Életutazások – I./6. rész és az előző 5

Az Életutazások című regényt újabb résszel folytatjuk. Azon olvasóink, akik esetleg most kapcsolódnak be az olvasásba, az előző 5 részt megtalálják az epizód után.

W délelőttje

Azon a hétfő reggelen W elhatározta, hogy nem megy be az előadásokra, mert beszélnie kell L-lel, akivel együtt járt az otthoni egyetemre. L a legjobb barátnője. W úgy érezte, hogy el kell mondania L-nek a szombat este történéseit. L mesélt neki korábban olyan dolgokról, amik W számára szokatlanul hangzottak, többek között olyanokról is, amik az elmúlt szombat óta kavarogtak a lelkében. W ismerte L szerelmét, N-t, aki W számára mindig is különös volt. Alapvetően szerette N-t, mert kedves, intelligens, figyelmes fiatalembernek tartotta, de azokkal a furcsaságokkal, amikről L néha beszélt, nem tudott, vagy inkább nem akart mit kezdeni. L-t és N-t nagyon jó párnak tartotta, szinte egyedülálló harmóniát érzett közöttük. Irigyelte ezért L-t. W-nek egy éve nem volt már párja, amúgy is nehezen találta a helyét a szerelmi kapcsolatokban. Anyja – mióta apja elment tőlük – dühödten tekintett a férfiakra. „Mind egyforma, ne bízz bennük.” – mondogatta W-nek. „Itt vagyunk mi egymásnak. Majd én vigyázok rád és az öcsédre.” Óvta is őket az anyja, jókora túlzással. Mindent elintézett helyettük. W és az öccse dolgaiban ellentmondást nem tűrően döntött. Ha feltűnt W vagy az öccse körül egy másik nemű, azzal csak baja volt az anyjának és igyekezett elüldözni. W öccse, aki 19 éves, csak nyomaiban hordozta a férfiasságot. Már egyetemre járt, de olyan volt, mint egy kisfiú. A számítógépen játszott, a haverokkal a legújabb videojáték volt a témája, alig járt el valahova. W-nek állandóan azt hangoztatta az anyja: „Tanulj meg a férfiak nélkül élni. Használd őket, de ne függj tőlük. Nehogy szerelmes legyél! Azzal csak a bajod lesz!” W ezért is döntött úgy, hogy fél évre külföldre megy tanulni, hogy kiszabaduljon az anyja közvetlen ellenőrzése alól.
W odaült a számítógépéhez abban a reményben, hogy el tudja érni L-t. Ahogy ránézett a monitorra, ott volt egy üzenet L-től: „Beszélnünk kell!!! Sürgős!!!” A végén egy szomorúságot ábrázoló kis arc volt az üzenetben. W először megörült annak, hogy biztosan tud L-lel beszélni, de feszült is lett, mert megijedt attól, hogy valami baj történhetett vele. Azonnal írt neki: „Itt vagyok a gép előtt. Hívhatsz a videó vonalon.” Mosolygós jel. Egy perc sem telt el és jött a hívás. L köszöntötte, és dőlt belőle a szó:
„Képzeld W! N a múlt héten elutazott váratlanul. Méghozzá a közelbe hozzád, egy kisebb városba.” „Szakítottatok?” – kérdezte W megdöbbenve. „Nem, végül is nem.” – válaszolt L. „De az igaz, hogy az elmúlt hetekben feszültség volt köztünk. De miattam.” „Miért? – kérdezte W. „Mert hülye voltam. Túlzottan hagytam, hogy hassanak rám a szüleim.” – válaszolt idegesen L, majd folyatta: „Tudod, hogy ők nem akarják elfogadni N-t. Nyaggattak a szerintük racionális érveikkel. Már kezdtem ettől fáradni, de én nagyon szeretem N-t és ő is engem. Soha, senkitől nem kaptam még ennyi figyelmet, odaadást. Mindenben megvan közöttünk az összhang. Napok óta depressziós vagyok, sokat sírok. Ez az én életem, nem a szüleimé, és mindent meg fogok tenni, hogy helyrehozzam N-nel a kapcsolatunkat!” Mit akarsz tenni? – kérdezte W. „Mit? Hát ezért is kerestelek.” – jött a válasz. „Tegnap eldöntöttem, hogy N után utazom. Van némi megtakarított pénzem, az egyetemen nincs semmi fontos a héten. Megmondtam a szüleimnek, hogy azonnal utazom. Ahogy várható volt, kiborultak, de nem érdekel. Persze, hogy vitatkoztak, de meglepődve látták rajtam az elszántságot, a határozottságot. Megmondtam nekik: ha fontos vagyok nektek és tényleg szerettek, akkor legyen az is fontos, hogy én kivel és hogyan vagyok boldog. Nem fog mindig minden úgy történni, ahogy ti elképzelitek vagy akarjátok!” L egy pár másodpercre elhallgatott, majd indulatosan folytatta: „Végre felnőtt nőnek éreztem magam azzal, ahogyan érveltem! Felszabadító érzés volt!” „És mikor jössz?” – kérdezte W. „Még ma!” – vágta rá L. „Azért írtam, hogy minél hamarabb beszéljünk. Egy óra múlva indul a vonatom és kora este már a városodban vagyok. Úgy gondoltam, hogy nem állítok be N-hez váratlanul. Azt sem tudom, kinél lakik abban a másik városban. Tőled felhívom még ma este és holnap mennék át hozzá. Úristen W, mindent rád zúdítottam. Meg sem kérdeztem, hogy te egyáltalán hogy vagy, mit szólsz hozzá, vagy a lakótársaid? Kérlek, ne haragudj rám ezért!” „Dehogy haragszom.” – nyugtatta W. „Szeretlek, és nagyon boldog vagyok, hogy jössz. Képzeld, pont most akartalak hívni, mert velem is történt egy olyan dolog, amit el akartam neked mondani, de az ráér este. Inkább indulj, hogy ne késd le a vonatot. Kimegyek eléd a pályaudvarra.” „Jaj, W, köszönöm! Úgy szeretlek! Akkor indulok. Szia.” – köszönt el boldogan L. W viszonozta a köszönést és örömmel a lelkében csukta le a számítógépet. Újra eszébe jutott a szombat este. Egyre biztosabban érezte, hogy véletlen nem létezik. Fülébe csengtek azok a szavak, amiket M mondott neki szombaton: „A véletlen a fogalmát azokra a történésekre találtuk ki mi emberek, amelyeket nem tudunk megmagyarázni, de ez a mi problémánk. Azért, mert nem találunk a pillanatnyi tudásunk, logikánk alapján összefüggéseket, attól még vannak, mert működik az ok és okozat rendje.” Véletlen, rend, ok és okozat. Eddig ezek a fogalmak mást jelentettek W számára.
W elgondolkodva ült tovább az íróasztalánál. Úgy érezte, estig muszáj még valakivel beszélnie. Tudta persze, hogy kivel: S-sel. S az egyetlen honfitársa az egyetemi csoportjában. A lány két évvel volt idősebb W-nél. Nagyon hamar megtalálták egymás között a hangot. S nagyon nyitott, kedves, figyelmes, szeretetreméltó személyiség. W tudta, hogy S az egyetemen előadást hallgat éppen, de W mégis arra gondolt: hátha rá tudja venni a találkozóra. W írt S-nek: „Szia S, én ma kihagyom az előadásokat. Nincs kedved egy ebéd mellett beszélgetni? Olyan jó lenne.” Két perc múlva jött a válasz S-től: „Nagyon unom az előadást, a legjobbkor írtál. Persze, ebédeljünk együtt. Délben a helyünkön?” W-t boldogság töltötte el és felszabadultnak érezte magát. „De jó! OK a dél! Ott leszek.” – válaszolta egy mosolygós jel kíséretében.

Csizmadia Attila

Életutazások I./1-5. rész

Y

Valahol a Föld egyik nagy városában, annak egy lakásában. Hétfő reggel volt. Nyolc óra körül. Y ült az étkezőasztalnál. Elrévedve. Kezében üres kávéscsésze. Indulnia kellene. Semmi kedve sem volt hozzá. Napok óta ült rajta egy érzés. Valami új. A fiatalember el volt az eddigi 29 éve során. Amíg ezt az újat, ezt a mást nem érezte. Elvégezte az iskolákat, van diplomája, piacképes végzettsége. Közepesen megfizetett munkája van, egy másik országban, ahol született. Mást sem hallott egész életében: máshol jobb. Hát eljött onnan ide. Ahol most van, az itteniek ugyanazt mondják. Máshol jobb. Hamarosan mennek innen máshova. Nem értik, Y minek jött ide, hiszen máshol jobb. Miért nem maradt ott? Mert ők pont oda készülnek.
Y visszagondolt az elmúlt napjaira: pénteki munkanapja már a végére ért és ült a munkahelyi asztalánál. A szokásos esti program várt rá. Az itteni ismerőseivel a szokásos környéknek egyik szokásos helyén. Étel, ital, zene, esetleg tánc. Y lassan indult ezen a pénteken is. Nem volt miért sietnie. Nem akart az elsők közt érkezni, mert úgy szokta meg, hogy az nem jó. Ezzel az ismerősei is így voltak, tehát mindig mindenki késett, pedig ráértek. Körbenézett a munkahelyén. Nagy terem, sok asztal, sok monitor. Mások is húzták az időt. Valahova ők sem akartak elsőnek érkezni.
Egyre többen voltak a munkatársai között, akik abból az országból jöttek, ahonnan ő. Néha önkéntelenül az anyanyelvén szólalt meg. Az itteni nyelvet senki sem beszéli a munkahelyén. Egy másik, harmadik ország nyelvén kommunikálnak. Az itteniek és a máshonnan jöttek is. Egymással is. Sokat mondogatták neki az élete során, hogy ez milyen jó lesz mindenkinek.
Várt még, hadd teljen az idő. Újra körbenézett a teremben. Munkatársain hasonló volt az öltözet, mint amit ő viselt. Jó minőségű, átlagos ízléssel összeválogatott ruhadarabot hordott mindenki. Mégis, olyan egyformák voltak. Y-t ekkor öntötte el az a furcsa, újfajta érzés. Kikapcsolta számítógépét. Amíg nézelődött, több tucat üzenete érkezett. Telefonja folyamatosan adta le a jelzéseket, amitől feszült lett, de ez rövid ideig tartott, mert kezdte nem érdekelni. Nem volt türelme folyamatosan olvasni, nézni az üzeneteket. Bevillant egy pillanatra: ha nem néz rá a telefonjára, kimarad valamiből. Elhessegette a gondolatot: “Majd később megnézem.” Felvette a könnyű anyagú kabátját. Örült, hogy péntek van. Pár pillanatig. A lelke mélyén tudta: mindegy a nap. A hely ahova tartott, ahol van étel, ital, zene, ott a hangzavarban ugyanazokról a dolgokról fog beszélgetni, amikről itt a munkahelyén, csak az alkohol hatása alatt. Az úgy kicsit más. De csak kicsit.
Széles, erőltetett mosollyal köszönt el azoktól, akik szintén az induláshoz készülődtek. Hasonló volt a viszonozás a munkatársai részéről. Az érzés újra elöntötte Y-t. Kiverte a víz. Alig várta, hogy az utcán legyen. Odaállt a lifthez. A várakozók arcán szintén az a bizonyos egyenmosoly volt. Rajtuk is „az-a-csak-kicsit-más” öltözet volt. Y-nak eddig ezek a dolgok fel sem tűntek. Megint jött az érzés. Elhessegette. Igyekezett arra gondolni, hogy itt a hétvége. Beszállt a liftbe. Nem nézett körbe, nem volt kedve tovább viselni a pénteki búcsúmosolyt. Nézegette a hét elején vett cipője orrát. Hogy megörült, amikor jó áron, 30 %-kal leárazva megvásárolta! Persze azt soha nem tudja meg, hogy az eredeti ár a reális-e egyáltalán és nem vette-e meg még mindig drágán? Volt ideje bámulni a cipőt, mert az irodaház kilencedik emeletén dolgozott. A liftben töltött idő alatt rájött arra, hogy ezt a cipőt csak azért vette meg, mert hasonlót hordanak a munkatársai és most arra gondolt, hogy alapvetően neki teljesen más stílusú cipők tetszenek. Jött megint az az érzés.
Kiszállt a liftből. Kilépett az utcára és már „a mosoly” nélkül közlekedett. Észrevette, hogy akik ránéztek, zavartan elkapták a tekintetüket. Az utcán megkönnyebbülten vett egy nagy, mély lélegzetet. Az irodaház a városközpontban volt, mint a törzshelyei nagy része, ahogyan Y bérelt lakása is. Kezdett sötétedni. Lassan haladt és abban bízott, hogy nem találkozik ismerőssel az úton. Megint jött az érzés… Kezdte magának megfogalmazni: igazán oda sem akar érni… De hát „bejelölte”, hogy ott lesz. Ő pedig, ha „bejelöli”, akkor mindig ott van, mert ő megbízható. Amúgy pedig hol is lenne helyette? Ez a hányaveti gondolat konkrét kérdéssé változott benne. Miért ne lehetne máshol? Ettől még erősebb lett az érzés, amit már pontosan meg tudott magának fogalmazni: valakivel találkoznia kell és egyre bizonyosabb volt abban, hogy még azon az estén ez meg fog történni. Abban biztos volt, hogy nem a szokásos helyen, az ismerősök között van az a valaki.
Döntött. Ez is új érzés volt. Y soha nem változtatott gyorsan. Ritkán szokott dönteni. Az eddigi élete során minden adta magát. Javasolták neki, vagy a helyzetéből következett, hogy ezt vagy azt tegye. És ő tette. Az egyik elvárt lépésből pedig következett az újabb. Tanult, utazott, dolgozott, ismerkedett, tanult, utazott, dolgozott, ismerkedett… Van sok ismerőse, van pár barátja, voltak szerelmi kapcsolatai, több is, néhány alkalmi. De egyik sem tartott tovább 1-2 évnél. Most éppen nincs. Nem problémázott ezen, gondolta, majd lesz. Nem érezte sürgetőnek a családalapítást.
Elhatározta, hogy egyelőre nem megy oda a szokásos helyre. Megtorpant, majd letért a sugárútról és befordult az első keresztutcába. Rájött, hogy mióta ebben a városban lakik, ilyet nem tett még. Nem tért le a szokásos útról. Spontán semmit sem szokott tenni. Most pedig fog. Megállt. Kihúzta magát. Vett egy nagy lélegzetet és tovább indult a kis utca mélye felé. Meglátta az házfalon egy kevésbé ismert sörmárka világító jelzését. Újra döntött: be fog menni abba a pubba. Egyedül. Iszik valamit, átgondolja a benne zajló érzések hatását. Legfeljebb később megy a szokásos helyre. Odaért. Megállt az ajtó előtt. Nem lehetett belátni a sötétített kirakatüvegen keresztül. Zaj sem szűrődött ki. Kalapálni kezdett a szíve. Nem szokott ő egyedül pubba menni. Lassan lenyomta a kilincset és óvatosan benézett. Nem volt nagy a hely, hét-nyolc asztal, ha lehetett benne. Lassan belépett. Kellemes, harmonikus zene szólt pont olyan hangerővel, hogy lehessen társalogni. Még kevesen voltak a pubban. Mindnyájan odapillantottak rá, majd gyorsan visszafordultak a beszélgető társuk felé. Nem bámulták meg Y-t. Megnyugtató érzés töltötte el. A hely nyugalmas, barátságos volt. Lerakta a kabátját, majd odasietett a pulthoz. A csapos kedves volt. Y megkapta a sörét és leült a sarokban lévő kis asztalhoz. Úgy helyezkedett, hogy ráláthasson a pub minden pontjára. Nagyokat kortyolt a söréből. Az alkohol tovább lazította. Nyugalom szállta meg. Ránézett a telefonjára: jöttek-e üzenetek? Sok semmitmondó szöveg, a feladók magukról írtak vagy töltöttek fel valamit, ami csak a küldőnek volt fontos. Az ismerősök még nem keresték. Megint döntött és olyat tett, amit évek óta nem: kikapcsolta a telefonját. Ez az újabb gesztusa segítette fenntartani azt a kellemes, nyugalmi állapotot, amibe az elmúlt percekben került. Lassan megitta a sörét. A pulthoz sétált, kért egy újabbat és visszaült. Körbe tekintett. Párok és egy kis társaság beszélgetett csendesen egymással. A bárpult szélénél meghatározhatatlan korú férfi ült. Lehetett 35, de akár 50 éves is. Nyugalom áradt a férfiból, aki néha a csapossal röviden szót váltott. Legalább egy óra telhetett azóta, hogy Y betért a pubba. Megállt számára az idő. Önkéntelenül a bárpultnál ülő férfi felé pillantgatott.
A férfi hirtelen Y felé fordult és a szemébe nézett. Nem zavaróan, nem is tolakodóan. Természetes nyugalommal. A férfi visszafordult a csapos felé, szólt neki valamit. Vicceset mondhatott, mert elmosolyodtak mindketten, majd újra maga elé révedt. Y az összenézés óta nagyon erős késztetést érzett arra, hogy tegyen valamit. Megint olyat, amit soha nem szokott. Pár perc telt el. Lassan felállt, odament a csaposhoz, kért még egy pohár sört, majd tovább ácsorgott a pultnál. A csapos közben elment hátra a raktárba. Ekkor Y odafordult a férfihoz, aki azonnal visszanézett rá. Y a kezét nyújtotta neki. Köszöntésül, bemutatkozásul. Y a legnagyobb természetességgel szólalt meg az anyanyelvén: „Y vagyok”. A férfi – fenntartva a szemkontaktust -, ugyanazzal a természetességgel Y felé fordult. Kézfogásra nyújtotta a kezét, majd bemutatkozott: „M vagyok”. Ugyanazon a nyelven.

