Életutazások – I./15. rész és a megelőzők

Újabb érdekességet tudunk meg az Életutazások című regény 15. részében. Azok számára, akik most kapcsolódnak be az olvasásba, közzé tesszük az előző most az előző 14 részt is.

Z

Z vagyok. Ezt az elnevezést használom abban a létezési formában, ahol most tartózkodom. Én is voltam ember, számtalan életen át. Nem tudhatom, hogy leszek-e még, mert erről nem én döntök. Jelenleg másik dimenzióban végzem azt a rám bízott feladatot, mely számos földlakó sorsának támogatását jelenti. Sokan voltak, vannak és lesznek a Földön, akik sejtik, hiszik, vagy már tudják, hogy mi is létezünk, és sokféle elnevezéssel illetnek minket. Az Univerzum végtelenül tág és nagyságrendekkel több létezési forma van, mint amit az erősen korlátolt hatásfokú emberi érzékszervek vissza tudnak tükrözni. Számomra mindenki egyformán fontos és szeretett lény. Ebben a történetben nem én vagyok a fontos, sokkal inkább azok a szereplők, akiket már megismertünk. Mi, „itteniek”, a Terv szerint tesszük a dolgunkat.
Mint említettem, sok életet töltöttem el már a sűrű földi anyagban. Szenvedéseken és örömökön át szereztem már annyi tapasztalatot, hogy a szellemi hierarchiában felettem álló lények rám bízták a mostani feladatomat. Most azoknak az embereknek kis csoportját kell támogatnom, akikben erős az inspiráció arra, hogy minél többet megértsenek a kozmikus intelligenciától származó tudásból. M a legfőbb földi segítőm ebben a munkámban. M vállalta azt, hogy az eddig szerzett tapasztalatai alapján minél többet megosszon a tudásából azokkal, akik nyitottak a bennük felmerülő kérdéseik, kételyeik továbbgondolására. M tudja, hogy a létezés megnyilvánulása több síkon zajlanak és fokozatosan megtanult ráhangolódni arra a tudatmezőre, amelyen keresztül segíteni tudom őt. Nem volt egyszerű elérnem, hogy M megfelelő módon hangolódjon, mert sokáig – érthető módon – tele volt kétellyel. Számos konkrét megnyilvánulás, bizonyíték kellett M-nek ahhoz, hogy rá tudjon lépni erre az útra. M a saját maga tapasztalásain keresztül lépésről lépésére megtanulta azt, hogy érzékelni tudja az Univerzum magasabb szellemi szféráiból számára küldött üzeneteket. A Föld nevű bolygón számos divatos kifejezést használnak erre a képességre: intuíció, hatodik érzék, megérzés, médiumitás, extra érzékenység és még ki tudja mit.
Tévedés ne essék, M teljesen normális. M a földi viszonyokhoz képest aránylag rendben van. Természetesen neki is sok megoldandó feladata van, de lelkileg és szellemileg egészségesebb, mint számos olyan ember, aki őt különcnek tartja. M-nek azt is meg kellett tanulnia, hogy az életfeladata végrehajtásban nem gátolhatják a környezetéből érkező értetlenkedő, negatívan ítélkező emberi viszonyulások.
A földi idő szerint múlt hét közepén M-et igyekeztem arra inspirálni, hogy utazzon abba a nagyvárosba, ahol B pub-jában összejött a hét fős társaság. Örülök nagyon, hogy M hallgatott rám, azaz a megérzésére, és betért abba a pub-ba, ahol B-vel, Y-nal és W-vel találkoznia kellett. Y-nal és W-vel már nehezebb dolgom volt. Erős, számukra szokatlan érzeteket kellett bennük keltenem ahhoz, hogy kimozdítsam őket a megszokásaikból. Megérett a lelkük és a szellemük a változásra, ezért képesek voltak arra, hogy rám hangolódjanak. Elegendő erejük van már a konkrét lépésekhez. Ne gondolja senki azt, hogy minden esetben sikerül elérnem a megfelelő hatást. Minden ember rendelkezik a szabad döntés és akarat jogával és azt tiszteletben kell tartanom. Azt örömmel állapíthatom meg, hogy egyelőre minden a terv szerint halad. Azok a személyek, akiknek kiemelten fontos a jelenlegi és későbbi életük alakulásban ez a hétfő esti találkozó, ott ülnek hétfő este a pub-ban a sarokasztal körül. M tevékenysége nagyban fogja befolyásolni azt, hogy milyen mértékben sikerül elérni a kitűzött célt, eredményt. A következő órákban nem szabad beavatkoznom. Bízom M-ben.

Csizmadia Attila: Életutazások (folytatásos regény)

Első 14 rész:

Y

Valahol a Föld egyik nagy városában, annak egy lakásában. Hétfő reggel volt. Nyolc óra körül. Y ült az étkezőasztalnál. Elrévedve. Kezében üres kávéscsésze. Indulnia kellene. Semmi kedve sem volt hozzá. Napok óta ült rajta egy érzés. Valami új. A fiatalember el volt az eddigi 29 éve során. Amíg ezt az újat, ezt a mást nem érezte. Elvégezte az iskolákat, van diplomája, piacképes végzettsége. Közepesen megfizetett munkája van, egy másik országban, ahol született. Mást sem hallott egész életében: máshol jobb. Hát eljött onnan ide. Ahol most van, az itteniek ugyanazt mondják. Máshol jobb. Hamarosan mennek innen máshova. Nem értik, Y minek jött ide, hiszen máshol jobb. Miért nem maradt ott? Mert ők pont oda készülnek.
Y visszagondolt az elmúlt napjaira: pénteki munkanapja már a végére ért és ült a munkahelyi asztalánál. A szokásos esti program várt rá. Az itteni ismerőseivel a szokásos környéknek egyik szokásos helyén. Étel, ital, zene, esetleg tánc. Y lassan indult ezen a pénteken is. Nem volt miért sietnie. Nem akart az elsők közt érkezni, mert úgy szokta meg, hogy az nem jó. Ezzel az ismerősei is így voltak, tehát mindig mindenki késett, pedig ráértek. Körbenézett a munkahelyén. Nagy terem, sok asztal, sok monitor. Mások is húzták az időt. Valahova ők sem akartak elsőnek érkezni.
Egyre többen voltak a munkatársai között, akik abból az országból jöttek, ahonnan ő. Néha önkéntelenül az anyanyelvén szólalt meg. Az itteni nyelvet senki sem beszéli a munkahelyén. Egy másik, harmadik ország nyelvén kommunikálnak. Az itteniek és a máshonnan jöttek is. Egymással is. Sokat mondogatták neki az élete során, hogy ez milyen jó lesz mindenkinek.
Várt még, hadd teljen az idő. Újra körbenézett a teremben. Munkatársain hasonló volt az öltözet, mint amit ő viselt. Jó minőségű, átlagos ízléssel összeválogatott ruhadarabot hordott mindenki. Mégis, olyan egyformák voltak. Y-t ekkor öntötte el az a furcsa, újfajta érzés. Kikapcsolta számítógépét. Amíg nézelődött, több tucat üzenete érkezett. Telefonja folyamatosan adta le a jelzéseket, amitől feszült lett, de ez rövid ideig tartott, mert kezdte nem érdekelni. Nem volt türelme folyamatosan olvasni, nézni az üzeneteket. Bevillant egy pillanatra: ha nem néz rá a telefonjára, kimarad valamiből. Elhessegette a gondolatot: “Majd később megnézem.” Felvette a könnyű anyagú kabátját. Örült, hogy péntek van. Pár pillanatig. A lelke mélyén tudta: mindegy a nap. A hely ahova tartott, ahol van étel, ital, zene, ott a hangzavarban ugyanazokról a dolgokról fog beszélgetni, amikről itt a munkahelyén, csak az alkohol hatása alatt. Az úgy kicsit más. De csak kicsit.
Széles, erőltetett mosollyal köszönt el azoktól, akik szintén az induláshoz készülődtek. Hasonló volt a viszonozás a munkatársai részéről. Az érzés újra elöntötte Y-t. Kiverte a víz. Alig várta, hogy az utcán legyen. Odaállt a lifthez. A várakozók arcán szintén az a bizonyos egyenmosoly volt. Rajtuk is „az-a-csak-kicsit-más” öltözet volt. Y-nak eddig ezek a dolgok fel sem tűntek. Megint jött az érzés. Elhessegette. Igyekezett arra gondolni, hogy itt a hétvége. Beszállt a liftbe. Nem nézett körbe, nem volt kedve tovább viselni a pénteki búcsúmosolyt. Nézegette a hét elején vett cipője orrát. Hogy megörült, amikor jó áron, 30 %-kal leárazva megvásárolta! Persze azt soha nem tudja meg, hogy az eredeti ár a reális-e egyáltalán és nem vette-e meg még mindig drágán? Volt ideje bámulni a cipőt, mert az irodaház kilencedik emeletén dolgozott. A liftben töltött idő alatt rájött arra, hogy ezt a cipőt csak azért vette meg, mert hasonlót hordanak a munkatársai és most arra gondolt, hogy alapvetően neki teljesen más stílusú cipők tetszenek. Jött megint az az érzés.
Kiszállt a liftből. Kilépett az utcára és már „a mosoly” nélkül közlekedett. Észrevette, hogy akik ránéztek, zavartan elkapták a tekintetüket. Az utcán megkönnyebbülten vett egy nagy, mély lélegzetet. Az irodaház a városközpontban volt, mint a törzshelyei nagy része, ahogyan Y bérelt lakása is. Kezdett sötétedni. Lassan haladt és abban bízott, hogy nem találkozik ismerőssel az úton. Megint jött az érzés… Kezdte magának megfogalmazni: igazán oda sem akar érni… De hát „bejelölte”, hogy ott lesz. Ő pedig, ha „bejelöli”, akkor mindig ott van, mert ő megbízható. Amúgy pedig hol is lenne helyette? Ez a hányaveti gondolat konkrét kérdéssé változott benne. Miért ne lehetne máshol? Ettől még erősebb lett az érzés, amit már pontosan meg tudott magának fogalmazni: valakivel találkoznia kell és egyre bizonyosabb volt abban, hogy még azon az estén ez meg fog történni. Abban biztos volt, hogy nem a szokásos helyen, az ismerősök között van az a valaki.
Döntött. Ez is új érzés volt. Y soha nem változtatott gyorsan. Ritkán szokott dönteni. Az eddigi élete során minden adta magát. Javasolták neki, vagy a helyzetéből következett, hogy ezt vagy azt tegye. És ő tette. Az egyik elvárt lépésből pedig következett az újabb. Tanult, utazott, dolgozott, ismerkedett, tanult, utazott, dolgozott, ismerkedett… Van sok ismerőse, van pár barátja, voltak szerelmi kapcsolatai, több is, néhány alkalmi. De egyik sem tartott tovább 1-2 évnél. Most éppen nincs. Nem problémázott ezen, gondolta, majd lesz. Nem érezte sürgetőnek a családalapítást.
Elhatározta, hogy egyelőre nem megy oda a szokásos helyre. Megtorpant, majd letért a sugárútról és befordult az első keresztutcába. Rájött, hogy mióta ebben a városban lakik, ilyet nem tett még. Nem tért le a szokásos útról. Spontán semmit sem szokott tenni. Most pedig fog. Megállt. Kihúzta magát. Vett egy nagy lélegzetet és tovább indult a kis utca mélye felé. Meglátta az házfalon egy kevésbé ismert sörmárka világító jelzését. Újra döntött: be fog menni abba a pubba. Egyedül. Iszik valamit, átgondolja a benne zajló érzések hatását. Legfeljebb később megy a szokásos helyre. Odaért. Megállt az ajtó előtt. Nem lehetett belátni a sötétített kirakatüvegen keresztül. Zaj sem szűrődött ki. Kalapálni kezdett a szíve. Nem szokott ő egyedül pubba menni. Lassan lenyomta a kilincset és óvatosan benézett. Nem volt nagy a hely, hét-nyolc asztal, ha lehetett benne. Lassan belépett. Kellemes, harmonikus zene szólt pont olyan hangerővel, hogy lehessen társalogni. Még kevesen voltak a pubban. Mindnyájan odapillantottak rá, majd gyorsan visszafordultak a beszélgető társuk felé. Nem bámulták meg Y-t. Megnyugtató érzés töltötte el. A hely nyugalmas, barátságos volt. Lerakta a kabátját, majd odasietett a pulthoz. A csapos kedves volt. Y megkapta a sörét és leült a sarokban lévő kis asztalhoz. Úgy helyezkedett, hogy ráláthasson a pub minden pontjára. Nagyokat kortyolt a söréből. Az alkohol tovább lazította. Nyugalom szállta meg. Ránézett a telefonjára: jöttek-e üzenetek? Sok semmitmondó szöveg, a feladók magukról írtak vagy töltöttek fel valamit, ami csak a küldőnek volt fontos. Az ismerősök még nem keresték. Megint döntött és olyat tett, amit évek óta nem: kikapcsolta a telefonját. Ez az újabb gesztusa segítette fenntartani azt a kellemes, nyugalmi állapotot, amibe az elmúlt percekben került. Lassan megitta a sörét. A pulthoz sétált, kért egy újabbat és visszaült. Körbe tekintett. Párok és egy kis társaság beszélgetett csendesen egymással. A bárpult szélénél meghatározhatatlan korú férfi ült. Lehetett 35, de akár 50 éves is. Nyugalom áradt a férfiból, aki néha a csapossal röviden szót váltott. Legalább egy óra telhetett azóta, hogy Y betért a pubba. Megállt számára az idő. Önkéntelenül a bárpultnál ülő férfi felé pillantgatott.
A férfi hirtelen Y felé fordult és a szemébe nézett. Nem zavaróan, nem is tolakodóan. Természetes nyugalommal. A férfi visszafordult a csapos felé, szólt neki valamit. Vicceset mondhatott, mert elmosolyodtak mindketten, majd újra maga elé révedt. Y az összenézés óta nagyon erős késztetést érzett arra, hogy tegyen valamit. Megint olyat, amit soha nem szokott. Pár perc telt el. Lassan felállt, odament a csaposhoz, kért még egy pohár sört, majd tovább ácsorgott a pultnál. A csapos közben elment hátra a raktárba. Ekkor Y odafordult a férfihoz, aki azonnal visszanézett rá. Y a kezét nyújtotta neki. Köszöntésül, bemutatkozásul. Y a legnagyobb természetességgel szólalt meg az anyanyelvén: „Y vagyok”. A férfi – fenntartva a szemkontaktust -, ugyanazzal a természetességgel Y felé fordult. Kézfogásra nyújtotta a kezét, majd bemutatkozott: „M vagyok”. Ugyanazon a nyelven.

