Eszter 
A hónap elején tartottunk egy online megbeszélést a szerkesztőtársaimmal, amelyen egyikünk felvetette: jó volna, ha kicsit mi is segítenénk az otthoni tanulásban. Nekem persze, azonnal beugrott a Kötelező filmek-rovat. Utána pedig sorra bukkantak elő az emlékek a kedvenc kötelező filmjeimről és olvasmányaimról. Ezért hát pár pillanat alatt elhatároztam, hogy legközelebb – ami most van – az egyik legkedvesebb magyar irodalmi adaptációmat teszem kötelezővé.
Az irodalomból merítve
Előbb azonban beszéljünk kicsit az adaptációról! A kifejezés a filmművészet kontextusában valamely műalkotás – regény, novella, dráma, zenemű – filmre történő átdolgozását jelenti. Az adaptáció a legtöbb esetben hű marad az eredeti alkotás szellemiségéhez, ám előfordul az is, hogy a rendező jelentősen eltér az alapműtől, s inkább csak főbb motívumaiban kapcsolódik az eredetihez.
A filmesek a kezdetek óta szívesen vesznek ötleteket az irodalomból – ezt azonban még nem lehet adaptációnak nevezni, hiszen a korai filmekben inkább csak egyes jelenetek filmre vitelét láthatjuk. A filmalkotók ekkor még gyakran csak azért „használták” az irodalmi műveket, mert a nézők által már olvasott és jól ismert történetekhez nem volt szükséges hosszú expozíciót készíteni, amelyből kiderülnek a cselekmény megértéséhez elengedhetetlen információk. Az 1900-as évek végén és az 1910-es években viszont változott a helyzet: a filmkészítők egyre inkább arra törekedtek, hogy az általuk választott irodalmi mű szellemiségéhez hű, s annak értékeit közvetítő adaptációt forgassanak. Ezen törekvés hatására az 1910-es években divattá vált a nemzeti irodalom legjeinek megfilmesítése: példának okáért az olaszok filmre vitték az Isteni színjátékot, az oroszok a Háború és békét, a magyar alkotók pedig az Aranyembert és a Bánk bánt.
A filmes adaptáció típusairól
Mindezek után egy pillanatra térjünk vissza a következő mondatomhoz: „Az adaptáció a legtöbb esetben hű marad az eredeti alkotás szellemiségéhez, ám előfordul az is, hogy a rendező jelentősen eltér az alapműtől, s inkább csak főbb motívumaiban kapcsolódik az eredetihez.” Ehhez kapcsolódva ugyanis meg kell jegyeznem, hogy ma már többféle adaptációs megközelítésről beszélhetünk. Ott van a transzpozíció („amely a cselekményfelépítés terén is pontosan követi az eredeti művet”), a szabad adaptáció (amelynek alkotója úgy igyekszik hű maradni az eredeti mű szellemiségéhez, hogy szerkezeti változtatásokat hajt végre; bizonyos elemeket, motívumokat akár teljesen újakkal helyettesít annak érdekében, hogy elérje a kívánt hatást), az egyéni interpretáció („amely tudatosan eltér az eredeti műtől, de amit felhasznál belőle, az alkotja a film fő vonulatát”) és a kölcsönzés (amely csak ötlet szintjén használja az eredeti művet, csupán csak merít belőle, de „semmilyen rétegét nem célja pontosan visszaadni”). E csoportok, kategóriák jól láthatóan különbözőek, van azonban, ami közös bennük: „mindegyik valamilyen interpretációját adja az eredeti irodalmi műnek”, függetlenül attól, hogy mennyire marad hű az alapjául szolgáló alkotáshoz.
Történetmesélés papíron és vásznon
A Film- és médiafogalmak kisszótárában azt olvashatjuk: „míg a lektűrből, a ponyvairodalomból gyakran színvonalas filmadaptáció készül, a rangos irodalmi szövegekből forgatott filmváltozatok többnyire csak a regény vagy novella cselekményének egyszerű mozgóképi illusztrációi. Az irodalmi művel egyenértékű filmalkotás – mint pl. Peter Brook A legyek ura című alkotása, Volker Schlöndorff A fiatal Törlesse, Stanley Kubrick Mechanikus narancsa, Huszárik Zoltán Szindbádja – viszonylag ritkán születik.” De miért is merül fel egyáltalán az adaptáció kérdése? Nos, a válasz a következő: „mert az irodalom és a film egyaránt történetmesélő médium”. Ám természetesen eltérő kifejezésmóddal rendelkező médiumok, éppen ezért jelent nehézséget egy irodalmi mű filmre való adaptálása. Hiszen míg az irodalmi narráció egy része könnyen, addig egy másik része nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem „filmre vihető”.