W

Ugyanabban a városban, azon a bizonyos hétfő reggelen, nyolc óra körül W a nappali kanapéján ült. A teáscsészéje már üres volt, lakótársai elmentek a dolgukat intézni. Indulnia kellett volna, de nem volt kedve hozzá. Kavarogtak benne az érzések. Az előző szombat este járt a lány fejében.
Eddigi 22 évében olyan egyszerű volt minden. Másik ország átlagos családjában született. Szülei elváltak, apja úgy 5 éve költözött el, W az anyjával és az öccsével élt. A házukhoz közeli iskolákat elvégezte, aztán a szülei javaslatára egyetemet és szakot választott. Különösebben nem érdekelte, amit tanult, de nem volt jobb ötlete. Volt pár szerelemi kapcsolata, de egyik sem tartott sokáig, nem alakult ki hosszabb kötödése. Mindig azt hallotta másoktól: „Ráérsz lekötni magad, még sok időd van, ráérsz férjhez menni! Most tanulj, szórakozz, aztán építsd a karriered. A mély kapcsolat csak elvonja a figyelmed.” W sem akart igazán elköteleződni, túlzott alkalmazkodásnak érezte. A korosztályából nem látott túl sok példát a tartós párkapcsolatra. Elfogadta ezt az állapotot. Jött a szokásos lehetőség: félévet járhat ennek a külföldi városnak az egyetemére, más országokból érkező diákokkal együtt. Szülei biztatták: „Ezt nem hagyhatod ki, lányom! Ha nekünk ilyen lehetőségeink lettek volna! Örülj neki, becsüld meg! Menjél csak, tanulj, gyakorold azt a nyelvet. Jól jön majd az később.” Most itt van. Indulnia kellene, mert kezdődik az egyetemi előadás. Nem mintha érdekelné, de hát azért van itt, hogy végigülje. Jött az a szokásos bűntudat, ami akkor támadt benne, amikor nagy néha ellógta valamelyik órát.
De az a szombat! Csak az járt a fejében. Azon a napon is sokáig aludt, mert pénteken az éjszakába nyúlt a bulizás. A szokásos helyeken voltak. Ha elunták az egyiket, mentek a következőbe. Koktélok, tánc, lazulás. Három hónapja – amióta itt van -, hasonlóan telnek a hétvégék. A múlt szombaton a délutánba nyúlt az ébredése. A lakás – amelyben lakott -, egy nappaliból, nagy konyhából és három kisebb szobából állt. Hárman bérelték. A két lakótársa két másik országból érkezett. Az egyik kisebb szoba volt az övé. Tele tárgyakkal: ruhák, könyvek, plüss állatok hevertek rendezetlenül. Az ajtón két rock banda fotója. A képen a zenészek egyen divatruhában, egyen hajviselettel, egyen műmosollyal.

W ébredezett azon a szombat délután. Fájt a feje. Arra gondolt, hogy az utolsó koktélt nem kellett volna meginnia. Igaz, már az előtte elfogyasztottat sem, de akciós volt, ki kellett használni. Másnap már más volt erről a véleménye. Az ágy szélén ülve új érzés kezdett elhatalmasodni a lelkében. Egyszerre érzett nyugtalanságot és magányt. Nem értette, hiszen mindig vannak körülötte emberek, mindig történik vele valami. Arra gondolt, ha kimegy a szobájából, biztos lesz valaki a konyhában, vagy írtak neki üzenetet, otthonról a régi ismerősök, innen az újak. Aznap este is buli lesz, egyetemi társa születésnapját ünneplik az egyik szokott helyen. Minden hétre jutott egy ünneplés. A hétvégéken az egyik este a lazítás, a másik este pedig az ünneplés miatt vált indokolttá a koktélozás. Az új érzéssel együtt érkezett a gondolat: semmi kedve sincs az esti programhoz. Bejelölte, hogy ott lesz. W születésnapján természetesen ott volt az ünnepelt, mint ahogy mindenki mindenkién ott szokott lenni az itteni új ismeretségi köréből. Amúgy hol is lennének? – gondolta.
Igyekezett a másnaposságára fogni az érzést. A lelke mélyén persze tudta: nem azért van. Lassan rávette magát arra, hogy kikászálódjon az ágyából és kiment a szobájából. Az egyik lakótársa még alhatott, a másik a konyhában éppen kávét főzött. Ráköszönt. Annak a harmadik országnak a nyelvén, amit itt mindenki használ. Lakótársa visszaköszönt W-nek, de csak félig fordult W felé. Látszott rajta, hogy ő sincs valami jól. Sápadt volt, mivel az előző éjjel elég sokat ivott ő is. Úgy tűnt, nem szeretne beszélgetni. W-nek sem volt sok kedve a társalgáshoz. W csendben tevékenykedett a konyhában, miközben nyugtalanná vált és egyre biztosabb volt abban, hogy történnie kell valaminek. Valami másnak, újnak. Visszavonult a szobájába, és a tőle szokatlan módon órákig ki sem jött onnan. Olvasgatott, közben hagyta az érzést dolgozni magában. Kopogtak. Az egyik lakótársa volt. Szólt, hogy ők most elmennek, beugranak még egy buliba a születésnapi program előtt. „Majd ott ütközünk! Hello!” W-t meglepte, hogy nem hívták magukkal, de most megörült ennek, mivel egyedül akart lenni. Eltelt vagy két óra, aztán készülődni kezdett. Felöltözött. Csinos akart lenni, de nem túl kihívó módon. Sosem volt célja a feltűnés. Különben is, ez az este a születésnaposról szól. Nem sietett, mivel nem akart az elsők között megérkezni, mert úgy szokta meg, hogy az nem jó. Arra gondolt, hogy sokat azért nem késhet, hiszen mégiscsak születésnapra megy.
Már jócskán besötétedett, mire W kilépett a házból. A lakás kétháznyira volt a sugárúttól, közel a szokásos helyhez, mindössze tízpercnyi sétaútra. Lassan ment. Nem volt kedve odaérni. Újra elfogta a nyugtalanság. Ahogy haladt, tovább kavarogtak benne a gondolatok: Miért érzi ezt a magányt? Pedig ebben a városban, az egyetemen, a szokásos helyeken olyan kedves mindenki. Jókat szoktak bulizni. Mi az oka mégis, hogy nincs kedve odaérni? Újra érezte, hogy valami másra lenne szüksége. De mi másra? Most is eltelik majd valahogy az este. Minden pont úgy fog történik, ahogy kell, ahogyan eddig haladt a kijelölt életútján. Egyre idegesebb lett. Dühösen győzködte magát: „Jó, akkor most valami mást fogok csinálni!” Hirtelen befordult a sugárútról az első kis utcába. Még soha nem tért le a főútról, ismeretlen volt számára a keresztutca. Pár háznyira meglátta egy sörmárkának a világító emblémáját. W elhatározta: be fog oda menni, kicsit leül, iszik valamit, gondolkodik, aztán megy tovább a születésnapi buliba, mert oda azért el kell menni. Egy pillanatra meglepődött magán. Nem szokott spontán dönteni, mivel ritkán került olyan helyzetbe, hogy szükség legyen rá. Megmondták vagy sugallták neki az utat. Minden adta magát eddig.
W odaért a pubhoz. Nem lehetett belátni a kirakaton és a bejárati ajtón keresztül. Lassan nyitott be. Halk zene szólt. A félhomályban ki tudta venni, hogy az asztaloknál úgy tizenketten lehetnek. Megörült, hogy volt egy szabad asztal a sarokban. W nem szokott egyedül bemenni ilyen helyekre, de kellemes hangulatot árasztott a pub és ez megnyugtató volt a számára. Röpke pillantáson kívül senki sem bámulta meg. A bárpultnál kért egy pohár édes bort. Leült az asztalhoz és belekortyolt az italába. Elrévedt a gondolataiban. Feltűnés nélkül, lassan körbenézett. A bárpult legszélénél meghatározhatatlan korú férfi ült. Lehetett 35, de akár 55 éves is. Nyugalom áradt a férfiból. Néha röviden szót váltott a csapossal.
Eltelhetett legalább egy óra, mióta W betért a pubba. Megállt számára az idő. Önkéntelenül a bárpultnál ülő férfi felé tekingetett. A férfi az egyik pillanatban W felé fordult és mélyen W szemébe nézett. Nem zavaróan, nem tolakodóan, természetes nyugalommal, de mégis egyértelmű gesztussal.
Az alkohol W-t ellazította, nyugalom szállta meg. Ránézett a telefonjára: jöttek-e üzenetek? Semmitmondó szövegeket és fotókat küldtek. A feladók magukról írtak vagy töltöttek fel valamit, ami csak a küldőnek volt fontos. W-t nem keresték az ismerősei. Ekkor megint döntött. Olyat tett, amit már évek óta nem: kikapcsolta a telefonját. Ez a szokatlan gesztusa segítette fenntartani a kellemes és nyugodt állapotát. Lassan megitta a borát.
W a férfival történt összenézése óta nagyon erős késztetést érzett arra, hogy tegyen valamit. Megint olyat, amit soha nem szokott. Pár perc múlva lassan felállt, odament a csaposhoz és kért még egy pohár bort, majd tovább ácsorgott a pultnál. A csapos közben elment a raktárba. Ekkor W odafordult a férfihoz, aki azonnal visszanézett rá. W a kezét nyújtotta neki. Köszöntésül, bemutatkozásul. W a legnagyobb természetességgel szólalt meg az anyanyelvén: „W vagyok”. A férfi – fenntartva a szemkontaktust -, ugyanazzal a természetességgel W felé fordult és ő is kézfogásra nyújtotta a kezét, majd bemutatkozott: „M vagyok”. Ugyanazon a nyelven.