W

Ugyanabban a városban, azon a bizonyos hétfő reggelen, nyolc óra körül W a nappali kanapéján ült. A teáscsészéje már üres volt, lakótársai elmentek a dolgukat intézni. Indulnia kellett volna, de nem volt kedve hozzá. Kavarogtak benne az érzések. Az előző szombat este járt a lány fejében.
Eddigi 22 évében olyan egyszerű volt minden. Másik ország átlagos családjában született. Szülei elváltak, apja úgy 5 éve költözött el, W az anyjával és az öccsével élt. A házukhoz közeli iskolákat elvégezte, aztán a szülei javaslatára egyetemet és szakot választott. Különösebben nem érdekelte, amit tanult, de nem volt jobb ötlete. Volt pár szerelemi kapcsolata, de egyik sem tartott sokáig, nem alakult ki hosszabb kötödése. Mindig azt hallotta másoktól: „Ráérsz lekötni magad, még sok időd van, ráérsz férjhez menni! Most tanulj, szórakozz, aztán építsd a karriered. A mély kapcsolat csak elvonja a figyelmed.” W sem akart igazán elköteleződni, túlzott alkalmazkodásnak érezte. A korosztályából nem látott túl sok példát a tartós párkapcsolatra. Elfogadta ezt az állapotot. Jött a szokásos lehetőség: félévet járhat ennek a külföldi városnak az egyetemére, más országokból érkező diákokkal együtt. Szülei biztatták: „Ezt nem hagyhatod ki, lányom! Ha nekünk ilyen lehetőségeink lettek volna! Örülj neki, becsüld meg! Menjél csak, tanulj, gyakorold azt a nyelvet. Jól jön majd az később.” Most itt van. Indulnia kellene, mert kezdődik az egyetemi előadás. Nem mintha érdekelné, de hát azért van itt, hogy végigülje. Jött az a szokásos bűntudat, ami akkor támadt benne, amikor nagy néha ellógta valamelyik órát.
De az a szombat! Csak az járt a fejében. Azon a napon is sokáig aludt, mert pénteken az éjszakába nyúlt a bulizás. A szokásos helyeken voltak. Ha elunták az egyiket, mentek a következőbe. Koktélok, tánc, lazulás. Három hónapja – amióta itt van -, hasonlóan telnek a hétvégék. A múlt szombaton a délutánba nyúlt az ébredése. A lakás – amelyben lakott -, egy nappaliból, nagy konyhából és három kisebb szobából állt. Hárman bérelték. A két lakótársa két másik országból érkezett. Az egyik kisebb szoba volt az övé. Tele tárgyakkal: ruhák, könyvek, plüss állatok hevertek rendezetlenül. Az ajtón két rock banda fotója. A képen a zenészek egyen divatruhában, egyen hajviselettel, egyen műmosollyal.

W ébredezett azon a szombat délután. Fájt a feje. Arra gondolt, hogy az utolsó koktélt nem kellett volna meginnia. Igaz, már az előtte elfogyasztottat sem, de akciós volt, ki kellett használni. Másnap már más volt erről a véleménye. Az ágy szélén ülve új érzés kezdett elhatalmasodni a lelkében. Egyszerre érzett nyugtalanságot és magányt. Nem értette, hiszen mindig vannak körülötte emberek, mindig történik vele valami. Arra gondolt, ha kimegy a szobájából, biztos lesz valaki a konyhában, vagy írtak neki üzenetet, otthonról a régi ismerősök, innen az újak. Aznap este is buli lesz, egyetemi társa születésnapját ünneplik az egyik szokott helyen. Minden hétre jutott egy ünneplés. A hétvégéken az egyik este a lazítás, a másik este pedig az ünneplés miatt vált indokolttá a koktélozás. Az új érzéssel együtt érkezett a gondolat: semmi kedve sincs az esti programhoz. Bejelölte, hogy ott lesz. W születésnapján természetesen ott volt az ünnepelt, mint ahogy mindenki mindenkién ott szokott lenni az itteni új ismeretségi köréből. Amúgy hol is lennének? – gondolta.
Igyekezett a másnaposságára fogni az érzést. A lelke mélyén persze tudta: nem azért van. Lassan rávette magát arra, hogy kikászálódjon az ágyából és kiment a szobájából. Az egyik lakótársa még alhatott, a másik a konyhában éppen kávét főzött. Ráköszönt. Annak a harmadik országnak a nyelvén, amit itt mindenki használ. Lakótársa visszaköszönt W-nek, de csak félig fordult W felé. Látszott rajta, hogy ő sincs valami jól. Sápadt volt, mivel az előző éjjel elég sokat ivott ő is. Úgy tűnt, nem szeretne beszélgetni. W-nek sem volt sok kedve a társalgáshoz. W csendben tevékenykedett a konyhában, miközben nyugtalanná vált és egyre biztosabb volt abban, hogy történnie kell valaminek. Valami másnak, újnak. Visszavonult a szobájába, és a tőle szokatlan módon órákig ki sem jött onnan. Olvasgatott, közben hagyta az érzést dolgozni magában. Kopogtak. Az egyik lakótársa volt. Szólt, hogy ők most elmennek, beugranak még egy buliba a születésnapi program előtt. „Majd ott ütközünk! Hello!” W-t meglepte, hogy nem hívták magukkal, de most megörült ennek, mivel egyedül akart lenni. Eltelt vagy két óra, aztán készülődni kezdett. Felöltözött. Csinos akart lenni, de nem túl kihívó módon. Sosem volt célja a feltűnés. Különben is, ez az este a születésnaposról szól. Nem sietett, mivel nem akart az elsők között megérkezni, mert úgy szokta meg, hogy az nem jó. Arra gondolt, hogy sokat azért nem késhet, hiszen mégiscsak születésnapra megy.
Már jócskán besötétedett, mire W kilépett a házból. A lakás kétháznyira volt a sugárúttól, közel a szokásos helyhez, mindössze tízpercnyi sétaútra. Lassan ment. Nem volt kedve odaérni. Újra elfogta a nyugtalanság. Ahogy haladt, tovább kavarogtak benne a gondolatok: Miért érzi ezt a magányt? Pedig ebben a városban, az egyetemen, a szokásos helyeken olyan kedves mindenki. Jókat szoktak bulizni. Mi az oka mégis, hogy nincs kedve odaérni? Újra érezte, hogy valami másra lenne szüksége. De mi másra? Most is eltelik majd valahogy az este. Minden pont úgy fog történik, ahogy kell, ahogyan eddig haladt a kijelölt életútján. Egyre idegesebb lett. Dühösen győzködte magát: „Jó, akkor most valami mást fogok csinálni!” Hirtelen befordult a sugárútról az első kis utcába. Még soha nem tért le a főútról, ismeretlen volt számára a keresztutca. Pár háznyira meglátta egy sörmárkának a világító emblémáját. W elhatározta: be fog oda menni, kicsit leül, iszik valamit, gondolkodik, aztán megy tovább a születésnapi buliba, mert oda azért el kell menni. Egy pillanatra meglepődött magán. Nem szokott spontán dönteni, mivel ritkán került olyan helyzetbe, hogy szükség legyen rá. Megmondták vagy sugallták neki az utat. Minden adta magát eddig.
W odaért a pubhoz. Nem lehetett belátni a kirakaton és a bejárati ajtón keresztül. Lassan nyitott be. Halk zene szólt. A félhomályban ki tudta venni, hogy az asztaloknál úgy tizenketten lehetnek. Megörült, hogy volt egy szabad asztal a sarokban. W nem szokott egyedül bemenni ilyen helyekre, de kellemes hangulatot árasztott a pub és ez megnyugtató volt a számára. Röpke pillantáson kívül senki sem bámulta meg. A bárpultnál kért egy pohár édes bort. Leült az asztalhoz és belekortyolt az italába. Elrévedt a gondolataiban. Feltűnés nélkül, lassan körbenézett. A bárpult legszélénél meghatározhatatlan korú férfi ült. Lehetett 35, de akár 55 éves is. Nyugalom áradt a férfiból. Néha röviden szót váltott a csapossal.
Eltelhetett legalább egy óra, mióta W betért a pubba. Megállt számára az idő. Önkéntelenül a bárpultnál ülő férfi felé tekingetett. A férfi az egyik pillanatban W felé fordult és mélyen W szemébe nézett. Nem zavaróan, nem tolakodóan, természetes nyugalommal, de mégis egyértelmű gesztussal.
Az alkohol W-t ellazította, nyugalom szállta meg. Ránézett a telefonjára: jöttek-e üzenetek? Semmitmondó szövegeket és fotókat küldtek. A feladók magukról írtak vagy töltöttek fel valamit, ami csak a küldőnek volt fontos. W-t nem keresték az ismerősei. Ekkor megint döntött. Olyat tett, amit már évek óta nem: kikapcsolta a telefonját. Ez a szokatlan gesztusa segítette fenntartani a kellemes és nyugodt állapotát. Lassan megitta a borát.
W a férfival történt összenézése óta nagyon erős késztetést érzett arra, hogy tegyen valamit. Megint olyat, amit soha nem szokott. Pár perc múlva lassan felállt, odament a csaposhoz és kért még egy pohár bort, majd tovább ácsorgott a pultnál. A csapos közben elment a raktárba. Ekkor W odafordult a férfihoz, aki azonnal visszanézett rá. W a kezét nyújtotta neki. Köszöntésül, bemutatkozásul. W a legnagyobb természetességgel szólalt meg az anyanyelvén: „W vagyok”. A férfi – fenntartva a szemkontaktust -, ugyanazzal a természetességgel W felé fordult és ő is kézfogásra nyújtotta a kezét, majd bemutatkozott: „M vagyok”. Ugyanazon a nyelven.

M

Az a bizonyos péntek volt, ugyanabban a városban, ahol Y-t és W-t megismertük. M szállodai szobájában ébredezett, miután hosszas autóvezetés után, előző este megérkezett. M körbenézett. Igyekezett tájékozódni és egyáltalán felfogni azt, hogy hol is van? M felidézte az elmúlt napokat. Szerda este nagyon erős érzete volt: mennie kell. Egy város neve futott át a gondolatain. Oda kell utaznia minél hamarabb! Okát nem tudta és nem is kereste. Általában a megérzéseire hallgatva tette a dolgát, járta az útját. Ez a sugallata most különösen erős volt. Bizsergett a feje, hevesen vert a szíve. Eldöntötte: utazik. Sok évvel ezelőtt járt már abban a városban és a rövid ottlétekor ismerős volt számára a város szinte minden utcája, háza, a hangulata.
A városközpontban, a legfőbb sugárúthoz közeli kis utcában foglalt szobát. Még az este folyamán pár üzenettel elintézte, hogy a következő napjai szabadok legyenek. Megtehette, hisz függetlenül élte a napjait. Másnap korán felkelt és összepakolt. Élete során sokat utazott, gyorsan ment a csomagolás. A reggeli nagy forgalmat megelőzve útra kelt. Ahogy fogytak a kilométerek, egyre nőtt benne az izgalom és a bizonyosság. Ott, abban az országban, abban a városban dolga van. Estére megérkezett. Gyors vacsora után hamar elnyomta a fáradtság.
Reggel felébredve, ahogy körbe nézett a szobában, lassan tudatosult benne, hogy hol is van? Kellemes hangulat, nyugalom szállta meg. Nem volt semmi konkrét terve az elkövetkezendő órákra. Elhatározta, hogy a nap folyamán a megérzéseire fog hagyatkozni. Mivel sokáig aludt, már majdnem bezárt a reggeliző. Lesietett a szobájából és magányosan evett az üres étteremben, majd felöltözött és sétára indult.
Ahogy kilépett az utcára, mély lélegzettel megtöltötte a tüdejét. Sütött a nap. A tél már feladta, a tavasz pedig elkezdte átvenni az uralmat. M-nek olyan „már nem, még nem” hangulata volt, mint amilyen az időjárás is volt. Elindult és céltalan bolyongásba kezdett. Ez a város évszázadokon át adott és ad helyszínt a helyiek élethez, ami meglátszott az építészeten. A felújított régi házak közé beékelve magasodtak – hol jó ízléssel, hol anélkül -, az újabb korok építményei. Nagy volt a forgalom és a nyüzsgés. M-nek ösztönös szokása volt az, hogy megfigyeli az embereket, de most nem tette ezt. Csak úgy elvolt, engedte, hogy vigye a lába. Beült egy kisvendéglőbe és elfogyasztotta könnyű ebédjét, aztán folytatta sétáját. A modern irodaházak ajtaján kifelé szállingóztak a helyi munkaerőpiac szereplői. Hasonló stílusú tavaszi kabátot viseltek, a színek széles skálájában.