Ahhoz, hogy ezt jobban értsük, felidézek egy korábbi cikkemben már említett felosztást, amely David Bordwell nevéhez köthető. Bordwell az elbeszélés három rétegét különíti el: ezek a fabula, a szüzsé és a stílus. A fabula, vagyis a történet a befogadó következtetéseinek összessége, melyeket a cselekmény, illetve a stílus fordulataiból szerkeszt meg; a szüzsé, vagyis a cselekmény az az eseménysor, amelyből a befogadó következtethet az alkotás történetére; a stílus pedig az adott médiumban rendelkezésre álló kifejezőeszközök alkalmazásának sajátos módja. Ezek közül a fabula értelemszerűen könnyen adaptálható, mivel „a cselekményt alkotó események olyan kronologikus, oksági láncolata, mely a befogadás során a befogadó fejében alakul ki”. A szüzsé egyes elemei szintén könnyen adaptálhatóak – gondoljunk csak a dialógusokra, amelyek gond nélkül átültethetők írottból képi formába –, másokat – például a hosszú, leíró expozíciót, amely a mozgókép esetében néhány képkockával átadható – a film sajátosságainak megfelelően átírnak. A stílus pedig… Nos, a stílus adaptálhatatlan, ugyanis az adott médiumhoz kötődik.
„Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza!”
Hosszú ideje terveztem már, hogy kötelezővé teszem Nádasdy Kálmán és Ranódy László 1949-es Ludas Matyiját, méghozzá azért, mert a Szerelem(1971), az Emberek a havason (1942), az Utazás a koponyám körül (1970) és a Szindbád (1971) mellett ez a kedvenc irodalmi adaptációm – no, meg Dargay Attila 1977-es rajzfilmje!
Nádasdy és Ranódy alkotása Fazekas Mihály azonos című elbeszélő költeményének adaptációja – és egyben az első teljes egészében színes magyar film. A Ludas Matyi cselekménye az 1820-as években játszódik egy Döbrögi Döme nevű földesúr falujában. Itt él a libapásztor Ludas Matyi és az édesanyja, nagy szegénységben. Egy napon Matyi a döbrögi vásárba hajtja tíz lúdjukat, hogy eladja őket és elinduljon szerencsét próbálni. A vásárban azonban a kegyetlen uraság, Döbrögi jár-kel dézsmát szedni, s rögvest elkobozza a libákat a fiútól, sőt meg is vereti, amiért tiszteletlen volt vele. Ám Matyit nem olyan fából faragták, hogy csak úgy szó nélkül hagyja ezt… Büntetése után a sokaság szeme láttára és füle hallatára fogadja meg: „Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza!” És bizony, így is történik…
Fazekas Mihály elbeszélő költeménye azóta nagy kedvencem, hogy édesapám rongyosra olvasta nekem. A film s a rajzfilm pedig azóta, hogy rongyosra néztük őket… Mindkettőnket elvarázsolt az igazságtalanság és a zsarnokság ellen „szót emelő” Matyi története – mind írott, mind mozgóképes formában. Bár bevallom: én a leginkább Soós Imre játékába habarodtam bele. Igen, azt hiszem, neki köszönhetően vált a Ludas Matyi az egyik legszeretettebb irodalmi adaptációmmá. De azt a gondolatot sem felejthetem ki innen, ami először eszembe jutott, mikor annak idején megnéztem ezt a filmet, mert abban az alkotók minden tisztelete és alázata benne van: „Most azonnal olvassuk el újra!”
Miért kötelező megnézni? Röviden és tömören: azért, mert fergeteges!
A Filmarchívumnak köszönhetően a Ludas Matyi most online nézhető ITT.
További klasszikusokat és természetesen irodalmi adaptációkat pedig ITT találtok.
Források: Film- és médiafogalmak kisszótára