M

Az a bizonyos péntek volt, ugyanabban a városban, ahol Y-t és W-t megismertük. M szállodai szobájában ébredezett, miután hosszas autóvezetés után, előző este megérkezett. M körbenézett. Igyekezett tájékozódni és egyáltalán felfogni azt, hogy hol is van? M felidézte az elmúlt napokat. Szerda este nagyon erős érzete volt: mennie kell. Egy város neve futott át a gondolatain. Oda kell utaznia minél hamarabb! Okát nem tudta és nem is kereste. Általában a megérzéseire hallgatva tette a dolgát, járta az útját. Ez a sugallata most különösen erős volt. Bizsergett a feje, hevesen vert a szíve. Eldöntötte: utazik. Sok évvel ezelőtt járt már abban a városban és a rövid ottlétekor ismerős volt számára a város szinte minden utcája, háza, a hangulata.
A városközpontban, a legfőbb sugárúthoz közeli kis utcában foglalt szobát. Még az este folyamán pár üzenettel elintézte, hogy a következő napjai szabadok legyenek. Megtehette, hisz függetlenül élte a napjait. Másnap korán felkelt és összepakolt. Élete során sokat utazott, gyorsan ment a csomagolás. A reggeli nagy forgalmat megelőzve útra kelt. Ahogy fogytak a kilométerek, egyre nőtt benne az izgalom és a bizonyosság. Ott, abban az országban, abban a városban dolga van. Estére megérkezett. Gyors vacsora után hamar elnyomta a fáradtság.
Reggel felébredve, ahogy körbe nézett a szobában, lassan tudatosult benne, hogy hol is van? Kellemes hangulat, nyugalom szállta meg. Nem volt semmi konkrét terve az elkövetkezendő órákra. Elhatározta, hogy a nap folyamán a megérzéseire fog hagyatkozni. Mivel sokáig aludt, már majdnem bezárt a reggeliző. Lesietett a szobájából és magányosan evett az üres étteremben, majd felöltözött és sétára indult.
Ahogy kilépett az utcára, mély lélegzettel megtöltötte a tüdejét. Sütött a nap. A tél már feladta, a tavasz pedig elkezdte átvenni az uralmat. M-nek olyan „már nem, még nem” hangulata volt, mint amilyen az időjárás is volt. Elindult és céltalan bolyongásba kezdett. Ez a város évszázadokon át adott és ad helyszínt a helyiek élethez, ami meglátszott az építészeten. A felújított régi házak közé beékelve magasodtak – hol jó ízléssel, hol anélkül -, az újabb korok építményei. Nagy volt a forgalom és a nyüzsgés. M-nek ösztönös szokása volt az, hogy megfigyeli az embereket, de most nem tette ezt. Csak úgy elvolt, engedte, hogy vigye a lába. Beült egy kisvendéglőbe és elfogyasztotta könnyű ebédjét, aztán folytatta sétáját. A modern irodaházak ajtaján kifelé szállingóztak a helyi munkaerőpiac szereplői. Hasonló stílusú tavaszi kabátot viseltek, a színek széles skálájában.