Kezdett besötétedni. M a város fő sugárútján haladt éppen, amikor hirtelen sugallattól vezérelve befordult az első kisebb keresztutcába. Pár háznyira meglátta egy sörmárkának a világító emblémáját. M döntött: bemegy oda, megpihen és iszik valamit. Ennél tovább nem is akart aznap estére tervezni. Odaért és megállt az ajtó előtt. Nem lehetett belátni a sötétített kirakatüvegen keresztül, zaj sem szűrődött ki. Lassan lenyomta a kilincset és óvatosan benézett. Nem volt túl nagy a hely. Kellemes, harmonikus, halk zene szólt. Hatan-heten lehettek bent. Mindnyájan odapillantottak rá, de azonnal visszafordultak a beszélgető társuk felé. Nem bámulták meg. Megnyugtató érzés töltötte el M-et. A hely barátságos volt, könnyedén lépett be, lerakta a kabátját, majd odasietett a pulthoz. Rendelt egy pohár bort a csapostól a helyi nyelven, amelyen csak pár szót tudott. A csapos rögtön rámosolygott, majd megszólalt M anyanyelvén: „Mostanában érkezett?” M-nek ideje sem volt meglepődni. Nem is volt oka rá, hiszen tisztában volt azzal, hogy ebben az országban sokan élnek, dolgoznak az ő honfitársai közül. Röviden felelt, mert nem tudta még eldönteni, hogy van-e kedve beszélgetni. „Tegnap este. M-nek hívnak.” – válaszolta, majd kisvártatva kérdés nélkül folytatta: „Csak nézelődni jöttem. Régen jártam itt. És ön mióta dolgozik itt? – kérdezett vissza. „B vagyok. Én itt születtem.” – felelte a csapos és ezzel elkezdődött egy párbeszéd közöttük. „Hogyhogy ilyen jól beszéli a nyelvünket?” – kérdezte meg M. B részéről a válasz egy hosszabb monológ formájában érkezett:
„Édesapám nagyon régen hagyta el az országodat.” Pillanatra elhallgatott, majd folyatta: „Országunkat…? Amikor apám útnak indult, nem volt jó ott a politikai helyzet és úgy döntött, megpróbál itt boldogulni. Nagyon lentről kezdte, rengeteget dolgozott. Közben megismerte az édesanyámat, aki itt született. Apám sok év alatt megkeresett annyi pénzt, hogy megvalósítsa azt az álmát, hogy egy kis pubot nyisson, ahol ő is szolgál fel. Arra vágyott, hogy a pub az ő személyes birodalma legyen, a törzsvendégek kötődjenek hozzá és a helyhez. Ez sikerült is neki.” B körbenézett a helyiségben. M önkéntelenül utánozta. B folytatta: „Ketten vagyunk fiútestvérek, én vagyok az idősebb. Édesapám kisgyermek koromtól azt sugallta, hogy nekem kellene majd átvenni a pub vezetését, ha ő már nem bírja. Erős nyomást ugyan nem gyakorolt rám, de biztos hatással volt abban a döntésemben, hogy beiratkoztam a vendéglátó középiskolába. Mikor elvégeztem – rá mindössze pár hónapra -, édesapám hirtelen, minden előjel nélkül sajnos meghalt. Gondolkodni sem volt időm, azonnal beálltam a pult mögé a helyére. Azóta csinálom. Ennek vagy 25 éve, ami alatt megnősültem, van két gyermekem, az egyik már felnőtt.” B elhallgatott, mert egyre többen érkeztek a pubba és rendeltek nála. Csapolt gyorsan két korsó sört, majd M felé fordult. „Mikor jártál otthon, mármint nálunk?” – kérdezte meg tegeződve M. „Az elmúlt években már többször.” – felelte B, majd folyatta: „Apám ragaszkodott ahhoz, hogy tökéletesen megtanuljam az ő anyanyelvét, de ő soha nem tért vissza a hazájába. Megharagudott a saját népére, mély sértettséget hordozott, pedig nem volt igazán boldog ebben az országban sem. Nem voltak barátai, megvolt a törzsvendégeivel a maga kis világában. Mindig elfojtotta az érzelmeit, felém sem tudta soha kimutatni. Ezért állhatott meg hirtelen a szíve.”- mondta kissé zavartan B. Nem értette, hogy miért nyílik meg ennyire ennek az idegennek? Sokszor találkozott itt a pubban honfitársaival, de M őszinte tekintete természetessé tette azt a számára, hogy az életéről, magáról bátran beszéljen. Ekkor kinyílt lassan az ajtó. Egy harminc körüli, jól öltözött fiatalember lépett be bátortalanul. A pubban lévők odapillantottak felé, majd el is fordultak. B rögtön felmérte, hogy az új vendég az a típus, aki nem szokott egyedül pubokba beülni. Kedvesen, bátorítóan rámosolygott. A fiatalember lerakta kabátját, odasietett a pulthoz és kért egy sört. B rájött az akcentusból, hogy honfitársa, de úgy döntött, ezt nem hozza a vendég tudomására. Kiszolgálta, és a fiatalember leült a sarokban lévő asztalhoz.
M és B között a beszélgetés megszakadt. Egyre többen rendeltek a pultnál, sok dolga akadt B-nek. M csendben ült a bárpultot támasztva, csak egyszer szólt oda B-nek: „Ugye ő is honfitárs?”. B mosolyogva bólogatott. M ekkor a fiatalember felé fordult és jelentőségteljesen a szemébe nézett, aki fogadta a pillantását. M nem tudta pontosan miért teszi, de úgy érezte: valami dolga van azzal a fiatalemberrel.
Nem sokkal később a fiatalember felállt és odament B-hez, kért még egy pohár sört, majd tovább ácsorgott a pultnál. B elment hátra a raktárba. Ekkor a fiatalember odafordult M-hez, aki azonnal visszanézett rá. A fiatalember a kezét nyújtotta neki. Köszöntésül, bemutatkozásul. A fiatalember a legnagyobb természetességgel megszólalt az anyanyelvén: „Y vagyok”. M – fenntartva a szemkontaktust -, ugyanazzal a természetességgel Y felé fordult és ő is kézfogásra nyújtotta a kezét, majd bemutatkozott: „M vagyok”. Ugyanazon a nyelven.

Y délelőttje

Y azon a hétfő reggelen nem volt képes bemenni munkahelyére, a sugárúti irodaházba. Kezébe vette a telefonját és rövid üzenetet küldött a főnökének: „Kedves Főnök! Sajnos nagyon erős hasmenésem van, nem tudok elindulni a munkába. Igyekszem rendbe jönni holnapra. Szép és sikeres napot kívánok a Csoportnak: Y.” Két perc sem telt el, máris jelzett a telefonja, hogy üzenete érkezett: „Kedves Y! Rendben. Holnap várunk, hogy újult erővel minél többet tudjál tenni a cégünkért, a Csoportért. A Csoport minden tagja jobbulást kíván Neked: Főnök.” Olyan gyorsan jött a válasz, hogy Y csak arra tudott gondolni: a Főnöknek biztosan előre megírta a tipikus szövegeit valamennyi várható munkahelyi helyzetre.
Y már az üzenetváltás előtt eldöntötte, hogy mit kezd a felszabadult idejével. Megkeresi N-t. Találkoznia kell vele, mert szeretné megosztani N-nel a péntek este történéseit.
N volt a legjobb barátja Y-nak. N az egyetlen ember Y életében, akivel igazi baráti viszonyba tudott kerülni. Gyermekkoruk óta ismerték egymást. Együtt nőttek fel, a belváros egy jobb iskolájába jártak. Gondtalanok voltak a gyermek és a kamasz éveik, biztos családi háttérben nőttek fel. A szüleik mentalitása erősen különbözött, ám ez sokáig nem jelentett semmiféle gondot közöttük. Y céltudatos nevelést kapott. Megteremtettek neki minden körülményt ahhoz, hogy a lehető legjobban teljesítsen abban, amit elvártak tőle. Dicséretet soha nem kapott. Az természetes volt, hogy teljesített, hiszen a szülei szerint a képességei megvoltak hozzá, és ők mindent megadtak neki a célok eléréséhez. Ha sikerrel elvégzett egy-egy iskolát, akkor Y értékes jutalmat kapott, amit a szülei pátoszos ceremónia keretében adtak át. Y ilyenkor a jutalomfalatot kiérdemlő kutyájukhoz érezte magát hasonlatosnak. Y szüleinek élete a munka és a karrier körül forgott. Nem volt más téma közöttük. Y soha nem látta azt, hogy apja és anyja megölelné egymást, ő sem részesült ilyen gesztusban a szülei részéről. A kutyájuk kapott csak simogatást. A szeretlek szó soha nem hangzott el a családjában. Neki sem sikerült még soha kimondani. Szerelmei ezt a szemére is vetették, de ő elintézte röviden: „Nálunk, a családban ez nem volt divat. Mégis együtt vannak a szüleim már több évtizede. Nem elég az neked, ha érzed, hogy szeretlek?” A lányok erre elhallgattak, aztán hamarosan vége is lett a kapcsolatnak, amit Y soha nem bánt a lelke mélyén.
N másképpen nőtt fel. Az ő szülei sokkal nyitottabbak voltak. Érdeklődtek sok minden iránt, ami a világban körülvette őket és ki tudták mutatni az érzelmeiket. Y-t ez sokszor zavarba ejtette, de ennek ellenére sokat ücsörgött a konyhájukban, nappalijukban és szívesen figyelte, hallgatta őket. Érdekesebb emberek voltak, mint a saját családja és a hozzájuk kapcsolódó rokonság, ismeretségi kör. N-éknek kicsi lakásuk volt, és mindig leharcolt, öreg autóval jártak. Egyszerűen éltek. Y nem tudta meg soha pontosan, hogy mivel foglalkoznak. Annyit sejtett, hogy másoknak segítenek, és azok a mások nagyon hálásak ezért nekik. Y az egyetemi évek alatt egyre kevesebbet járt fel hozzájuk. N máshol tanult, egy nem igazán elit iskolában. Y-nak ez idő alatt sok hasonszőrű ismerőse lett, mert úgy érezte, neki hozzájuk kell tartoznia. A szülei is ezt várták el tőle. N-nel egyre ritkábban találkozott. Ha összejöttek, N nagyon másként, kritikusan beszélt az őket körülvevő világról, olyan dolgokról is, amit az iskolákban nem tanítottak. Ez nem tetszett Y-nak. Ő el akarta fogadni azt, amit kapott, amit elé raktak a szülők, a tanárok. Ez egyszerűnek, logikusnak tűnt számára. N többször kérdezte tőle egy-egy élethelyzet kapcsán: „Mit tennél, ha szabadon dönthetnél?” Y mindig azt válaszolta: „Én azt teszem, amit szeretnék.” N ilyenkor mindig elhallgatott és látszott a szemében, hogy nem hisz Y-nak, de nem győzködte. N alapvetően nyugodt természetű volt, soha nem akart semmit Y-ra ráerőszakolni, de a kérdéseivel nagyon erősen hatott.

Egyszerre végeztek az egyetemi éveikkel, amelyek jó alaposan elhúzódtak. Alap- és mesterképzés, külföld, gyakorlat. Mindketten elmúltak már 25 évesek, mire kezükben volt a diploma. Y jól fizető munkát kapott, de a szülőknél lakott. Kényelmes volt számára az a helyzet, gondtalan, ezért nem is tervezte, hogy magára vegyen bármilyen komolyabb felelősséget. Ezért örült a lelke mélyén, amikor a lányok előbb-utóbb otthagyták.
Y az elmúlt pár évben N-től eltávolodott. N más utat követet. Eljárt olyan társaságokba, ahol sokat beszélgettek, tanultak olyan dolgokról, amelyek idegenek volt Y számára, nem voltak összhangban Y jól felépített világával. Y megvolt az egyetemi haverokkal, a munkatársakkal, aktuális szerelmével. Mindig voltak programok: party-k, bulik, team building-ek, tréningek.
Egy évvel ezelőtt jött az elhatározás, hogy mennie kell egy másik országba, ahol többet fizetnek, és a külföldi munkahely jól jön a karrierépítéshez. Világot lát, gyakorolja a megtanult nyelvet. A szülei sokszor mondták neki: „Menjél csak fiam! Ki kell használni a lehetőséget. Mi ezt nem tehettük meg.” Alig kellett keresgélnie, hamar rátalált a mostani munkahelyére. Jelentkezett, rögtön hívta a HR-es hölgy, aztán internetes videó interjú, és egy hónap múlva már indulhatott is. Bérlakást gyorsan talált. Azt mondták neki az ismerősei, hogy milyen szerencsés. Ő nem érezte magát annak. Eddig is simán mentek a dolgai, miért ne lenne most is így?
Itt dolgozott tehát ebben a város ugyanolyan irodaházában, mint amilyenben otthon, valamivel több pénzért. Igaz, itt minden többe is került, de igyekezett takarékoskodni. A munka szinte ugyanaz. A programok is: party-k, bulik, team building-ek, tréningek. Az emberek itt kedvesebbek voltak, de nagyon felületesen törődtek egymással. Állandóan változtak a munkatársai, mindenki gyorsan cserélhető és mindenki gyorsan vált munkát, várost, országot, szerelmet, barátságot. Minden olyan átmeneti. Már nem, még nem. Y pedig ebben az országban idegen volt. Finoman volt ez érzékelhető, nem felvállaltan, miközben egyre több honfitársa érkezett a cégéhez. Már egy év telt el ebben a városban a megszokott életvitelében, aztán jött az a múlt péntek.
N pár napja felhívta, hogy egy-két hétre Y közelébe utazik. Egy ismerőséhez készült, aki Y városától úgy 40 kilométerre, egy kisebb helyen lakott. Y nagyon megörült ennek a hírnek. Megbeszélték, hogy nemsokára találkozni fognak, igaz, Y hétvégéje már tele volt a programokkal, N pedig az ismerősöket nem akarta azonnal otthagyni az érkezését követően.
Amikor Y megírta a főnökének, hogy nem megy dolgozni, már tudta: neki még aznap találkoznia kell N-nel. Meg kell vele osztania a hétvégén történteket. Nem ismer más olyan embert, akivel tudna erről beszélni. Most először örült annak az elmúlt évek során, hogy N-nek más a nézete a világról, mint a többi ismerősének. Felhívta N-t: „Szia, annyira jó lenne ma találkoznunk. Fontos.” N nem sokat habozott: „Jó. Már én is várom.” Y felvillanyozódott: „Gyere ide. Fél óra vonattal. Kimegyek eléd a pályaudvarra. Kicsit csatangolunk, beülünk valahova, maradj holnapig.” „Rendben.” – válaszolta N. Megnézték a menetrendet és megbeszélték: ha N siet, eléri a délelőtti 11 órás vonatot és délre már Y városában van. Y boldogan rakta le a telefont. Átsuhant rajta, hogy az utcán összefuthat a kollégákkal. Hiszen ő most beteg! Aztán nyugalom szállta meg. Úgy lesz, ahogyan lennie kell, gondolta. Ilyet sem mondott ki még magának, mert szereti a kiszámíthatóságot! Vagy már csak szerette?

N

N hetek óta tervezte utazását. Úgy érezte, el kell egy időre utaznia, hogy nyugodtan át tudja gondolni a közeljövőjét.
N már az eszmélése óta másképpen látta a világot, mint a többi ember körülötte, amit gyermekkorában tökéletesen eltitkolt. N a maga világába menekült, és amikor elkalandozott a gondolataiban, olyan volt, mintha csak felidézne régmúltban megtörtént dolgokat. Ha később az óvodai és kisiskolás korát igyekezett felidézni, arról alig-alig volt emléke. Gyermekkorában az őt körülvevő valóság untatta. Mesterkéltnek, látszólagosnak érzékelte, kivéve az otthoni életét a szüleivel. Szeretet, figyelem vette körül, mégis közben mindig ott volt a tudatában: valami nem stimmel a földi léttel. Nem tudta magának megfogalmazni, hogy ez mit is jelent. Egyáltalán mi az, hogy földi lét? És milyen az, ha nem földi? Érezte, vagy inkább tudta, hogy többet jelent a létezés, mint amit el akarnak vele hitetni a felnőttek. Az élet-halál kérdéséről is azt gondolta, hogy az másképpen van, mint amit arról hall. A szüleivel nem beszélt ezekről a számára amúgy fontos dolgokról. A nagymamájának látszólag kitalált történeteket mesélt, amik időről időre megfogalmazódtak benne. A nagyi érdeklődéssel hallgatta őt. N érezte, hogy a nagymamája is tudta, amit ő, csak nem akart beszélni róla. N később rájött, hogy a nagymamája féltette őt. A nagymama valószínűleg veszélyesnek érezte a másképp gondolkodást, ezért egész élete során elfojtásban élt. N mindemellett tette a dolgát, jól tanult, soha nem volt rossz gyerek. Szerették a többiek, népszerű volt, mert jól kommunikált, megértő és alkalmazkodó volt.
N a barátjával, Y-nal töltötte a legtöbb időt. Vele sem tudott beszélni a gondolatairól, érzéseiről, ennek ellenére jól megértették egymást. Mély barátság és bizalom alakult ki közöttük. N néha felment Y-ékhoz, de nem érezte jól magát náluk. Úgy tűnt, minden rendben volt, N mégis mindig „hideget” érzett abban a lakásban. Y szülei gyanakvóan néztek rá, ezért inkább ő hívta magukhoz Y-t, aki pedig nagyon szeretett hozzájuk járni.
A középiskola után, az egyetemi évek alatt már kevesebbet találkoztak egymással. Y elvégezte az elit gazdasági egyetemet. N-t a humán és szellemi dolgok érdekelték, bármennyire nem volt az divatos, és nem adott aktuálisan piacképes szakmát. N-t ez nem érdekelte. Soha nem döntött másokhoz képest, soha nem akart megfelelni az elvárásoknak, ezt nem hangoztatta, nem lázadt látványosan, csak élte az életét. A szülei nem gátolták döntéseiben, hagyták, hadd menjen a maga útján, nem erőltettek rá semmit, még csak nem is sugalltak felé elvárást. N ezért szerencsésnek érezte magát. Valahogy mindig megélt. Nem gazdagon, de jól, ahogy a szülei is, és általában jól érezte magát a bőrében.
A húszas évei környékén egyre többször emelte le a polcról szülei kedvenc könyveit és egyre gyakrabban kezdeményezett velük beszélgetést. Kiderült, hogy ők is másként néznek a világra az Y-ékhoz hasonló emberekhez képest. N rájött, hogy a szülei nem akarták ráerőltetni a gondolataikat, véleményüket a világról. Megvárták, amíg N magától elkezd nyitni a sokkal színesebb valóság felé, mint amit az iskolarendszer tanított neki.
N egyre többet járt olyan társaságba, előadásokra, ahol számára érdekes szellemi dolgokról volt szó. Egy ilyen összejövetelen ismerkedett meg L-lel. Nagyon jól megértették egymást a lánnyal, igazi szerelem alakult ki közöttük. Harmónia jellemezte a kapcsolatukat, sok időt töltöttek egymással, minden percét boldogságnak élték meg. Már két éve voltak együtt, amikor L kezdett másképpen viselkedni. Célozgatott, hogy neki a gazdasági tanulmányaira kell koncentrálnia és a szüleinek nem tetszik, hogy sokat van N-nel. Az egyetemi barátai sem értették, hogy minek foglalkozik azokkal a szellemi, lelki témákkal, amelyek N-nel őt összekötötték. N nem értette L reakcióját. Mondogatta L-nek: „Szeretjük egymást, mit törődsz mindezzel, hiszen már felnőtt és szabad ember vagy.” Ennek ellenére L egyre zavartabb lett. N látta rajta, hogy vívódik. N pontosan meg tudta fogalmazni L-nek a helyzetet: a boldogság megélése és a környezet elvárásai között vívódik. N megtudta azt is, hogy L-nek egyre többször hangoztatták a szülei: „Minek még elköteleződni? Ráérsz még. Tanulj, törődj a karriereddel. Utazz. Találsz majd sokkal inkább magadhoz valót.”
Nem volt arról szó, hogy szakítanak. L nem mondta ki, mert a lelke mélyén nem is akarta. N sem, mert nagyon szerette L-t. Tudta, hogy L még nem a maga ura, nem eléggé szabad. N ebben a helyzetben úgy határozott, hogy külföldre utazik. Nem akarta eldönteni azt, hogy mennyi időre. Megkereste egy távoli kisvárosban élő barátját, H-t azzal, hogy meglátogatná és eltöltene nála pár hetet. H már fél éve dolgozott kint, és együtt lakott egy barátjával. H megörült N kiutazásának, örömmel várta. N rádöbbent, hogy Y is a közelben él, így legalább vele is találkozhat. N mindent megszervezett, majd L-nek elmondta, hogy utazik. L zavartan, sírva vette tudomásul. Igyekezett marasztalni N-t, sikertelenül.
N már a 11 órás vonaton ült, amely a nagyváros felé tartott. Biztos volt abban, hogy Y-nal meghatározó dolog történt. Nagyon jól ismerték egymást, érezte Y hangján. Egyre nagyobb izgalommal várta a találkozást, ahogy a szerelvény közeledett a pályaudvar felé. A mozdony lassan begurult az állomásra és megállt. N lekapta sporttáskáját a csomagtartóról és elsőként, fürgén ugrott le a vonatról. Y a peronon várta. Azonnal meglátták egymást. Félúton találkoztak és összeölelkeztek. Y feldobott hangulatban mondta: „Gyere N, vigyük el a táskádat hozzám, aztán megmutatom a várost. Estére pedig tudok egy jó helyet.”

W délelőttje

Azon a hétfő reggelen W elhatározta, hogy nem megy be az előadásokra, mert beszélnie kell L-lel, akivel együtt járt az otthoni egyetemre és L lett a legjobb barátnője. W úgy érezte, hogy el kell mondania L-nek a szombat este történéseit. L mesélt neki korábban olyan dolgokról, amik W számára szokatlanul hangzottak, többek között olyanokról is, amik az elmúlt szombat óta kavarogtak a lelkében. W ismerte L szerelmét, N-t, aki W számára mindig is különös volt. Alapvetően szerette N-t, mert kedves, intelligens, figyelmes fiatalembernek tartotta, de azokkal a furcsaságokkal, amikről L néha beszélt, nem tudott, vagy inkább nem akart mit kezdeni. L-t és N-t nagyon jó párnak tartotta, szinte egyedülálló harmóniát érzett közöttük. Irigyelte ezért L-t. W-nek egy éve nem volt már párja, amúgy is nehezen találta a helyét a szerelmi kapcsolatokban. Anyja – mióta apja elment tőlük – dühödten tekintett a férfiakra. „Mind egyforma, ne bízz bennük.” – mondogatta W-nek. „Itt vagyunk mi egymásnak. Majd én vigyázok rád és az öcsédre.” Óvta is őket az anyja, jókora túlzással. Mindent elintézett helyettük. W és az öccse dolgaiban ellentmondást nem tűrően döntött. Ha feltűnt W vagy az öccse körül egy másik nemű, azzal csak baja volt az anyjának és igyekezett elüldözni. W öccse, aki 19 éves, csak nyomaiban hordozta a férfiasságot. Már egyetemre járt, de olyan volt, mint egy kisfiú. A számítógépen játszott, a haverokkal a legújabb videojáték volt a témája, alig járt el valahova. W-nek állandóan azt hangoztatta az anyja: „Tanulj meg a férfiak nélkül élni. Használd őket, de ne függj tőlük. Nehogy szerelmes legyél! Azzal csak a bajod lesz!” W ezért is döntött úgy, hogy fél évre külföldre megy tanulni, hogy kiszabaduljon az anyja közvetlen ellenőrzése alól.
W odaült a számítógépéhez abban a reményben, hogy el tudja érni L-t. Ahogy ránézett a monitorra, ott volt egy üzenet L-től: „Beszélnünk kell!!! Sürgős!!!” A végén egy szomorúságot ábrázoló kis arc volt az üzenetben. W először megörült annak, hogy biztosan tud L-lel beszélni, de feszült is lett, mert megijedt attól, hogy valami baj történhetett vele. Azonnal írt neki: „Itt vagyok a gép előtt. Hívhatsz a videó vonalon.” Mosolygós jel. Egy perc sem telt el és jött a hívás. L köszöntötte, és dőlt belőle a szó:
„Képzeld W! N a múlt héten elutazott váratlanul. Méghozzá a közelbe hozzád, egy kisebb városba.” „Szakítottatok?” – kérdezte W megdöbbenve. „Nem, végül is nem.” – válaszolt L. „De az igaz, hogy az elmúlt hetekben feszültség volt köztünk. De miattam.” „Miért? – kérdezte W. „Mert hülye voltam. Túlzottan hagytam, hogy hassanak rám a szüleim.” – válaszolt idegesen L, majd folyatta: „Tudod, hogy ők nem akarják elfogadni N-t. Nyaggattak a szerintük racionális érveikkel. Már kezdtem ettől fáradni, de én nagyon szeretem N-t és ő is engem. Soha senkitől nem kaptam még ennyi figyelmet, odaadást. Mindenben megvan közöttünk az összhang. Napok óta depressziós vagyok, sokat sírok. Ez az én életem, nem a szüleimé, és mindent meg fogok tenni, hogy helyrehozzam N-nel a kapcsolatunkat!” Mit akarsz tenni? – kérdezte W. „Mit? Hát ezért is kerestelek.” – jött a válasz. „Tegnap eldöntöttem, hogy N után utazom. Van némi megtakarított pénzem, az egyetemen nincs semmi fontos a héten. Megmondtam a szüleimnek, hogy azonnal utazom. Ahogy várható volt, kiborultak, de nem érdekel. Persze, hogy vitatkoztak, de meglepődve látták rajtam az elszántságot, a határozottságot. Megmondtam nekik: ha fontos vagyok nektek és tényleg szerettek, akkor legyen az is fontos, hogy én kivel és hogyan vagyok boldog. Nem fog mindig minden úgy történni, ahogy ti elképzelitek vagy akarjátok!” L egy pár másodpercre elhallgatott, majd indulatosan folytatta: „Végre felnőtt nőnek éreztem magam azzal, ahogyan érveltem! Felszabadító érzés volt!” „És mikor jössz?” – kérdezte W. „Még ma!” – vágta rá L. „Azért írtam, hogy minél hamarabb beszéljünk. Egy óra múlva indul a vonatom és kora este már a városodban vagyok. Úgy gondoltam, hogy nem állítok be N-hez váratlanul. Azt sem tudom, kinél lakik abban a másik városban. Tőled felhívom még ma este és holnap mennék át hozzá. Úristen W, mindent rád zúdítottam. Meg sem kérdeztem, hogy te egyáltalán hogy vagy, mit szólsz hozzá, vagy a lakótársaid? Kérlek, ne haragudj rám ezért!” „Dehogy haragszom.” – nyugtatta W. „Szeretlek, és nagyon boldog vagyok, hogy jössz. Képzeld, pont most akartalak hívni, mert velem is történt egy olyan dolog, amit el akartam neked mondani, de az ráér este. Inkább indulj, hogy ne késd le a vonatot. Kimegyek eléd a pályaudvarra.” „Jaj, W, köszönöm! Úgy szeretlek! Akkor indulok. Szia.” – köszönt el boldogan L. W viszonozta a köszönést és örömmel a lelkében csukta le a számítógépet. Újra eszébe jutott a szombat este. Egyre biztosabban érezte, hogy véletlen nem létezik. Fülébe csengtek azok a szavak, amiket M mondott neki szombaton: „A véletlen a fogalmát azokra a történésekre találtuk ki mi emberek, amelyeket nem tudunk megmagyarázni, de ez a mi problémánk. Azért, mert nem találunk a pillanatnyi tudásunk, logikánk alapján összefüggéseket, attól még vannak, mert működik az ok és okozat rendje.” Véletlen, rend, ok és okozat. Eddig ezek a fogalmak mást jelentettek W számára.
W elgondolkodva ült tovább az íróasztalánál. Úgy érezte, estig muszáj még valakivel beszélnie. Tudta persze, hogy kivel: S-sel. S az egyetlen honfitársa az egyetemi csoportjában. A lány két évvel volt idősebb W-nél. Nagyon hamar megtalálták egymás között a hangot. S nagyon nyitott, kedves, figyelmes, szeretetreméltó személyiség. W tudta, hogy S az egyetemen előadást hallgat éppen, de W mégis arra gondolt: hátha rá tudja venni a találkozóra. W írt S-nek: „Szia S, én ma kihagyom az előadásokat. Nincs kedved egy ebéd mellett beszélgetni? Olyan jó lenne.” Két perc múlva jött a válasz S-től: „Nagyon unom az előadást, a legjobbkor írtál. Persze, ebédeljünk együtt. Délben a helyünkön?” W-t boldogság töltötte el és felszabadultnak érezte magát. „De jó! OK a dél! Ott leszek.” – válaszolta egy mosolygós jel kíséretében.

Y és N

Y és N a városközponttól kieső kis bisztróba ültek be ebédelni. Y azért választotta azt a helyet, mert nem akart összefutni a kollégáival, hiszen ő most hivatalosan beteg. Túl voltak az étkezésen, már elvitték a tányérokat és a kávéjukat kavargatták, amikor N ránézett Y-ra és megkérdezte: „Na, mi történt?” Y nagyon várta, hogy végre elmesélhesse N-nek a pénteki eseményeket, de mégis zavarba jött. Gyorsan visszadobta a labdát: „Persze, mondom, mondom, de meg sem kérdeztelek: te miért utaztál ide ilyen hirtelen?” N mosolyogva felelte Y-nak: „El fogom mondani. Nyugodj meg, nincs semmi gond, de előbb te jössz.” „Jó, jó, persze.” – válaszolta Y feszültséggel a hangjában, majd belekezdett. Részletesen elmondta, hogy mi játszódott le benne péntek délután, hogyan jutott el a pub-ba, hogyan került abba a lelki állapotba, hogy megszólítsa M-et, majd elhallgatott és megkérdezte N-t: „Ne rendeljünk valamit még?” „Jó, de aztán folytasd. Egyre kíváncsibb vagyok.” – felelte N. Kértek egy-egy pohár bort. Kihozta a pincér a rendelést, Y megfogta a poharat, megforgatta a kezében, belekortyolt, majd folytatta:
„Szóval ott tartottunk, hogy a férfi is bemutatkozott nekem, a mi nyelvünkön, akcentus nélkül. Ja, nem mondtam még: M-nek hívják.” A név hallatán N kissé megemelte a fejét, mintha akart volna valamit mondani, de aztán hagyta, hogy Y folytassa: „Gondolhatod, hogy elkerekedett a szemem, amin ő persze jót derült. Hosszasan egymás szemébe néztünk, és úgy éreztem, hogy ismerem, pedig biztos, hogy soha nem találkoztam vele. A nevét sem hallottam még.” „Hogy néz ki?” – kérdezte meg N. Y lassan fűzte a szavait: „Olyan kortalan típus. Nem tudom megmondani, hány éves lehet. Középkorú, laza, fiatalos, rendezett ruházatban.” N megint elmosolyodott, de nem szólt közbe. „M rögtön letegezett, de nem volt tolakodó. Természetes volt a gesztusa számomra, ahogy az is, hogy viszonoztam a tegezést.” – folytatta Y. „M érdeklődött, hogy mióta dolgozom a városban. Megmondtam, de rákérdeztem: honnan tudja, hogy nem turista vagy átutazó vagyok? Azt felelte, hogy csak megérezte. Erre nem tudtam mit mondani. Visszakérdeztem, hogy ő mit csinál itt? Azt mondta, hogy az előző este érkezett és hogy nincs semmi konkrét dolga. Erős bizonyossága volt abban, hogy ide, ebbe a városba kell jönnie. Gondolhatod, hogy meglepődtem. Az én körömben mindenki tervezetten és célzottan utazik, ahogy én is. Aztán megkérdeztem, hogy nem ülünk-e át az asztalomhoz, mert az kényelmesebb, mint a bárpulton támaszkodni. Közben megjelent a csapos és a legnagyobb megdöbbenésemre az anyanyelvünkön kérdezte meg, hogy iszunk-e még valamit? M nem lepődött meg, ő már nyilván tudta, hogy a kocsmáros is a honfitársunk. Rendeltünk és átültünk. Közben kezdett megtelni a pub, én pedig teljesen megfeledkeztem arról, hogy tulajdonképpen máshova indultam. M megkérdezte, hogy mi a munkám? Röviden elmondtam, nem mintha hosszasan tudnám részletezni. Tudod, nem sok izgalmat hordoz. Nem beszélhettem túl lelkesen a munkámról. M bele is nyúlt a lényegbe a kérdésével: „Minek csinálod? Mire vágynál helyette?” Zavarba jöttem. Ez pont olyan szituáció volt, amikor te jó érzékkel rákérdezel a bennem zajló dolgokra. Azt tudtam mondani neki, hogy ezt a szakmát tanultam, aránylag jól lehet vele keresni és eddig nem is gondoltam más lehetőségre. Annyit vetett közbe M, hogy ha már megszületik bennem az elhatározás, akkor a sors elém fogja rakni az új lehetőségeket. Ezt nem kioktatóan, győzködve, hanem nyugodt bizonyossággal mondta nekem. Hittem is, meg nem is. Persze, bevillant egy pillanatra: lehet, hogy be akar szervezni valami munkába, mondjuk egy multi level marketing rendszerbe, de szó sem volt ilyenről az egész este folyamán. Visszakérdeztem, hogy neki mi a munkája? Azt mondta, hogy embereket gyógyít hagyományos, természetes módszerekkel, és egyre több olyan emberrel találkozik, akikkel azokról a szellemi, lelki dolgokról tud beszélgetni, amelyek őt is foglalkoztatják. Elmondta, hogy feltehetőleg ezért van ebben a városban most, mert olyan embertársaival kell találkoznia, akikkel meg kell osztania eddigi tudását, tapasztalatait. Valószínűleg ezeknek az embereknek szükségük van rá a jelenlegi életszakaszukban. És viszont, azaz neki, M-nek is. Ezzel az érzéssel ült be az autójába és indult el az előző napon otthonról. Azt mondta, hogy amikor én beléptem a pub ajtaján, biztos volt abban, hogy az egyik személy én vagyok, aki miatt idejött. Hozzátette, hogy ő azon a gesztuson kívül, hogy egyszer a szemembe nézett, nem tett volna többet, mert rám akarta bízni, hogy bennem is megvan-e a késztetés a találkozóra. Aztán elkezdtem faggatni, hogy mik is azok a szellemi, lelki dolgok? Azt mondta, hogy nem szeretne felületes lenni. Szerinte ezekre a kérdésekre adott hiteles válaszokhoz időre van szükség, de kitérni sem akar előlük. Úgy gondolja, hogy sok olyan tudás halmozódott fel az emberiség birtokában, amelynek most jó részét nem használja a modern világban. Véleménye szerint erre a tudásra nyitottnak kell lennünk, nem szabad mereven elzárkózni, mert magunkkal szúrunk ki. Szerinte ezek a szellemi dolgok segítik a földi létünk értelmezését, a mindennapi életünkben hasznosíthatók és általuk jobban tudjunk tenni a dolgunkat. Röviden bedobott pár gondolatot a lélekről, szellemiségről, értelemről, a sorsról, arról, hogy ok-okozati rendben élünk. N, ne nevess ki, tudom, hogy te ilyenekről már próbáltál velem beszélgetni, csak én elzárkóztam. N, megmondom őszintén, én ezért eddig nagyon furcsa embernek tartottalak téged, de ezért kérlek, ne haragudj rám. Azt hiszem, most indult el bennem valami halvány gondolat, hogy ezekben a dolgokban mégis van valami igazság. Még nem látok rá, de most már egyre kíváncsibb vagyok és feszít az az érzés, ami azon a napon elkezdett piszkálni engem.” „Dehogy haragszom rád, Y.” – szólt közbe N. „Sejtettem – folytatta -, hogy el fog jönni az idő, amikor te is nyitottabb leszel. Nem lehet és nem is szabad erőltetni a folyamatot. A sors úgyis intézi. Látod, most itt ülünk ebben a városban és erről beszélünk. Látom a szemedben az inspiráló fényt és ez nagy örömmel tölt el. Nem akartam közbeszólni, de én tudom, hogy ki az M. Illetve részleteket nem tudok róla, csak néhány összejövetelen, beszélgetésen ott volt, ahova a barátnőmmel, L-lel eljártunk. Ritkán szólt közbe, de azt nagyon meggyőzően tette. Annyit hallottam róla, hogy többen járnak hozzá az ismeretségi körömből gyógyulási, tanulási célból. Én is terveztem, hogy elmegyek hozzá, mert biztos voltam benne, hogy kell vele találkoznom. „Hát akkor fogsz is.” – vágott közbe örömmel Y. „Még ma este. Elmegyünk abba a pub-ba, ahol este kilenckor vár engem M, hogy folytassuk a beszélgetést. Nem kérdés, hogy neked is ott a helyed. Hát ezért kellett neked is ideutaznod?” „Lehet.” – válaszolta N, majd folytatta. „Akkor elmondom, hogy én hogyan kerültem ide. L-lel mostanában feszültté vált a viszonyom. Úgy láttam, hogy nem akarja igazán felvállalni a szerelmünket a szülei miatt. Nem szakítottunk, szó sincs erről, nagyon szeretem őt, de nekem is jött egy érzés, hogy el kell utaznom. Nem tudom azt neked most pontosan megfogalmazni, hogy mi inspirált, de itt vagyok. Egy barátom lakik abban a kis városban, ahol most megszállok. Úgy gondoltam, hogy ideutazom, aztán meglátom, hogyan tovább. És tessék: tegnap felhívtál, most itt vagyok veled, végre tudunk úgy beszélgetni, ahogy az elmúlt években szerettem volna, és este találkozunk M-mel. Mesélj, hogyan folytatódott az estéd M-mel? ” Y lelkesen felelt: „Hosszasan beszélgettünk, az egyik kérdés felhozta bennem a következőt, M pedig türelmesen, nyugodtan, számomra egyre hitelesebben, mindenféle meggyőzési szándék nélkül válaszolt. Azt gondoltam a beszélgetés elején, hogy engem tudatlannak tart és biztosan lenéz, de gyorsan elmúlt bennem ez az előítélet. Közben többször is úgy éreztem, hogy ismerősek nekem ezek a gondolatok, csak az elmúlt években valamilyen gát miatt nem engedtem be magamba. Te tudod a legjobban, mennyire távol áll a szüleim mentalitásától ez a világszemlélet. Igen, tőled sem akartam elfogadni, de most valami átlendített ezen a határon. Számomra ez felszabadító. Már jócskán elmúlt éjfél, amikor elbúcsúztunk és megbeszéltük, hogy hétfőn kilenckor találkozunk újra a pub-ban. Közben teljesen elfelejtettem az estére tervezett programomat. Amikor visszakapcsoltam a telefonomat, csak egyetlen üzenet volt a társaság egyik, feltehetőleg már nagyon részeg tagjától. Az sem volt túl személyes, csak annyi, hogy ők már jól berúgtak, és sajnálkozott azon, hogy hogyan fogom az alkoholfogyasztásban behozni a lemaradásomat. Az egész hétvége során senki sem kérdezte meg, hogy hol voltam, miért nem mentem el a party-ba, mi történt velem? Persze, fel volt töltve egy halom kép a buliról annak bizonyítása céljából, hogy mennyire jól érezték magukat. Különböző csoportosításban, idétlenül vigyorogtak az ismerőseim a fotókon. Idegenként néztem a képeket. Egy kicsit sem zavart, hogy távol voltam. Az elmúlt években mindig úgy voltam, hogy ha nem vagyok ott, ahol a többiek, akkor kimaradok valamiből.”

Y elhallgatott, majd vidáman kapta fel a hangját. „Na N, akkor gyerünk, fizetek, meghívtalak! Kicsit sétáljunk még, pihenjünk nálam, aztán menjünk kilenc órára a pub-ba.” – mondta feldobott hangulatban. „Köszönöm a meghívást, persze, jó lesz így a program. Úgy látom, jól alakulnak a dolgok.” – mondta mosolyogva N. Y fizetett, vették a kabátjukat és indultak tovább.

