Eszter 
Egyik éjjel, mikor kimentem a fürdőbe kézkrémmel bekenni a kezem, arra lettem figyelmes, hogy a szárítón lógó ruhák egyszer csak elkezdtek lengedezni. Ijedtemben azonnal felkapcsoltam a villanyt, majd – immár világosban – azzal nyugtattam a tükörből visszanéző önmagamat: ezer százalék, hogy valahogy az én mozdulataim kavartak akkora szelet, amely meglibbentette a törölközőket és a pólókat. Azzal meg is győztem magam, ám miközben a hálószoba felé sétáltam, újra és újra hátrapillantottam, ellenőrizve, hogy biztosan senki sem követ… Akkor jutott eszembe a Valami követ (It Follows, 2014) című film, s elhatároztam: legközelebb, mikor elmesélem nektek, hogyan ijesztettem rá saját magamra az éjszaka közepén, ezt a filmet teszem kötelezővé. Hozzá illő elméletnek pedig a tinihorror műfaja jutott eszembe – így most azzal foglalkozunk.
Fókuszban a fiatalok
A tinihorror a horrorfilm fiatal színészekkel forgatott szubzsánere. „A műfaji jellemzők közül a legfontosabb, hogy a tinihorrorban az elfojtott szexualitás – mely a borzalomfilmekben mindig nagy szerepet játszott – végletesen felfokozottan jelenik meg. A serdülőkor ezekben a filmekben az ostobaság és a kegyetlenség időszaka, a Gonosszal szemben csupán azoknak van esélyük, akik felnőttebbek társaiknál.”
A műfaj az ötvenes évek második felében született: az első, tinihorrorként definiálható filmek Gene Fowler 1957-es I Was a Teenage Werewolf (Ifjú farkasember voltam) és Herbert L. Strock I Was a Teenage Frankenstein (Ifjú Frankenstein voltam) című mozgóképei. A hatvanas évekre a tinihorror megvetette a lábát a piacon, s már a független kis cégek egyik legfőbb árucikkének számított. A műfaj sokat köszönhet a ’60-as éveknek; elsősorban Alfred Hitchcock ekkor készült Psychójának (1960). Hogy miért? Mert e film nyomán kelt életre a slasher, a horrorfilmek új szubzsánere: a következőkben pedig a tinihorrorok nagy része ezen alműfaj jegyében készült.
A texasi láncfűrészes mészárlás (The Texas Chain Saw Massacre, 1974), Halloween – A rémület éjszakája (Halloween, 1978) – azért emeltem ki éppen ezt a két címet, mert a műfaj e filmekkel érkezett el a csúcsra. Ezek után átmeneti visszaesés következett, ám akkor jött Wes Craven – a Rémálom az Elm utcában (A Nightmare on Elm Street, 1984) és folytatásai, valamint a Sikoly-sorozat alkotója –, s újraélesztette a tinihorror iránti igényt. A kilencvenes évek közepétől sorra készültek és készülnek a váltakozó értékű darabok, melyek csupán egy lényegi ponton haladják meg a hőskor opusait: ezekből a filmekből – gondoljunk például a Tudom, mit tettél tavaly nyáron (I Know What You Did Last Summer, 1997) vagy a Rémségek könyve (Urban Legend, 1998) címűekre – „már nem hiányzik a műfaji önreflexió, az alkotók a nyers, naturális ábrázolásmódot parodisztikus elemekkel házasítják össze”.
A tinihorrornak természetesen vannak különféle műfaji alcsoportjai, amelyek esetén hol a cselekmény helyszíne, hol a főhős a releváns jegy. Az úgynevezett „geek revenge”-ben az utóbbi: a helyszín általában egy szürke, némiképp unalmas kisváros, ahol az elnyomott, mindenki által lenézett „senkiből” démoni erők szabadulnak fel. Ezen alcsoportba sorolható például a Halálos barát (Deadly Friend, 1986) című film. De ott van még a dormitory movie, azaz „koleszfilm”, illetve a campus horror is, amelyek a történet helyszínéről kapták a nevüket. Ez utóbbiak esetén egy középiskolában vagy kollégiumban szedi áldozatait a Gonosz, a camp movie-ban („tábori” horror) pedig egy, a külvilágtól elzárt diáktábor a rém vadászterülete.
A nemi úton terjedő betegség mint metafora
Igen, tudom: mindezek után kötelezővé tehettem volna mondjuk a Péntek 13 (Friday the 13th, 1980) című filmet vagy a Rémálom az Elm utcában valamelyik részét, ám nemcsak azért esett a választásom a Valami követ-re, mert jóval előbb eszembe jutott, mint az elmélet, hanem azért is, mert úgy gondolom, hogy David Robert Mitchell 2014-es alkotása könnyedén beilleszthető a tinihorror műfaji kategóriájába. Emellett pedig elgondolkodtató dráma is.
A Valami követ története igen röviden és egyszerűen összefoglalható. Egy fiatal lány, Jay a jóképű Hugh-val randevúzik. Egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz, mígnem megtörténik az első szeretkezés, amely után a srác közli vele: mostantól egy szellem fogja üldözni, mindaddig, amíg le nem fekszik valaki mással, s át nem adja neki az „átkot”.
A cselekményleírást olvasva az ember egy bugyuta filmre számít: amolyan ostoba szereplőkkel és fordulatokkal tűzdelt, bárminemű gondolatiságot nélkülöző, gyengén sikerült tinihorrorra, amelyet nézve csak azt várja, hogy végre vége legyen. A David Robert Mitchell által írt és rendezett film azonban egyáltalán nem ilyen! A készítők a slasher vértől csöpögő eszköztárát jó messzire hajították és inkább a suspense erejével élnek: a feszültséget nemcsak fenntartják, de folyamatosan fokozzák is, továbbá elrugaszkodnak a tinihorror bevett sémáitól és nem ódzkodnak a metaforák használatától sem.
„Nem tudom, hogy a kritikusok többsége csak azért írt róla olyan pozitívan, mert fizettek nekik érte, vagy mert csak szimplán sznob bölcsészírnokok, akik nem merik leírni egy művészieskedő filmről, hogy az bizony szar” – írta annak idején Erunder a Valami követ-ről, s most, hogy ismét elolvastam a cikkét, próbáltam keresni magamban a hibát, engem ugyanis „megvettek” ezzel a filmmel. A nyomasztó, nézőre telepedő atmoszféra, a rendkívül hatásos képi világ kiválóságában ugyan egyetértünk Erunderrel, én viszont, vele ellentétben, a film többi elemét is egy csapásra megszerettem. Méghozzá azért, mert a játékidő alatt mindvégig azt éreztem: a készítők remek érzékkel keverik össze a tinihorror, a thriller és a dráma műfaji jellemzőit, s úgy szövik a cselekményt, hogy tényleg ne tudjam, mi lesz a vége. És akkor ott van még a metaforikus szint, amely a leginkább meggyőzött engem, s amely számomra nem is a nemi betegségek kockázataira vagy következményeire hívja fel a figyelmet, hanem arra, mennyi minden kavaroghat abban a fiatalban, aki elveszítette az ártatlanságát…
Miért kötelező megnézni? Mert amellett, hogy magán viseli a tinihorror jellemzőit, gondolkodásra késztető dráma is.
Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára
