagyszüleinkkel, velünk, a gyerekeinkkel és majd az unokáinkkal.

Vannak olyan személyes vonatkozásaid, amelyek érintettek téged ebből az időszakból?

A családomban nincs holokauszt túlélő, az apai nagyszüleimtől inkább második világháború utáni dolgokról hallottam sokat. Nagyapám katonatiszt volt, nagyanyám egy konzervgyárban dolgozta le az életét. A hétköznapjaikon keresztül, és amiket meséltek a második világháború utáni időszakról, azok alapján értek el engem a személyes érintettségek.

Az Akik maradtak producereinek előző filmjük a Testről és lélekről című film volt, amely hasonló témát feszeget: a konvenciókon túllépő szeretet erejéről. Ez napjainkban ilyen fontos téma?

Nagyon fontos, ami hasonló ahhoz az előző témánkhoz, ami a nagyközösségi társadalmi traumák feldolgozása. A konvenciókon túllépő emberi kapcsolatok ugyan úgy kibeszéletlenek, és a hétköznapjainkban is problémát jelentenek, mert feldolgozatlanok. És ebben a filmben nem is beszélünk szélsőségekről; egy középkorú férfi és egy kamaszlány kapcsolatáról szól, ami bizonyos határokat súrolgat, de nagyon finoman. Szerintem ez a téma nagyon nincsen a helyére téve ma sem.

Ez a filmes főszerep hozhat neked újabb lehetőségeket?

Nem tudom, mert nálunk ez nem így működik. A martfűi rém főszerepe volt az előző nagyobb filmes munkám, és úgy tűnik, hogy 2-3 évente történnek a szakmai életemben filmmel kapcsolatos dolgok. Nincs ezzel különösebb bajom, mert amik pedig történnek, azok szerencsére jók. A martfűi rém főszerepének nem volt semmilyen következménye, nem csengett gyakrabban a telefonom. Most sem számítok semmi ilyesmire, mert ez hektikusan – és kicsit rossz értelemben bulvár alapon -, működik nálunk.

2006. és 2011. között olyan időszakod volt, amikor a színházszakmai díjeső hullott rád. POSZT-, Vastaps-, Máthé Erzsi-, Gábor Miklós-, Soós Imre-, Jászai Mari-, Színikritikusok-díj. Hogy emlékezel erre vissza?

Azok az első színészi éveim voltak. Még a diplomázásom előtt hívott Zsámbéki Gábor a Katona József Színházba, ahol hét évet töltöttem. Az ország egyik legjobb színházáról beszélünk. Én kezdő színészként csináltam ott a dolgomat, és ezek a lehetőségek jöttek. Az nagyon fontos, hogy ha valaki a Katonában dolgozik fiatalként, akkor nagyon szem előtt van. Teljesen más az, ha egy színésznek a kezdő évei a Katonában vannak, vagy egy vidéki színházban. Az is másfajta indulás, ha egy nagyobb létszámú társulatban, mondjuk a Vígszínházban kezd valaki. Nagyon szerencsés volt a helyzetem.

Kik azok a rendezők, akik erősen hatottak a szakmai utadra?

Többet tudok mondani. Így elsőre: sokat köszönhetek Zsótér Sándornak, Ascher Tamásnak, Zsámbéki Gábornak, Gothár Péternek, Bodó Viktornak, Kovács D. Dánielnek, Pass Andreának.

A nagyszínházi és alternatív társulati lét között ingázol. Mi az oka a váltásaidnak?