W és S

W – a megbeszéltek szerint délben – egy belvárosi bisztróban, izgatottan várta S-t, aki pár perc múlva meg is érkezett. S csinos, intelligens lány volt, mégsem volt párja. Egyszer azt mondta W-nek, hogy nem találta még meg az igazi lelki, szellemi társát. W máshogy állt ehhez: ha belekezdett egy kapcsolatba, vagy flörtbe, akkor elsősorban azt nézte, hogy mit tanul a férfi, mit dolgozik, mik a karriertervei? Az elmúlt napok során W rádöbben arra is, hogy még soha sem volt szerelmes. A hétvégén rátörő magányérzetéhez ez a felismerés is hozzájárult.
S leült az asztalhoz és rámosolygott kedvesen W-re. „Mit együnk?” – kérdezte természetes vidámsággal. „Örülök, hogy jókedved van.” – mondta neki W. „Igen, igen, úgy érzem, hogy nagyon érdekes dolgot fogsz mondani. Alig várom. Biztos fontos, mert nem szoktál hirtelen beszélgetésre hívni. Jaj, ez nem kritika, tudod, hogy nagyon kedvellek.”- válaszolt S. „Dehogy veszem kritikának, tudom, milyen vagyok. Igen, olyan kiszámítható. Én is nagyon kedvellek S.” – felelt W őszinte mosollyal. Rendeltek. Amíg kihozták az ételt, W a délelőtti előadásokról kérdezte S-t. „Tudod, a szokásos… Úgyis fent van az egész anyag az interneten. Azt is tudod, hogy én tele vagyok kétellyel azzal kapcsolatban, hogy mennyi az igazság ezekben az elemzésekben. Ráadásul ez a pasi az egyik legunalmasabb előadó itt az egyetemen. Az időjárásjelentést érdekesebben mondják el a tévében. Nem maradtál le semmiről.” Kicsit még cseverésztek, majd amikor a kávénál tartottak, S nem bírta tovább: „Először is: hol voltál szombaton? Nem jöttél el a születésnapi buliba. Amikor rákérdeztem, hogy hol voltál, azt írtad, hogy gyengélkedtél. Jó szöveg. Engem ugyan nem csapsz be. Ugye erről akarsz most mondani valamit? Hol voltál? Valami pasi? Jaj, olyan kíváncsi vagyok, mondjad már!” „Jól van, nem csigázlak tovább.” – nevetett fel W. Elmesélte a szombatját egészen addig, hogy bementem abba a pub-ba és odalépett másodszor is a pulthoz rendelni. Itt megállt egy pillanatra, majd zavartan folyatatta. „Tudod S, olyat tettem, amit még soha. Ott volt egy középkorú férfi és én megszólítottam, minden különösebb előzmény nélkül. Bemutatkoztam neki. Jó, egyszer összenéztünk, de akkor sem szoktam ilyet tenni. „Hűha! Te? Megszólítottad? Egy kocsmában? Te olyan jó kislány szoktál lenni. Na, most aztán mesélj tovább, mert szétvet a kíváncsiság! Mondom én, hogy pasi ügy!” – kapta fel izgatottan a hangját S. „Állj, állj, ne várj flört-sztorit, nyugi. Ez most tényleg más volt.” – nevetett W. „Persze, hogyne!” – húzta kicsit S. „Na, jól van, mondjad tovább.” – kérte már komoly hangon W-t.
„Szóval ott tartottunk, hogy a férfi is bemutatkozott nekem. Képzeld, a mi nyelvünkön, akcentus nélkül. Megmosolyogta a meglepettségemet. Ahogy hosszasan egymás szemébe néztünk, úgy éreztem, hogy ismerem valahonnan. Pedig biztos, hogy soha nem találkoztam vele. A nevét sem hallottam még. Amúgy M-nek hívják.” „Hogy néz ki?” – kérdezte S. „Hát olyan kortalan típus. Tényleg nem tudom, hány éves lehet. Középkorú. Megnyerő, laza, fiatalosan öltözik. Letegezett, de nem volt tolakodó, természetes volta viselkedése, ahogy az is, hogy viszonoztam a tegezést.” – folytatta W. „Érdeklődött, hogy mióta tanulok a városban. Megmondtam, de rákérdeztem, hogy honnan tudja, hogy nem csak egy hosszúhétvégén vagyok itt? Azt felelte, hogy csak megérezte. Erre nem tudtam mit mondani. Visszakérdeztem, hogy ő mit csinál itt? Azt mondta, hogy két napja érkezett, nem volt semmi konkrét terve, egyszerűen erős bizonyosság volt abban, hogy jönnie kell. Azóta már tudja, miért, kik miatt van itt. Nagyot nézhettem, erre megint elmosolyodott. Persze, hogy meglepődtem. A családom, az ismerőseim mindig jól megfontolt okból, célzottan utaznak, ahogy én is szoktam. Kezdett kényelmetlen lenni a bárszék, ezért javasolta, hogy üljünk át az asztalomhoz. Közben megjelent a csapos és a legnagyobb meglepetésemre az anyanyelvünkön megkérdezte, hogy iszunk-e még valamit? M nem lepődött meg, ő már nyilván tudta, hogy a kocsmáros is a honfitársunk. A pub közben megtelt, kellemesen zsongott a terem a beszélgetések zajától. Nekem közben teljesen kiment a fejemből, hogy egy születésnapi buliba készültem. M rákérdezett, hogy mit a tanulok? Nem volt valami nagy kedvem beszélni róla. Unom, hogy mindenki ezt kérdezi, de hát érthető. Igyekeztem röviden beszámolni a tanulmányaimról. Nem lehettem túl lelkes, ahogy beszéltem az egyetemről, mert megkérdezte: „Miért nem tanulsz olyan dolgot, ami tényleg érdekel?” Nem jöttem zavarba, mert kedvesen és odaillően érdeklődött. „Eltaláltad, már hetek óta ezen gondolkodom, de ha anyámnak felvetném, hogy mi érdekel igazán, rögtön kitörne a dráma.” „Mi az?” – kérdezett bele a közepébe M. „Még nem tudom pontosan, de az emberekkel szeretnék foglalkozni, talán valami segítő szakmában.” – feleltem. Erre M azt mondta lelkesen, hogy ha már megszületik bennem az elhatározás, akkor a sors segíteni fog az utamban. Ezt olyan megnyugtatóan, meggyőzően, felszabadítóan mondta, hogy elhittem neki, és azóta is hiszem. Megkérdeztem tőle, hogy mi a munkája? Azt mondta, hogy embereket gyógyít, hagyományos, természetes módszerekkel. Egyre több olyan emberrel találkozik, akikkel azokról a szellemi, lelki dolgokról tud beszélgetni, amelyek őt is foglalkoztatják. Elmondta, hogy valószínűleg ezért van ebben a városban pont most, mert olyan embertársaival kell találkoznia, akikkel meg kell osztania eddigi tapasztalatait. Úgy érzi, ezeknek az embereknek szükségük van most őrá. Ebben a hangulatban ült be az autójába és indult el otthonról. Azt mondta, hogy tegnap este már találkozott ugyanitt egy fiatalemberrel, aki ugyanúgy megszólította őt ennél a pultnál, mint ahogy tettem én is. Vele is hosszú beszélgetés alakult ki itt, ennél a sarokasztalnál. Azt is mondta, hogy amikor én beléptem a pub ajtaján, biztos volt abban, hogy a következő én vagyok, aki miatt idejött ebbe a városba. Hozzátette, hogy ő azon a gesztuson kívül, hogy egyszer a szemembe nézett, nem tett volna többet, mert rám kellett bíznia, hogy bennem is megvan-e a késztetés a találkozóra. Így tett előző este azzal a fiatalemberrel is.” W pár másodpercre elhallgatott, rendezte gondolatait, majd folyatta:
„Elkezdtem faggatni, hogy milyen szellemi, lelki dolgokkal foglalkozik? Azt mondta, hogy nem szeretne erről felületesen beszélni, de szívesen belemegy, ha érdekel engem. Elmondta, hogy szerinte sok olyan tudás halmozódott fel az emberiség birtokában, amelynek most jó részét nem használja az elanyagiasodott világban. Véleménye szerint erre a tudásra nyitottnak kell lennünk, nem szabad mereven elzárkózni, mert magunktól vesszük el annak a lehetőségét, hogy minél jobban éljük az életünket. Szerinte ezek a szellemi dolgok segítik a földi létezés megértését és jól használható az ősi tudás a mindennapi gyakorlatban. Beszélt kicsit az emberi lélek sokszínűségéről, szellemi lehetőségeinkről, a sorsról. Arról is, hogy higgyünk abban, hogy egy intelligens rendszerben élünk, hogy mindennek meg van az oka és arról, hogy a véletlen fogalmát a tudatlanságunk miatt találtuk ki. Tudod, nekem van egy barátnőm, L, aki ilyenekről már próbált velem beszélgetni, de én általában elzárkóztam a témától. Azt gondoltam, hogy L egy kicsit lökött, de nagyon szeretem és inkább kerültem vele ezt a témát. Most már tudom, hogy nem véletlenül kaptam L-t barátnőmnek, és hogy közöm van ezekhez a dolgokhoz. Ez az érzés már napok óta ott motoszkált bennem. L-t ma reggel hívni akartam, hogy elmeséljem neki a szombati történéseket, de megelőzött, ő előbb keresett, és képzeld, a mai koraesti vonattal érkezik ide! A szerelme itt van a közelben és utána utazik. Hát micsoda véletlen!” – mondta nevetve W. „És mi történt még az este?” – vágott közbe izgatottan S. „Hosszasan beszélgettünk arról, hogy az emberiség szerinte fontos állomáshoz ért: hogyan lesz képes integrálni a magasabb technikai tudást a természethez közel álló szellemiséggel? Aztán megbeszéltük, hogy hétfőn, azaz ma este kilenckor folytatjuk a beszélgetést ugyanott. Éjjel egy óra körül érhettem haza. Ketten üzentek a születésnapot ünneplő társaságból. Az egyik te voltál, aggódva kerestél, hogy mi lehet velem. És még az ünnepelt. Meglehetősen hideg, számon kérő stílusban írt, hogy miért nem vagyok ott? Aztán másnap írt egy hosszabb, sértődött levelet. Felrótta nekem, hogy ő ott volt az én köszöntésemen és elvárta volna, hogy viszonozzam a gesztust. Tudod S, ő az, aki soha nem volt szimpatikus nekem. Az a törtető, akarnok stílusú lány, aki folyamatosan elvárásokat fogalmaz meg a társaságnak. Leginkább azt, hogy vegyék körül és alkalmazkodjanak hozzá. Tudod, ő itteni. Mindig éreztette velem, hogy én idegen vagyok ebben az országban, és akik máshonnan jövünk, örüljünk, hogy itt lehetünk. Persze nem direkt módon, csak célozgatásokkal, félig viccesen, nyilván azért, ha megsértődöm, akkor elmondhassa, hogy túl érzékeny vagyok és nem értem a tréfát. Nem válaszoltam az üzenetére. Három hónap múlva már úgysem leszek itt. Ha pedig kiközösítő kampányba kezd – mert hajlamos rá -, akkor majd másokkal töltöm az időt. Legalább tudni fogom, hogy kik azok, akik tényleg szeretnek engem. Szóval rajtad kívül senki sem aggódott értem, de nem baj, ezt is látnom kellett.”

W elhallgatott, S pedig elgondolkodva, csendben nézett maga elé. Öt perc is eltelhetett, mire megszólalt: „Tudod W, azok a dolgok, amikről M-mel beszélgettél, engem is foglalkoztatnak, csak eddig nem mertem szóba hozni. Itt az egyetemen végképp nem, mivel én is csak fél évig vagyok itt, nem tudom, ki hogyan reagál. Neked sem mertem, mert nem éreztem, hogy te nyitott vagy erre, de most nagyon örülök.” W elmerengett, majd előredőlve az asztalnál, önkéntelenül megfogta S kezét, a szemébe nézett és izgatottan megkérdezte: „Nem jössz el velem este? Úgy szeretném, ha megismernéd M-et és ő is téged.” S meglepődött, majd széles mosollyal rávágta: „Persze, hogy megyek! Nagyon szívesen!” W felvillanyozva szólt: „Nagyon jó! Most menjük. Én kimegyek L elé a pályaudvarra, te pedig gyere kilencre a pub-ba. Tudod mit! L-t is elhozom! Biztos, hogy boldogan fog jönni. Legalább meg fogod ismerni.” „Ez nagyon jó! Ott leszek! Végre történik valami érdekes!” – mondta örömmel S. Mindkettőjüket jóleső izgalom töltötte el. Egy-két egyetemi dolgot még megbeszéltek, repült az idő számukra. Már sötétedni kezdett, amikor fizettek és kimentek a bisztróból. W elmondta S-nek, hogy hol találja a pub-ot, aztán elköszöntek egymástól. S balra indult, hogy sétáljon, levegőzzön egyet, W pedig jobbra, a közeli pályaudvar felé, mert hamarosan érkezett az a vonat, amely L-t hozta.

S

S ráérős sétába kezdett. A gondolataiba merült, majd hirtelen beléhasított a felismerés, hogy aznap estére már lenne más programja, mivel S az egyetemen nemrégen megalakult amatőr tánctársulatnak volt a tagja. Hetek óta készültek egy előadásra, amit a szemeszter vége felé mutatnak majd be az egyetem színpadán. Gyorsan döntött: nem megy a próbára. Este ott kell lennie a pub-ban! Semmi sem fog történni, ha kihagy egy alkalmat. S már nagyon vágyott olyan társaságba, ahol nem a megszokott témák körül forog a beszélgetés. Az egyetemi társai itt is, otthon is a tanulással, az ívós bulizással, a jövőbeli karrierjükkel voltak elfoglalva. Már unta, amit a többiek nem láthatták rajta, mivel S alapvetően alkalmazkodó típus, a társaságban mosolyogva, kedvesen elcsevegett mindig, mindenkivel. Igazán persze senki sem ismerte őt, nem mintha ez ellen bárki is tett volna erőfeszítéseket a környezetéből. Az eddigi szerelmi kapcsolatai sem adták meg neki azt, amire igazán szüksége volt. A fiúk keresték a társaságát, de hiányzott belőlük valami, ami belevitte volna S-t bármelyikkel közelebbi kapcsolatba. A lány ismerősei értetlenkedtek, hogy miért nem választ már valakit. Nem tudta pontosan megfogalmazni, hogy mit is hiányolt a férfi ismerőseiből, de az biztos, hogy nem érkezett el számára a szerelmi érzés.
Besötétedett. S ránézett az órájára: még legalább három órája volt kilencig. Első gondolata az volt, hogy követi a napi megszokást: benéz az egyik olyan helyre, ahol nagy valószínűséggel mindig vannak páran az egyetemi társai közül. Tett is pár lépést a hely irányába, majd megállt. Rájött, hogy ebben a hangulatában nem akar senkivel sem találkozni közülük. Az utca másik oldalán volt a kedvenc mozija. Átsietett az úton és bement a moziba. Nem volt nehéz döntenie, mit tesz, mert pont vetítették azt a filmet, amit már napok óta meg akart nézni, csak senki nem akarta elkísérni. Megvette a jegyet és egy nagy adag pattogatott kukorica társaságában beült a moziba. Nagyon tetszett S-nek a film. Elgondolkodtató, felkavaró volt számára. Számos olyan kérdést feszegetett, amelyek őt is foglalkoztatták. Kivel fogja ezt megbeszélni, kérdezte magától, amint kijött a moziból. Sokat nem gondolkodhatott ezen, mert ráébredt, hogy mindjárt kilenc óra. A pub felé vette az útját. Kiszámolta, hogy kényelmes sétával időben odaér. Ahogy haladt a központi sugárúton, izgalommal teli, jóleső érzés töltötte el. Hol gyorsított, hol lassított annak érdekében, hogy tartani tudja az időt a kilenc órához. Biztos volt abban, hogy W már ott lesz, mert ő pontos szokott lenni. W mindig hamarabb ért oda a találkozókra, programokra, mint ő. Most is így lesz, gondolta S. Befordult a kis keresztutcába és meglátta a pubot hirdető sörmárka logóját a házfalon. Az ajtó előtt ácsorgott egy percet, aztán benyitott. A bárpult mögött ott állt a csapos, aki azonnal rámosolygott. S kereste szemével azt a bizonyos asztalt a sarokban. Nagyon kevesen voltak a pub-ban, hiszen hétfő este volt. Nem látta W-t. Nem lehet igaz, még nincs itt! – hasított belé a felismerés. Na, tessék! Most mi legyen? Tétova mozdulatot tett az ajtó felé, azzal a szándékkal, hogy kimegy, de önkéntelenül újra az asztal felé fordult. Három férfi ült ott. Az egyik biztosan M lehet, gondolta, mert felismerte W leírása alapján. Két fiatal férfi ült még az asztalnál. M ekkor az ajtó felé pillantott és S szemébe nézett. Kedvesen, bizalmat keltően tette. Összenéztek. S-t ismerős, jóleső érzés töltötte el. Megtorpant és állta M tekintetét, aki felpattant a helyéről és odasietett S-hez, ezzel megakadályozva őt abban, hogy kimenjen az ajtón. S megvárta, hogy M odaérjen hozzá és a kezét nyújtsa bemutatkozásul: „M vagyok. Szerintem W-t várod. Biztos, hogy hamarosan érkezni fog. Nemrégen írt, hogy kicsit késik. Gyere az asztalunkhoz.” – tegezte le a legnagyobb természetességgel S-t. „S vagyok. Jó, persze.” – felelte kissé zavartan, majd követte M-et. M lesegítette S kabátját. A két férfi készségesen felugrott és széles mosollyal nyújtották a kezüket. „Y vagyok.” – mondta az egyik félszegen. „N vagyok.” – mondta a másik kedvesen. S is bemutatkozott, majd végigfutott benne a gondolat: „Úristen, tulajdonképpen mi ez az egész? És hol van már W?” Még sem volt benne rossz érzés. Egyre inkább eluralkodott rajta az a megnyugtató bizonyosság, hogy neki most itt van a helye. M saját magával szemben kínált helyet. M mellett N ült, N-nel szemben pedig Y. Egy-egy szabad szék volt még Y és N másik oldalán. Odajött a csapos és megkérdezte S-t, hogy mit inna? Rendelt egy pohár bort. S nem lepődött meg azon – W beszámolója miatt -, hogy az anyanyelvükön folyt a párbeszéd. M elmerengve, a két férfi pedig kissé zavartan, csendben ült. S igyekezett lopva megfigyelni őket, illetve csak N-t tudta jobban megnézni, mert ő ült az asztal másik oldalán. Szimpatikus volt. Ahogy M is. Ő különösen. M végre megtörte a csendet: „Szóval W hívott téged ide?” „Igen, együtt járunk az egyetemre. Ma délután elmesélte nekem a szombat estéjét, és úgy gondolta, hogy nekem is ide kell jönnöm. De ha zavarok, én megyek a dolgomra.” „Dehogy zavarsz! Örülök, hogy itt vagy, maradj csak.” – mondta nagyon kedvesen M. Ekkor újra nyílt az ajtó. Mind a négyen odanéztek. Előbb W, aztán L lépett be.