Kezdett besötétedni. M a város fő sugárútján haladt éppen, amikor hirtelen sugallattól vezérelve befordult az első kisebb keresztutcába. Pár háznyira meglátta egy sörmárkának a világító emblémáját. M döntött: bemegy oda, megpihen és iszik valamit. Ennél tovább nem is akart aznap estére tervezni. Odaért és megállt az ajtó előtt. Nem lehetett belátni a sötétített kirakatüvegen keresztül, zaj sem szűrődött ki. Lassan lenyomta a kilincset és óvatosan benézett. Nem volt túl nagy a hely. Kellemes, harmonikus, halk zene szólt. Hatan-heten lehettek bent. Mindnyájan odapillantottak rá, de azonnal visszafordultak a beszélgető társuk felé. Nem bámulták meg. Megnyugtató érzés töltötte el M-et. A hely barátságos volt, könnyedén lépett be, lerakta a kabátját, majd odasietett a pulthoz. Rendelt egy pohár bort a csapostól a helyi nyelven, amelyen csak pár szót tudott. A csapos rögtön rámosolygott, majd megszólalt M anyanyelvén: „Mostanában érkezett?” M-nek ideje sem volt meglepődni. Nem is volt oka rá, hiszen tisztában volt azzal, hogy ebben az országban sokan élnek, dolgoznak az ő honfitársai közül. Röviden felelt, mert nem tudta még eldönteni, hogy van-e kedve beszélgetni. „Tegnap este. M-nek hívnak.” – válaszolta, majd kisvártatva kérdés nélkül folytatta: „Csak nézelődni jöttem. Régen jártam itt. És ön mióta dolgozik itt? – kérdezett vissza. „B vagyok. Én itt születtem.” – felelte a csapos és ezzel elkezdődött egy párbeszéd közöttük. „Hogyhogy ilyen jól beszéli a nyelvünket?” – kérdezte meg M. B részéről a válasz egy hosszabb monológ formájában érkezett:
„Édesapám nagyon régen hagyta el az országodat.” Pillanatra elhallgatott, majd folyatta: „Országunkat…? Amikor apám útnak indult, nem volt jó ott a politikai helyzet és úgy döntött, megpróbál itt boldogulni. Nagyon lentről kezdte, rengeteget dolgozott. Közben megismerte az édesanyámat, aki itt született. Apám sok év alatt megkeresett annyi pénzt, hogy megvalósítsa azt az álmát, hogy egy kis pubot nyisson, ahol ő is szolgál fel. Arra vágyott, hogy a pub az ő személyes birodalma legyen, a törzsvendégek kötődjenek hozzá és a helyhez. Ez sikerült is neki.” B körbenézett a helyiségben. M önkéntelenül utánozta. B folytatta: „Ketten vagyunk fiútestvérek, én vagyok az idősebb. Édesapám kisgyermek koromtól azt sugallta, hogy nekem kellene majd átvenni a pub vezetését, ha ő már nem bírja. Erős nyomást ugyan nem gyakorolt rám, de biztos hatással volt abban a döntésemben, hogy beiratkoztam a vendéglátó középiskolába. Mikor elvégeztem – rá mindössze pár hónapra -, édesapám hirtelen, minden előjel nélkül sajnos meghalt. Gondolkodni sem volt időm, azonnal beálltam a pult mögé a helyére. Azóta csinálom. Ennek vagy 25 éve, ami alatt megnősültem, van két gyermekem, az egyik már felnőtt.” B elhallgatott, mert egyre többen érkeztek a pubba és rendeltek nála. Csapolt gyorsan két korsó sört, majd M felé fordult. „Mikor jártál otthon, mármint nálunk?” – kérdezte meg tegeződve M. „Az elmúlt években már többször.” – felelte B, majd folyatta: „Apám ragaszkodott ahhoz, hogy tökéletesen megtanuljam az ő anyanyelvét, de ő soha nem tért vissza a hazájába. Megharagudott a saját népére, mély sértettséget hordozott, pedig nem volt igazán boldog ebben az országban sem. Nem voltak barátai, megvolt a törzsvendégeivel a maga kis világában. Mindig elfojtotta az érzelmeit, felém sem tudta soha kimutatni. Ezért állhatott meg hirtelen a szíve.”- mondta kissé zavartan B. Nem értette, hogy miért nyílik meg ennyire ennek az idegennek? Sokszor találkozott itt a pubban honfitársaival, de M őszinte tekintete természetessé tette azt a számára, hogy az életéről, magáról bátran beszéljen. Ekkor kinyílt lassan az ajtó. Egy harminc körüli, jól öltözött fiatalember lépett be bátortalanul. A pubban lévők odapillantottak felé, majd el is fordultak. B rögtön felmérte, hogy az új vendég az a típus, aki nem szokott egyedül pubokba beülni. Kedvesen, bátorítóan rámosolygott. A fiatalember lerakta kabátját, odasietett a pulthoz és kért egy sört. B rájött az akcentusból, hogy honfitársa, de úgy döntött, ezt nem hozza a vendég tudomására. Kiszolgálta, és a fiatalember leült a sarokban lévő asztalhoz.
M és B között a beszélgetés megszakadt. Egyre többen rendeltek a pultnál, sok dolga akadt B-nek. M csendben ült a bárpultot támasztva, csak egyszer szólt oda B-nek: „Ugye ő is honfitárs?”. B mosolyogva bólogatott. M ekkor a fiatalember felé fordult és jelentőségteljesen a szemébe nézett, aki fogadta a pillantását. M nem tudta pontosan miért teszi, de úgy érezte: valami dolga van azzal a fiatalemberrel.
Nem sokkal később a fiatalember felállt és odament B-hez, kért még egy pohár sört, majd tovább ácsorgott a pultnál. B elment hátra a raktárba. Ekkor a fiatalember odafordult M-hez, aki azonnal visszanézett rá. A fiatalember a kezét nyújtotta neki. Köszöntésül, bemutatkozásul. A fiatalember a legnagyobb természetességgel megszólalt az anyanyelvén: „Y vagyok”. M – fenntartva a szemkontaktust -, ugyanazzal a természetességgel Y felé fordult és ő is kézfogásra nyújtotta a kezét, majd bemutatkozott: „M vagyok”. Ugyanazon a nyelven.

Y délelőttje

Y azon a hétfő reggelen nem volt képes bemenni munkahelyére, a sugárúti irodaházba. Kezébe vette a telefonját és rövid üzenetet küldött a főnökének: „Kedves Főnök! Sajnos nagyon erős hasmenésem van, nem tudok elindulni a munkába. Igyekszem rendbe jönni holnapra. Szép és sikeres napot kívánok a Csoportnak: Y.” Két perc sem telt el, máris jelzett a telefonja, hogy üzenete érkezett: „Kedves Y! Rendben. Holnap várunk, hogy újult erővel minél többet tudjál tenni a cégünkért, a Csoportért. A Csoport minden tagja jobbulást kíván Neked: Főnök.” Olyan gyorsan jött a válasz, hogy Y csak arra tudott gondolni: a Főnöknek biztosan előre megírta a tipikus szövegeit valamennyi várható munkahelyi helyzetre.
Y már az üzenetváltás előtt eldöntötte, hogy mit kezd a felszabadult idejével. Megkeresi N-t. Találkoznia kell vele, mert szeretné megosztani N-nel a péntek este történéseit.
N volt a legjobb barátja Y-nak. N az egyetlen ember Y életében, akivel igazi baráti viszonyba tudott kerülni. Gyermekkoruk óta ismerték egymást. Együtt nőttek fel, a belváros egy jobb iskolájába jártak. Gondtalanok voltak a gyermek és a kamasz éveik, biztos családi háttérben nőttek fel. A szüleik mentalitása erősen különbözött, ám ez sokáig nem jelentett semmiféle gondot közöttük. Y céltudatos nevelést kapott. Megteremtettek neki minden körülményt ahhoz, hogy a lehető legjobban teljesítsen abban, amit elvártak tőle. Dicséretet soha nem kapott. Az természetes volt, hogy teljesített, hiszen a szülei szerint a képességei megvoltak hozzá, és ők mindent megadtak neki a célok eléréséhez. Ha sikerrel elvégzett egy-egy iskolát, akkor Y értékes jutalmat kapott, amit a szülei pátoszos ceremónia keretében adtak át. Y ilyenkor a jutalomfalatot kiérdemlő kutyájukhoz érezte magát hasonlatosnak. Y szüleinek élete a munka és a karrier körül forgott. Nem volt más téma közöttük. Y soha nem látta azt, hogy apja és anyja megölelné egymást, ő sem részesült ilyen gesztusban a szülei részéről. A kutyájuk kapott csak simogatást. A szeretlek szó soha nem hangzott el a családjában. Neki sem sikerült még soha kimondani. Szerelmei ezt a szemére is vetették, de ő elintézte röviden: „Nálunk, a családban ez nem volt divat. Mégis együtt vannak a szüleim már több évtizede. Nem elég az neked, ha érzed, hogy szeretlek?” A lányok erre elhallgattak, aztán hamarosan vége is lett a kapcsolatnak, amit Y soha nem bánt a lelke mélyén.
N másképpen nőtt fel. Az ő szülei sokkal nyitottabbak voltak. Érdeklődtek sok minden iránt, ami a világban körülvette őket és ki tudták mutatni az érzelmeiket. Y-t ez sokszor zavarba ejtette, de ennek ellenére sokat ücsörgött a konyhájukban, nappalijukban és szívesen figyelte, hallgatta őket. Érdekesebb emberek voltak, mint a saját családja és a hozzájuk kapcsolódó rokonság, ismeretségi kör. N-éknek kicsi lakásuk volt, és mindig leharcolt, öreg autóval jártak. Egyszerűen éltek. Y nem tudta meg soha pontosan, hogy mivel foglalkoznak. Annyit sejtett, hogy másoknak segítenek, és azok a mások nagyon hálásak ezért nekik. Y az egyetemi évek alatt egyre kevesebbet járt fel hozzájuk. N máshol tanult, egy nem igazán elit iskolában. Y-nak ez idő alatt sok hasonszőrű ismerőse lett, mert úgy érezte, neki hozzájuk kell tartoznia. A szülei is ezt várták el tőle. N-nel egyre ritkábban találkozott. Ha összejöttek, N nagyon másként, kritikusan beszélt az őket körülvevő világról, olyan dolgokról is, amit az iskolákban nem tanítottak. Ez nem tetszett Y-nak. Ő el akarta fogadni azt, amit kapott, amit elé raktak a szülők, a tanárok. Ez egyszerűnek, logikusnak tűnt számára. N többször kérdezte tőle egy-egy élethelyzet kapcsán: „Mit tennél, ha szabadon dönthetnél?” Y mindig azt válaszolta: „Én azt teszem, amit szeretnék.” N ilyenkor mindig elhallgatott és látszott a szemében, hogy nem hisz Y-nak, de nem győzködte. N alapvetően nyugodt természetű volt, soha nem akart semmit Y-ra ráerőszakolni, de a kérdéseivel nagyon erősen hatott.