Szentesen a drámatagozatos gimnáziumba jártam, ahol az elején elmondták nekünk, hogy az nem színész nevelde, hanem a színházi dolgokat integrálják az oktatásba. A szentesi tanárok nagyon jófajta szellemiséget képviseltek, ami így-vagy úgy, de megvan a mai napig azokban, akik odajártak. Nagyon sokfajta színházi előadást néztünk meg felvételről. Az érettségi után nem vettek még fel a Színművészetire, és az éppen akkor induló Bárka Színházba kerültem ösztöndíjasként. A Bárkában sok olyan színész és alkotó volt, akik pont a nagy színházakhoz képest kerestek valami mást. Három évig voltam abban a szakmai közegben, és azt az időszakot nyilván nem tudom kisatírozni magamból. Kárpáti Péter házi szerző volt és tanított is minket. Neki most dramaturg osztálya van a Színművészetin, és saját előadásokat hoz létre már több éve. Kárpáti Péter rendhagyó, független, jófajta színházi alkotó, ahogy Tasnádi István is, aki akkor ott volt a Bárkában. Olyan társulatban lehettem, ahol az egyik vezető színésznő Udvaros Dorottya volt, az akkor és most is hatalmas színészikon. Mellette a karrierjük küszöbén álló Mucsi Zoltán és Scherer Péter. Ott volt még Murányi Tünde, Spolarics Andrea, Szikszai Rémusz és még sokan, sorolhatnám. A Bárka egy kivételes szellemiségű színházi közeg volt azokban az években, ami megmaradt bennem. Amikor azt érzem, hogy az egy helyben „csücsülés” nem tesz jót nekem szakmailag, emberileg, akkor – amíg az életkorom és energiám engedi – megyek tovább.

2015. és 2019. között Vígszínházas voltál. 2018. elején még azt nyilatkoztad, hogy semmi okod arra, hogy továbblépj a Vígszínházból. Most mégis eljöttél. Miért?

Azóta sok minden megváltozott, főleg bennem. Hasonló volt kicsit a helyzet, mint amikor eljöttem a Katonából. Nem éreztem magam rosszul a Vígben, nagyon jó feladatokat, szerepeket kaptam. Azt gyanítom, hogy továbbra is jó dolgom lett volna, de valahogy úgy érzem, hogy a saját generációmmal kell elkezdenünk, megfogalmaznunk valamit. Fantasztikus energiájú csapatlétrehozó törekvések vannak most erre, és a mostani évadban lesz négy ehhez kapcsolódó bemutatóm.

Mit jelent ez pontosabban?

A Narratíva nevű csoportosulást, melynek a magja Kovács D. Dániel, Hegymegi Máté, Pass Andrea és Szenteczki Zita, akik több mint egy éve gyúrják egymást. A Narratíva hosszas beszélgetésekből és tervezgetésekből indult el azzal a szándékkal, hogy a négy rendezőnek együtt kellene tenniük a dolgaikat. Mostanra komoly mederbe terelték az elképzeléseiket. A Narratíva jogilag nem társulat, de produkció szinten mind a négy rendező létrehoz egy-egy előadást, és reméljük, hogy 2-3 év múlva létrejöhet egy állandó csapat.

A Vígszínházban nagy térben játszhattál, és most újra kisebb helyszíneken fogsz dolgozni. A nagyszínpad vagy az intim színházi tér vonz jobban?

Nekem semmilyen ellenérzésem sincsen a nagy színházi terekkel kapcsolatban, mert színészként szeretem azt is. A Víges évek alatt az nagyon jó volt, hogy egyik este Pass Andrea darabját csináltuk a Jurányi osztálytermében, és a következő este nagyszínpadon játszottam a Hamletben, vagy a Liliomban. Színészileg ez nagyon megmozgatott, mégis azt látom, hogy a nagyszínpadokról kezd eltűnni a személyesség. Szerintem a nagyszínpadon is tudna működni a személyesség, és nem csak a nagy látványra van szükség. Ha indokolt, akkor persze kell a nagyszínpadi látvány is. Én nem a nagy tér kontra kis tér problémáját látom, hanem annak a szándékát hiányolom, hogy közvetlenebbül próbáljunk szólni azokhoz, akik aznap este a színházban ülnek. A színháznak mégis csak a jelenidejűség a legnagyobb ereje.

Visszatérve az Akik maradtak filmre: milyen volt a neves coloradói Telluride fesztiválon a film fogadtatása?

Tóth Barnabás Coloradóból – nagyon jó fej módon -, folyamatosan tájékoztatott minket a visszajelzésekről, miközben neki ott szerintem egy percnyi levegővételre sem volt ideje. Zavarba ejtően pozitív reakciókról küldött nekünk emaileket. Elképesztően jó visszajelzéseket kapott a film. Három rangos amerikai kritikus is arcpirítóan jókat írt a filmről.

Köszönöm a beszélgetést.

Én is köszönöm.