Kötelező filmek - Szindbád (1971) - Corn & Soda

Kötelező filmek – Szindbád (1971)

covers_86

Hogy kissé eltávolodjunk a húszas évektől, illetve Németországtól – természetesen nem végleg, hiszen számos alkotás van még ott, ahonnan a Dr. Caligari (Das Cabinet des Dr. Caligari, 1920) jött –, a magyar filmtörténet egyik emblematikus alkotását választottam újabb kötelező filmnek a láthatatlan tematikáról. Huszárik Zoltán 1971-es Szindbádja igen sokat tett hozzá a magyar film formatörténeti fejlődéséhez, ami nem a puszta véletlen műve: Krúdy-novellák színrevitele során Huszárik úgy teremti meg az irodalmi kötődést, hogy közben asszociatív módon játszik a szöveggel, szabadon értelmezve azt, ezáltal pedig nem is rendezőként, hanem filmszerzőként alkot.

Huszárik Zoltán a hatvanas-hetvenes évek egyik legjelentősebb magyar filmrendezője volt, akinek első nagyjátékfilmjét számos filmetűd, többek között az Elégia (1965) előzte meg. Már ez a rövid, mindössze húsz perces mű is azt mutatja, hogy alkotásmódjára a kísérletezés a legtalálóbb kifejezés. Számára a film nem csupán egy történet mozgóképek segítségével való rögzítése, elmesélése, hanem sokkal több annál: költői eszköz, mely, akárcsak egy irodalmi mű, önálló nyelvi készlettel és kifejezésmóddal rendelkezik. A Szindbád épp erről a hitvallásról tesz igencsak meggyőző tanúbizonyságot.

vlcsnap-2016-08-04-10h40m13s12

Az élet általános kérdései mellett az ember kerül előtérbe az alkotásban, mely egy azonos nevű férfi története, pontosabban visszaemlékezése. Szindbád egyre közelebb jár élete végéhez, s úgy tekint vissza rá, hogy a múlt, a jelen, illetve az álom és a valóság szinte teljesen összemosódik. A filmet végigkíséri egyfajta melankolikus alaphang, valamint a halál motívuma, közben pedig megelevenedik, újjáéled minden olyan mozzanat, amely már csak emlék Szindbád számára. A hiány tehát nagyon erőteljesen van jelen a műben, ám pont az emlékek közt zajló bolyongás az, ami igazán kirajzolja, mi is az: az őszülő úr mögött már sokkal több minden van, mint előtte, így igazán nem is a múlt, hanem a jövő az, ami hiányzik. Szindbád lét és nemlét határán mozog, elréved a régi szerelmesek csókját felidézve vagy átadva magát az étkezés örömének, egyszerre él a múltban és a jelenben, s megállíthatatlanul menetel a vég felé.

vlcsnap-2016-08-04-10h39m44s228

A Szindbád stílusát költői realizmus jellemzi, Huszárik időt és szubjektivitást egymásra vetítő elbeszélésmódot használ, s arra törekszik, hogy képeken és cselekményeken túl megmutassa azt, ami titok az emberben, amit csakis a költészettel lehet megnyitni. A mű időkezelése rendkívül sajátos, időbeni és térbeli átmenetiség, átjárhatóság jellemzi. A főhős utazóként jelenik meg, akit nem köt sem a tér, sem az idő. Ez a fajta időkezelés filmnyelvileg az egyenes vonalú struktúrát felbontó mozgások használata által valósul meg, fő eleme a gyorsmontázs, illetve a nagyközeli. A zenei-költői szerkesztésmód kerül előtérbe a filmben, melyet annak ellenére, hogy nincs klasszikus értelemben vett cselekménye, kronológiai-kauzális logika szervez, ami nem más, mint Szindbád mintegy „haláltól halálig” tartó útja. Gyorsmontázsok, lírai passzázsok szakítják meg, billentik ki az elbeszélést, megteremtve azt a tökéletességet, amit nem lehet elvitatni. Természeti képek, régi, megsárgult fotók, tárgyak faktúrái, kontextus nélküli közelképek uralják a Szindbádot, melyben csak egyetlen szereplő van, aki képes „megállítani” az időt, méghozzá egy olyan nő, aki kívül esik Szindbád történetein.

vlcsnap-2016-08-04-10h44m45s173

Huszárik Zoltán olyan Krúdy-adaptációt készített, mely igencsak túlteljesíti a feladatát. A rendező asszociatív, költői filmes elbeszélésmódot alakít ki, ami által a Szindbád újrateremti a filmnyelvet. Huszárik alkotótársa, Tóth Sándor ebben a filmben is közreműködött: amellett, hogy tőle származik a Szindbád ötlete, dramaturgként erősítette a patinás alkotócsapatot. Sára Sándor mesterien komponált képei korabeli, mozgó festménynek tűnnek, és gyönyörűen adják vissza azt századot, mely talán sohasem létezett. Ehhez természetesen nagyban hozzájárul Vayer Tamás díszlettervező és Vágó Nelly jelmeztervező munkája, ami nemcsak azt eredményezte, hogy a Szindbád egy megelevenedő Csók István festményre hasonlít, hanem azt is, hogy 1971-ben igencsak nagy költségű vállalkozás volt.

Az akkori ideál, Latinovits Zoltán olyan hiteles Szindbád szerepében, hogy valószínűleg Isten is arra teremtette, gesztusai, hangja, tekintete szinte azonnal megbabonázzák az embert, ahogy a filmbéli hölgyeket. Ugyanakkor Dajka Margit személyét is ki kell emelni, mellette valóban képes megállni az idő – egy kis humort, iróniát csempész a száguldó történetbe, ám a vég, mint tudjuk, így is, úgy is elkerülhetetlen.

vlcsnap-2016-08-04-10h40m30s180

Miért kötelező megnézni? Mert a magyar filmtörténeti kánon egyik legtöbbet emlegetett alkotása, méghozzá nem véletlenül. Huszárik Zoltán ebben a filmben – ahogy a többi művében is – úgy viszonyult a filmnyelvhez, ahogy az írók a szavak tárházához, s egy olyan filmkölteményt készített, mely alapjaiban mozgatta meg és mozdította előre a magyar filmművészetet.

Végezetül álljon itt Szindbád egyik filmbéli monológja:

„Nem szeretem ezt a mai világot. Azt mondják, átmeneti idők. Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt. Arra sem emlékszem, hogy ezt az egész életet valaha kiköveteltem volna.”

Ez is tetszeni fog...