Csizmadia Attila 
Az Olvass el! rovatunkban kedvcsináló részleteket közlünk a POKET Zsebkönyvek egy-egy kötetéből. A sort Virginia Woolf nagy sikerű regényével folytatjuk.
A POKET Zsebkönyvek Vecsei H. Miklós kezdeményezése, melynek célja minőségi irodalom terjesztése automatából és online, elérhető áron, tömegközlekedési eszközökön is könnyen olvasható zsebkönyv formában. A kezdeményezést 2018. április 11-én, a magyar költészet napján indította útnak a Sztalker Csoport.
Az Orlando című regény POKET Zsebkönyv előszava:
A regény első soraiban Orlandót látjuk, a költői lelkű nemesifjút, az Erzsébet-kori Angliában, ahogy épp egy szaracén fejét szabadítja meg a testétől, majd megismerkedik Shakespearerel, a londoni alvilággal, a török szultánnal, egy csapat vándorcigánnyal mielőtt Törökországban nemet váltana… így követjük őt évszázadokon keresztül, miközben azt sugallja nekünk, hogy mindnyájan androgünök vagyunk.
Virginia Woolf: Orlando (részletek)
Megkérte Pope urat, hogy kísérje haza. Mert ha vakmerő dolog csupasz kézzel lépni egy oroszlán barlangjába, ha merész dolog csónakban átkelni az Atlanti-óceánon, ha merész dolog egy lábon megállni a Szent Pál-templom legeslegtetején, még sokkal merészebb egy költővel egyes-egyedül hazamenni. Mert a költő egyszerre oroszlán és Atlanti-óceán. Az egyik darabokra szaggat, a másik elmerít. Ha kimenekülünk a karmokból, elmerülünk a hullámokban. Egy ember, aki szét tudja rombolni az illúziókat, vadállat és vad áradat egyben. Az illúzió az a léleknek, ami a légkör a földnek. Űzzük el a lágy levegőt, s a növény meghal, a szín elfonnyad. A föld, amelyen járunk, kihűlt parázs. Lábunkkal márgán taposunk, s tüzes kövek égetik talpunkat. A valóság megsemmisíthető. Az élet álom. Az ébredés gyilkos. Aki megrabolja álmainkat, megrabolja életünket, (és így folytathatnók még akár hat oldalon át, de ez a stílus unalmas, és így jobb, ha abbahagyjuk.)
–
Mit tudtál rólam? Az, hogy szeretlek, neked korántsem lehetett olyan meglepő, mint nekem. Mikor rájöttem, megijedtem. (…) „Mit fogok elmondani neked?” – törtem a fejemet. (…) Szerettem volna, ha kitalálsz rólam mindent, anélkül, hogy beszélnem kellene, s ugyanakkor, valahol mélyen, rozsdásan, csikorogva már készülődtek bennem a szavak, (…) és féltem, hogy elsírom magam, pedig nem volna semmi értelme, hiszen most boldog vagyok, olyan boldog, mint még soha életemben.
–
Lóbáltam a lábamat az ágy szélén és fütyültem, tudnod kellett volna, hogy valami baj van, hogy nem vállalom, és nem bírom elviselni az emlékeidet. (…) Ha csak cseppet gyanakodol, ha egyetlenegyszer eszedbe jut, hogy jobban rám figyelj, nagyon figyelj, úgy, ahogy a testemre szoktál, amelyet jobban ismertél már nálam, talán észreveszed, mennyi szenvedést okozol nekem, anélkül, hogy akarnád, és észreveszed, hogy kapálódzom és hadonászom valami híg, átlábolhatatlan gyötrelemben, amelyet te idézel a fejemre emlékekkel és emlékeztetésekkel.