Egyszerre végeztek az egyetemi éveikkel, amelyek jó alaposan elhúzódtak. Alap- és mesterképzés, külföld, gyakorlat. Mindketten elmúltak már 25 évesek, mire kezükben volt a diploma. Y jól fizető munkát kapott, de a szülőknél lakott. Kényelmes volt számára az a helyzet, gondtalan, ezért nem is tervezte, hogy magára vegyen bármilyen komolyabb felelősséget. Ezért örült a lelke mélyén, amikor a lányok előbb-utóbb otthagyták.
Y az elmúlt pár évben N-től eltávolodott. N más utat követet. Eljárt olyan társaságokba, ahol sokat beszélgettek, tanultak olyan dolgokról, amelyek idegenek volt Y számára, nem voltak összhangban Y jól felépített világával. Y megvolt az egyetemi haverokkal, a munkatársakkal, aktuális szerelmével. Mindig voltak programok: party-k, bulik, team building-ek, tréningek.
Egy évvel ezelőtt jött az elhatározás, hogy mennie kell egy másik országba, ahol többet fizetnek, és a külföldi munkahely jól jön a karrierépítéshez. Világot lát, gyakorolja a megtanult nyelvet. A szülei sokszor mondták neki: „Menjél csak fiam! Ki kell használni a lehetőséget. Mi ezt nem tehettük meg.” Alig kellett keresgélnie, hamar rátalált a mostani munkahelyére. Jelentkezett, rögtön hívta a HR-es hölgy, aztán internetes videó interjú, és egy hónap múlva már indulhatott is. Bérlakást gyorsan talált. Azt mondták neki az ismerősei, hogy milyen szerencsés. Ő nem érezte magát annak. Eddig is simán mentek a dolgai, miért ne lenne most is így?
Itt dolgozott tehát ebben a város ugyanolyan irodaházában, mint amilyenben otthon, valamivel több pénzért. Igaz, itt minden többe is került, de igyekezett takarékoskodni. A munka szinte ugyanaz. A programok is: party-k, bulik, team building-ek, tréningek. Az emberek itt kedvesebbek voltak, de nagyon felületesen törődtek egymással. Állandóan változtak a munkatársai, mindenki gyorsan cserélhető és mindenki gyorsan vált munkát, várost, országot, szerelmet, barátságot. Minden olyan átmeneti. Már nem, még nem. Y pedig ebben az országban idegen volt. Finoman volt ez érzékelhető, nem felvállaltan, miközben egyre több honfitársa érkezett a cégéhez. Már egy év telt el ebben a városban a megszokott életvitelében, aztán jött az a múlt péntek.
N pár napja felhívta, hogy egy-két hétre Y közelébe utazik. Egy ismerőséhez készült, aki Y városától úgy 40 kilométerre, egy kisebb helyen lakott. Y nagyon megörült ennek a hírnek. Megbeszélték, hogy nemsokára találkozni fognak, igaz, Y hétvégéje már tele volt a programokkal, N pedig az ismerősöket nem akarta azonnal otthagyni az érkezését követően.
Amikor Y megírta a főnökének, hogy nem megy dolgozni, már tudta: neki még aznap találkoznia kell N-nel. Meg kell vele osztania a hétvégén történteket. Nem ismer más olyan embert, akivel tudna erről beszélni. Most először örült annak az elmúlt évek során, hogy N-nek más a nézete a világról, mint a többi ismerősének. Felhívta N-t: „Szia, annyira jó lenne ma találkoznunk. Fontos.” N nem sokat habozott: „Jó. Már én is várom.” Y felvillanyozódott: „Gyere ide. Fél óra vonattal. Kimegyek eléd a pályaudvarra. Kicsit csatangolunk, beülünk valahova, maradj holnapig.” „Rendben.” – válaszolta N. Megnézték a menetrendet és megbeszélték: ha N siet, eléri a délelőtti 11 órás vonatot és délre már Y városában van. Y boldogan rakta le a telefont. Átsuhant rajta, hogy az utcán összefuthat a kollégákkal. Hiszen ő most beteg! Aztán nyugalom szállta meg. Úgy lesz, ahogyan lennie kell, gondolta. Ilyet sem mondott ki még magának, mert szereti a kiszámíthatóságot! Vagy már csak szerette?

N

N hetek óta tervezte utazását. Úgy érezte, el kell egy időre utaznia, hogy nyugodtan át tudja gondolni a közeljövőjét.
N már az eszmélése óta másképpen látta a világot, mint a többi ember körülötte, amit gyermekkorában tökéletesen eltitkolt. N a maga világába menekült, és amikor elkalandozott a gondolataiban, olyan volt, mintha csak felidézne régmúltban megtörtént dolgokat. Ha később az óvodai és kisiskolás korát igyekezett felidézni, arról alig-alig volt emléke. Gyermekkorában az őt körülvevő valóság untatta. Mesterkéltnek, látszólagosnak érzékelte, kivéve az otthoni életét a szüleivel. Szeretet, figyelem vette körül, mégis közben mindig ott volt a tudatában: valami nem stimmel a földi léttel. Nem tudta magának megfogalmazni, hogy ez mit is jelent. Egyáltalán mi az, hogy földi lét? És milyen az, ha nem földi? Érezte, vagy inkább tudta, hogy többet jelent a létezés, mint amit el akarnak vele hitetni a felnőttek. Az élet-halál kérdéséről is azt gondolta, hogy az másképpen van, mint amit arról hall. A szüleivel nem beszélt ezekről a számára amúgy fontos dolgokról. A nagymamájának látszólag kitalált történeteket mesélt, amik időről időre megfogalmazódtak benne. A nagyi érdeklődéssel hallgatta őt. N érezte, hogy a nagymamája is tudta, amit ő, csak nem akart beszélni róla. N később rájött, hogy a nagymamája féltette őt. A nagymama valószínűleg veszélyesnek érezte a másképp gondolkodást, ezért egész élete során elfojtásban élt. N mindemellett tette a dolgát, jól tanult, soha nem volt rossz gyerek. Szerették a többiek, népszerű volt, mert jól kommunikált, megértő és alkalmazkodó volt.
N a barátjával, Y-nal töltötte a legtöbb időt. Vele sem tudott beszélni a gondolatairól, érzéseiről, ennek ellenére jól megértették egymást. Mély barátság és bizalom alakult ki közöttük. N néha felment Y-ékhoz, de nem érezte jól magát náluk. Úgy tűnt, minden rendben volt, N mégis mindig „hideget” érzett abban a lakásban. Y szülei gyanakvóan néztek rá, ezért inkább ő hívta magukhoz Y-t, aki pedig nagyon szeretett hozzájuk járni.
A középiskola után, az egyetemi évek alatt már kevesebbet találkoztak egymással. Y elvégezte az elit gazdasági egyetemet. N-t a humán és szellemi dolgok érdekelték, bármennyire nem volt az divatos, és nem adott aktuálisan piacképes szakmát. N-t ez nem érdekelte. Soha nem döntött másokhoz képest, soha nem akart megfelelni az elvárásoknak, ezt nem hangoztatta, nem lázadt látványosan, csak élte az életét. A szülei nem gátolták döntéseiben, hagyták, hadd menjen a maga útján, nem erőltettek rá semmit, még csak nem is sugalltak felé elvárást. N ezért szerencsésnek érezte magát. Valahogy mindig megélt. Nem gazdagon, de jól, ahogy a szülei is, és általában jól érezte magát a bőrében.
A húszas évei környékén egyre többször emelte le a polcról szülei kedvenc könyveit és egyre gyakrabban kezdeményezett velük beszélgetést. Kiderült, hogy ők is másként néznek a világra az Y-ékhoz hasonló emberekhez képest. N rájött, hogy a szülei nem akarták ráerőltetni a gondolataikat, véleményüket a világról. Megvárták, amíg N magától elkezd nyitni a sokkal színesebb valóság felé, mint amit az iskolarendszer tanított neki.
N egyre többet járt olyan társaságba, előadásokra, ahol számára érdekes szellemi dolgokról volt szó. Egy ilyen összejövetelen ismerkedett meg L-lel. Nagyon jól megértették egymást a lánnyal, igazi szerelem alakult ki közöttük. Harmónia jellemezte a kapcsolatukat, sok időt töltöttek egymással, minden percét boldogságnak élték meg. Már két éve voltak együtt, amikor L kezdett másképpen viselkedni. Célozgatott, hogy neki a gazdasági tanulmányaira kell koncentrálnia és a szüleinek nem tetszik, hogy sokat van N-nel. Az egyetemi barátai sem értették, hogy minek foglalkozik azokkal a szellemi, lelki témákkal, amelyek N-nel őt összekötötték. N nem értette L reakcióját. Mondogatta L-nek: „Szeretjük egymást, mit törődsz mindezzel, hiszen már felnőtt és szabad ember vagy.” Ennek ellenére L egyre zavartabb lett. N látta rajta, hogy vívódik. N pontosan meg tudta fogalmazni L-nek a helyzetet: a boldogság megélése és a környezet elvárásai között vívódik. N megtudta azt is, hogy L-nek egyre többször hangoztatták a szülei: „Minek még elköteleződni? Ráérsz még. Tanulj, törődj a karriereddel. Utazz. Találsz majd sokkal inkább magadhoz valót.”
Nem volt arról szó, hogy szakítanak. L nem mondta ki, mert a lelke mélyén nem is akarta. N sem, mert nagyon szerette L-t. Tudta, hogy L még nem a maga ura, nem eléggé szabad. N ebben a helyzetben úgy határozott, hogy külföldre utazik. Nem akarta eldönteni azt, hogy mennyi időre. Megkereste egy távoli kisvárosban élő barátját, H-t azzal, hogy meglátogatná és eltöltene nála pár hetet. H már fél éve dolgozott kint, és együtt lakott egy barátjával. H megörült N kiutazásának, örömmel várta. N rádöbbent, hogy Y is a közelben él, így legalább vele is találkozhat. N mindent megszervezett, majd L-nek elmondta, hogy utazik. L zavartan, sírva vette tudomásul. Igyekezett marasztalni N-t, sikertelenül.
N már a 11 órás vonaton ült, amely a nagyváros felé tartott. Biztos volt abban, hogy Y-nal meghatározó dolog történt. Nagyon jól ismerték egymást, érezte Y hangján. Egyre nagyobb izgalommal várta a találkozást, ahogy a szerelvény közeledett a pályaudvar felé. A mozdony lassan begurult az állomásra és megállt. N lekapta sporttáskáját a csomagtartóról és elsőként, fürgén ugrott le a vonatról. Y a peronon várta. Azonnal meglátták egymást. Félúton találkoztak és összeölelkeztek. Y feldobott hangulatban mondta: „Gyere N, vigyük el a táskádat hozzám, aztán megmutatom a várost. Estére pedig tudok egy jó helyet.”

Csizmadia Attila