W és L

W izgatottan állt a peronon. „Persze, hogy késik húsz percet a vonat.” – gondolta. Mégsem bosszankodott, ahogy máskor tette volna. Várakozása közben arra gondolt, hogy milyen jó ötlet volt S-sel találkoznia. W meg tudta törni végre saját zártságát, tudott őszintén beszélni az érzéseiről, gondolatairól S-nek. Biztos volt benne, hogy mély barátság fog kialakulni közöttük. Ráadásul érkezik L, aki már nagyon hiányzott neki. Hamarosan pedig várja őt M este kilenckor a pub-ban. Boldog izgalom járta át az elmúlt napok történései miatt, amelyek újszerű élményeket hoztak a számára. W biztos volt abban, hogy kijön végre abból a „még nem, már nem” életérzéséből, ami az elmúlt hetekben nyomasztotta.
Befutott a vonat. L az utolsók között szállt le, mint mindig. L mindenhonnan utolsónak jött ki, ahol bármiféle tülekedés van. Ruhatárból, járműből, liftből. L türelmes, nyugodt típus, nem tudott és nem is akart törtetni. W-t ez néha idegesítette, mert szerinte ez nem korszerű mentalitás, de aznap este teljes nyugalommal várta ki azt, hogy L a szokásához híven mindenki után lépjen le a peronra a vonatszerelvény lépcsőjéről. Hosszasan ölelték egymást. „Jaj de boldog vagyok, hogy itt vagy! Nagyon hiányoztál, W.” – mondta könnyes szemekkel L. W szeme is nedves lett, pedig ritkán hatódott meg. Megfogták a nehéz útitáskát és együtt kezdték húzni a kijárat felé. „L, te hány hétre jöttél? – kérdezte nevetve W. „Ha én azt tudnám?!” „N-től függ, hogy hogyan fogad, mit szól egyáltalán ahhoz, hogy utána jöttem.” – felelte L. „Még nem is szóltál neki?” – lepődött meg W. „Nem, nem. Ma este fogom felhívni.” – mondta L. „Jól van, te tudod. Gyere, menjünk hozzám, szabaduljunk meg a bőröndtől, aztán lesz ma még programunk. Mesélek.” – mondta W és gyorsította a lépteit.
Közel három óra múlva W szobájában ültek, kezükben egy-egy csésze teával. W már részletesen elmesélte az M-mel történt találkozóját. Amikor a végére ért, hosszasan L szemébe nézett: „L, ne haragudj rám azért, mert nem tudtam befogadni azokat a dolgokat, amiket igyekeztél átadni nekem. Nem lehettem valami jó fej veled, biztos érezhetted, hogy hülyeségnek tartom.” „Nem haragszom” – felelte L, majd folytatta: „Tudom, hogy minden jól fog alakulni. Ma újra találkozni fogsz M-mel, én pedig felhívom N-t. Rendbe fogom hozni azt, amit majdnem elrontottam. Tudom, hogy még időben vagyok, mert nagyon szeretjük egymást.” L folytatta volna, de W közbevágott: „L kérlek, gyere el velem a pub-ba. Úgy érzem, hogy meg kell ismernetek egymást M-mel. Odahívtam az itteni legjobb barátnőmet, S-t is. Vele is találkoznod kell. Légy szíves, gyere! Hívd előtte vagy utána N-t, csak gyere!” – kérlelte L-t szinte könyörögve. L meglepetten nézett W-re, de aztán a legnagyobb természetességgel mondott igent. „N most már újra itt van a közelemben, ez megnyugtató számomra. Szerintem a találkozó után fogom keresni, ma már úgysem tudok vele személyesen találkozni, hiszen egy másik városban van. Holnap terveztem azt, hogy átutazom hozzá. Nagyon kíváncsi vagyok M-re és örülök, hogy találkozhatok az új barátnőddel.” „De jó!” – ölelte meg W boldogan L-t. „Fürödj meg, aztán öltözzünk, mert már késésben vagyunk.” – pattant fel a kanapéról W.
L megfontolt tempójában csak kilenc órára készült el. W nem sürgette. Írt egy üzenetet M-nek, hogy mindenképpen menni fog, csak késik egy keveset.
W és L sietve haladtak a sugárúton. Az elmúlt órákban sokat beszélgettek, most mindkettejüknek jól esett a hallgatás. Ez a csend nem a kínos fajta volt. Mindkettejüket kellemes izgalom járta át. W-ben végigfutott a gondolat: „Vajon mit fog szólni M ahhoz, hogy idehívta a barátnőit?” Abban biztos volt W, hogy M kedves lesz velük, nem fogja éreztetni, ha esetleg nem tartja jó ötletnek. L pedig arra gondolt: milyen jó, hogy W-t összehozta a sors M-mel és ő is itt lehet ezekben a napokban. Ha N nem utazik pár napja ide a közelbe, akkor ő most biztosan nem sétál W-vel ezen a sugárúton a pub felé haladva.
Befordultak a kis keresztutcába. Amint odaértek a pub ajtajához, W gyors mozdulattal benyitott. Szinte belökte az ajtót. W a sarok felé tekintett. Meglepve látta, hogy négyen ülnek az asztalnál. L lassabban lépett be, majd W fejtartását követve a sarok felé fordult. Négy szempár tapadt rá. L megdöbbenve látta, hogy hasonló tekintettel néz vissza rá az asztalnál ülő N. L azt már fel sem fogta ebben a hihetetlen pillanatban, hogy Y – N legjobb barátja – is ott ül, és a meglepettségtől tágra nyílt szemmel bámulja őt.

L és N

A pub-ba belépő lányok, W és L és a sarokasztalnál ülő fiúk, Y és N megdermedve nézték egymásra. A hirtelen támadt csendben M és S mit sem sejtve, érdeklődve fürkészték a többieket. M arcán átfutott egy röpke mosoly.
N törte meg a kimerevített képnek tűnő állapotot azzal, hogy felpattant székéből és odasietett az ajtóban mozdulatlanul álló L-hez, majd szó nélkül magához ölelte. W tapintatosan ellépett L mellől és az asztalhoz ment. Köszöntötte M-et és S-t, majd bemutatkozott Y-nak. W gyorsan felmérte, hogy az Y melletti szék lehet csak az övé, mivel L és N előbb-utóbb visszatérnek az asztalhoz. Y másik oldalán S ült, szemben M-mel.
L és N hosszasan ölelték egymást, miközben L-t rázta a zokogás. N fülébe súgott valamit, majd visszalépett az asztalhoz és M-re tekintve annyit mondott: „Sétálunk egyet, hamarosan jövünk vissza.” „Persze, menjetek csak.” – felelte M.
L és N kiléptek az utcára. Már kissé hűvösödött, egymást szorosan átkarolva elindultak a kis utca mélyére, ahol pár perces séta után találtak egy nyitva tartó kávézót. Alig volt bent vendég, a pincér már törölgette az asztalokat és jelentőségteljesen nézegette az óráját. „Van még kiszolgálás?” – kérdezte meg N. „Van, van, de lassan zárunk.” – felelte nem túl lelkesen a pincér. Leültek a legtávolabbi sarokban és gyorsan rendeltek. Összebújva ültek egy kis ideig, majd N a maga nyugodt stílusában, mosolyogva megkérdezte L-t: „Szóval, hogy kerülsz te ide? Ebbe a városba és pont ebbe a pub-ba?” L zavartan kezdett bele: „Drágám, nagyon hiányoztál, nagyon-nagyon rosszul éreztem magam nélküled. Rájöttem, hogy igazad van. Nem hagyhatom befolyásolni magamat az érzéseim ellenében. Te és én összetartozunk. Megmondtam a szüleimnek. Elhatároztam, hogy utánad jövök, mert annyira szeretlek, drága! Mivel tudtam, hogy ide a közelbe utaztál, felhívtam W-t és a reggeli első vonattal jöttem. Tudod, W most itt tanul.” „Tényleg, ezt el is felejtettem!” – kapta fel a fejét meglepetten N. „W örömmel fogadott.” – folytatta L – „Megkért, hogy kísérjem el ma este, mert úgy érezte, hogy itt a helyem, találkoznom kell M-mel. Eredetileg is azt terveztem, hogy este hívlak majd fel és holnap megyek át hozzád. W egy szót sem szólt arról neked, hogy itt leszek? Vagy ő hívott ide téged meglepetésül?” „Dehogy hívott, drágám.” – vágta rá N, majd folytatta: „W-nek fogalma sem lehetett arról, hogy én is ide jövök. Engem Y hozott el magával. Tudod, itt dolgozik most.” „Hát erre meg én nem emlékeztem.” – mondta nevetve L. „Szóval Y hívott el, aki ugyanazt mondta nekem, mint neked W, azt, hogy nekem mindenképpen találkoznom kell M-mel. Arra számítottam, hogy hármasban fogunk beszélgetni, de ez a meglepetés a legcsodálatosabb.” „Én pedig arra, hogy négyesben, mert W annyit említett, hogy itt lesz még S is, az új egyetemi barátnője.” – szólt közbe L. „Hát ez jó!” – nevetett felszabadultan N. „Annyira boldog vagyok, hogy itt vagy, drága L. A sors jól összeterelte ezt a kis társaságot ma estére! Izgatottan várom, hogy mi fog még történni!” L egy kis ideig hallgatott, majd óvatosan megkérdezte: „Miért pont abba a kisvárosba utaztál? Kinél is laksz, drágám?” „Azért jöttem ide, mert H már több hónapja invitált, hogy látogassam meg. Két éve dolgozik itt és egy barátjával bérelnek lakást. Y-t nem akartam zavarni, az utóbbi időben eltávolodtunk egymástól. Persze terveztem, hogy összefutok vele, amíg itt vagyok, de megelőzött, mert felhívott ma reggel, hogy jöjjek el vele az esti találkozóra.” – felelte N. L még mindig kissé zavartan kérdezte meg: „Vannak a vendéglátóidnak barátnőik? Esténként buliztatok? Az ilyen férfilakásokban általában jönnek-mennek a nők.” N felnevetett: „Drágám, H meleg. A barátja is. Ők egy pár. Nincsenek ott semmiféle nők.” L nem leplezve elégedettségét a hír hallatán, elnevette magát. „Jól van. Y is ismeri M-et?” – érdeklődött L. „Igen, múlt hét péntek óta. Y hirtelen gondolattól vezérelve betért abba a bizonyos pub-ba és akkor ismerkedtek meg.” – felelte N, majd kölcsönösen elmesélték egymásnak azt, amit W a szombat, Y pedig a péntek estéről és a bennük lejátszódó érzésekről mondtak el nekik.
A végére érve N hosszasan megcsókolta L-t, majd így szólt: „Drágám, ez így egyre izgalmasabb. Boldogság, hogy itt vagy. Szerintem menjünk most vissza, mert várhatnak minket. Nem illik ennyi időre eltűnnünk. A pincérünk pedig már egyre jelentőségteljesebben néz ránk.” „Várjál még, édesem.” – szólalt meg N. „Te már hamarabb megérkeztél a pub-ba, mint én. Ott ültél azt asztalnál, megismerhetted M-et. Mesélj még erről, mielőtt visszamegyünk. Nagyon kíváncsi vagyok!” „Jó, még belefér.” – kezdett bele N, majd folyatta: „Y-nal vagyok már délelőtt óta, ő irányította a programunkat. Én nem is néztem az órát, amikor megérkeztünk, de feltehetőleg valamivel kilenc óra előtt történhetett. Amikor beléptünk, M a csapossal beszélgetett. Y bemutatott M-nek, aki nem mutatott meglepettséget, teljes természetességgel fogadott engem. A sarokban lévő asztalhoz invitált minket. Határozottan, de kedvesen javasolta, hogy melyik széket válasszuk. Amúgy hét szék volt az asztal köré készítve… M nem ült az asztalfőre. A szélén helyezkedett el, hogy rálásson a bejárati ajtóra. Engem maga mellé ültetett és a velem szemben lévő székre Y-t. Utólag belegondolva, M mintha tudta volna, hogy többen leszünk és kik várhatók még. Nem alakulhatott ki beszélgetés, mert a kocsmárostól rendeltünk, aztán kisvártatva megjött S. Róla már hallottál. Őt is hasonló módon fogadta, mint engem. Bemutatkoztunk S-nek, majd M leültette magával szembe. Hamarosan nyílt az ajtó, és beléptetek. Gondolom, látszott a meglepettségem. Hát a tiéd látszott!” – nevette el magát N. Majd folytatta: „M-ről egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy nagyon szimpatikus és úgy érzem, mintha mindig is ismertem volna. De most már tényleg menjünk.” – fejezte be N, majd intett a pincérnek. L felnevetett: „Drágám, elképesztő vagy, minden pillanatra emlékszel!” N elmosolyodott, majd fizetett és visszaindultak a társasághoz a pub-ba.

W és Y

W és L úgy kilenc óra után úgy tizenöt perccel léptek be a pub ajtaján. W a megdöbbenéstől megmeredve nézett a sarok felé. Y hasonló meglepettséggel nézett rá vissza. N eközben felpattant Y mellől, és lélekszakadva L-hez sietett. W elindult a kocsma sarokasztalához. M széles mosollyal állt fel, hogy köszöntse. S mit sem sejtve mosolygott, mivel fogalma sem volt a jelenlévők személyes viszonyairól. W köszöntötte Y-t. M nem mutatta be őket egymásnak, mint aki tudja, hogy nem először találkoznak. W gyorsan felmérte, hogy az ő helye csak Y jobbján lehet. Mindeközben N odalépett az asztalhoz és jelezte, hogy sétálnak egyet L-lel, de hamarosan visszajönnek. W leült Y mellé és abban reménykedett, hogy elindul a négyes beszélgetés, de M odaszólt halkan valamit S-nek, aki azonnal válaszolt neki. Y ekkor W felé fordult és a hanglejtésével a nem mindennapi helyzetre utalva mondta: „Hát, szia W.”
Y és W ismerték egymást, még ha felületesen is. N és L által szervezett programokon néhányszor összefutottak, legutóbb másfél éve esett ez meg. Soha nem kerültek egymáshoz közel, általában párral érkeztek, volt mikor mindkettőjük, de legalább az egyikőjük biztosan. N és L elmondásaiból sok mindent tudtak egymásról, ám egymás között csak pár szavas kommunikációig jutottak. Y nem tudta, hogy W itt van a városban, W ellenben tudta L-től, hogy Y itt dolgozik. Egyszer-egyszer gondolt arra, hogy megkeresi Y-t, de aztán mindig talált valami kifogást, hogy mégse tegye.
W mosolyogva viszonozta Y megszólítását: „Hát, szia Y.” – majd kérdéseket zúdított Y-ra: „Hogy kerülsz te ide? És N? Honnan és mióta ismered M-et?” Y felnevetett: „Mondom, mondom! De aztán te jössz! Péntek este ismertem meg M-et. Betértem egyedül ebbe a pub-ba, M pedig itt volt. Nagyon erős, megmagyarázhatatlan késztetést éreztem arra, hogy megszólítsam. Órákat beszélgettünk, nem is mentem el a péntek esti buliba. A végén abban maradtunk, hogy jó volna folytatni a beszélgetést, és ma kilenckor találkozunk itt. N pár napja már itt tartózkodott egy közeli kisvárosban, és úgy éreztem, hogy meg kell vele osztanom az M-mel való találkozás élményét. Te pontosan tudod, hogy miért vele. N ma ideutazott és elmeséltem neki mindent a péntek estéről. Számomra természetes volt, hogy elhívom őt is a találkozóra. És te, vagy inkább ti hogy kerültetek ide?” – kérdezett vissza Y. „Hát én meg vagyok lepve, Y! Sokszor mondta nekem L, hogy nincs véletlen. Szoknom kell, hogy elfogadjam. Én szombaton jöttem be a pub-ba, szintén egyedül. M akkor is itt volt. Én is éreztem azt a késztetést, hogy megszólítsam őt. Úgy, mint te”. Pár pillanatra elhallgatott W, majd nem túl hangosan, de kissé hevesen mondta: „Ne már, Y! Mi ez az egész?” Y megvonta a vállát és pajkosan W-re mosolygott: „Nem tudom még, de egyre érdekesebb. Nekem feltűnt, hogy M egy cseppet sincs meglepve a helyzeten. És az nem érdekes szerinted, hogy egyszerre hívott ide minket? Folytasd, kérlek.” Jó, jó.” – fűzte tovább a mondandóját W. „M-mel beszélgetve töltöttem az estét és én sem mentem el a szombatra tervezett születésnapi party-ra. Ezért meg is kaptam a magamét, de ezt most hagyjuk. Ma úgy éreztem, hogy meg kell osztanom L-lel ezt az egészet. Mielőtt hívhattam volna, megelőzött és ő jelentkezett azzal, hogy ma érkezik, mert itt van a közelben N.” W elgondolkodott, hogy mondjon-e többet L és N dolgáról, de úgy döntött, nem pletykál. Y biztos tudja valamit N-től, hogy mi a helyzet. Folytatta: „L-nek nem mondtam még semmit, gondoltam megvárom, míg megérkezik. Nem bírtam magammal és elhívtam S-t ebédelni, hogy neki is beszámoljak a szombat estémről.” „Aha, szóval S a te barátnőd.” – kapta fel a fejét Y. Hangosra sikerült Y felcsattanása, mert S feléjük sandított, de aztán folytatta a beszélgetést M-mel, akivel már percek óta elmélyülten társalgott. W-ben átfutott a féltékenység halvány érzete, majd felelt: „Igen, itt az egyetemen ismertem meg. Őt is nagyon foglalkoztatják azok a témák, amikről M-mel beszélgettünk. Ezért hívtam őt is ide. Kora este aztán megérkezett L, aki meg akarta lepni N-t. Neki is elmondtam mindent és nem volt bennem kétség, hogy hoznom kell magammal. Azt hittem, hogy négyesben leszünk. Szóval L és N nem tudhatták, hogy itt fognak találkozni. N még azt sem sejthette, hogy L egyáltalán a városban van.” „Most már elég a meglepetésekből, remélem, hamarosan jönnek vissza.” – vágott közbe Y, majd folytatta: „Amúgy örülök, hogy végre tudunk kicsit hosszabban beszélgetni egymással. Nem sűrűn tettük az elmúlt években.” W bólintott, de mielőtt válaszolt volna, nyílt az ajtó, N és L visszatértek.

S és M

S utolsónak fordult hátra és nézett az ajtó felé, amikor kilenc óra után belépett W a pub-ba. A W-vel érkező lányról S tudta, hogy csakis L lehet, arról viszont fogalma sem volt, hogy a fiúk – Y és N – ismerik az érkezőket. Ezt a hiányosságot N gesztusa tette helyre S fejébenazzal, hogy odasietett L-hez és megölelte. A fiú minden bizonnyal N lehet, gondolta S, majd ránézett a vele szemben ülő M-re. Nagyon szimpatikus – gondolta. Végigfutott az agyában, hogy reggel az egyetem felé menet nem is sejthette, hogy este mibe fog belecsöppenni. Jóleső érzés töltötte el, mosoly ült ki az arcára, amit M észrevett. „Lassan teljes a csapat.” – szólt S-hez M, majd megkérdezte: „Te is egy szemesztert vagy itt az egyetemen?” „Igen, de nem igazán dob fel az egyetemi tanulás. Egyre inkább úgy érzem, hogy más érdekel, de már végigcsinálom.” „Mi az a más? – kérdezett rá M. „Még nem tudom..” M kedvesen elmosolyodott, de nem fűzött hozzá semmit. S felbátorodva folytatta: „W elmesélte nekem a szombat estéjét, beszélt nekem rólad. Ugye nem baj?” – kérdezte meg zavartan S. „Dehogy baj.” – vágta rá M. „Az sem baj, hogy W idehívta L-t és engem?” – érdeklődött S most már kevésbé feszülten. „Az sem. Sőt. Nagyon örülök, hogy itt vagy. Mindenki itt van már, akinek ma este el kellett jönnie.” S lelkét öröm járta át. Még soha nem érzett ehhez hasonlót. Jól érezte magát M társaságában, örült, hogy megéli ezt a pillanatot. Egyszerre járta át a nyugalom, a biztonságérzet és a kíváncsiság. „Nagyon érdekesek számomra azok a felvetések, amelyekről szombaton beszéltél W-nek. Engem is foglalkoztatnak, olvasgatok róluk. Közben tele vagyok kérdéssel, kétellyel és nincs olyan, akivel ezt megbeszélhetném. A szüleim zártak ezekben a témákban, a barátaim, ismerőseim jó része furcsán néz rám, ha szóba hozom a bennem érlelődő gondolatokat. Jó, nem mindenki, de akit érdekel, azok nagyon felületesen foglalkoznak ezekkel a szellemi, lelki dolgokkal. Bocsánat, ha nagyképűen hangzik, de számomra sok zagyvaságot hordanak össze.” S elhallgatott és kérdően nézett M-re, hogy mit szól mindehhez. M figyelmesen hallgatta S-t, majd így szólt: „Nem hangzik nagyképűen. Tudom, hogy mit élsz át és mi feszít téged. Gondolom azért jöttünk itt össze pont most, pont ebben a körben. Felém most nagy várakozással fordultok, azt érzem és igyekszem segíteni, de egymást is fogjátok, hidd el. És engem is. Erről hamarosan többet fogok nektek mondani, de szeretném megvárni azt, hogy mindnyájan itt üljünk az asztal körül.” Persze, persze, nem akarok türelmetlennek látszani.” – mondta S, majd kicsit előre hajolva, halkabban kérdezte meg M-et: „Az, akivel elment L sétálni, ugye ő N?” „Igen.” – felelt minden kommentár nélkül M. S folytatta kíváncsiskodását: „És ki az, aki mellettem ül?” „Ő Y, N legjobb barátja. Itt dolgozik.” – felelt röviden M. „Aha, akkor azért ismerik egymást W-vel.” – állapította meg S. M nem szólt többet, elgondolkodva nézte S-t, majd a rövid csendet megtörte a kinyíló ajtón belépő L és N köszönése.

B kinyit

B, a pub tulajdonos azon a hétfői napon – amikor a társaság este kilenckor összejött – a szokott időben érkezett a pub-ba. Délelőtt otthonról már elintézte a rendeléseket. A szállítók mindig időben hozták neki az árut, ő pedig mindig pontosan fizetette ki a számlákat. Így tett az apja és így tesz ő is már vagy húsz éve.

Délután fél három volt. B kinyitotta a biztonsági zárakat és belépett a pub-ba. Megállt az ajtóban pár másodpercre és körbenézett, hogy a zárás óta mindent ugyanúgy talál-e. A nyitás előtt minden tevékenységét rituálészerűen hajtotta végre. Nem volt alkalmazottja, mindent egyedül csinált. Évente kétszer utazott el egy-egy hétre. Betegség miatt még soha nem volt zárva. Szünnapot nem tartott. A megfázásokat mindig átvészelte úgy, hogy ne vegyék észre a vendégek.
B letörölte az asztalokat, összesöpört, kivitte a szemetet. A poharakat a zárás után már elmosogatta. Az apja is így csinálta. Bekapcsolta a légelszívót, hogy mire jön az első vendég, friss legyen a levegő. A raktárban még egy keveset rendezkedett, majd pontban háromkor kinyitott. Az ajtóban ott állt az egyik legrégibb törzsvendége. Egy utcányira lakott a pub-tól és minden nap háromtól fél ötig a pub-ban tölti az idejét. Mindig két korsó sört iszik meg. Egy világosat és egy barnát. És egy whiskey-t. Ugyanabban az ütemben. Mint máskor, most is odaült a bárpulthoz és megbeszélte B-vel a napi híreket. Hétköznap ilyenkor kevesen térnek be, de annyian mindig, hogy megérje B-nek nyitva tartani. Öt órától jelentek meg a környező munkahelyekről a férfiak, hogy a hazaindulásuk előtt megigyanak egy-két sört. Sokat nem időztek. Később jöttek az esti társaságok, párok, akik már hosszabban múlatták a pub-ban az időt. Ez a nap is a szokásos módon telt. Annyi különbséggel, hogy B a sarokban összetolt két asztalt, elhelyezett körülötte hét széket és rátett egy táblát: kilenc órától foglalt. Ritkán tett ilyet, nem igazán volt rá szükség. A jövés-menésben mindig volt szabad asztal, vagy a bárpultnál iszogattak azok, akiknek éppen nem jutott szék. A nap a szokványos módon telt egészen addig, amíg fél nyolckor belépett M az ajtón. B már várhatta, mert hét órától többször az ajtó felé pillantott. M a sarok felé nézett egy pillanatra, majd odalépett a pulthoz. Kezet nyújtott B-nek, köszöntötték egymást. B kérdezés nélkül töltött egy pohár bort M-nek, lerakta elé, majd annyit mondott: „Kész az asztal, ahogy kérted.” „Köszönöm, látom.” – felelt nyugodtan M. „De minek a két asztal és a hét szék? Hát nem az a fiú és lány jönnek, akikkel pénteken és szombaton hosszan beszélgettél?” – kérdezte B. M szűkszavúan, de kedvesen válaszolt: „Többen leszünk, hatan.” „Akkor minek a hetedik szék?” – kérdezte egyre kíváncsibban B. „Majd rájössz magadtól.” – felelte sejtelmesen M. B egy keveset hallgatott, majd annyit mondott: „Jó, biztos úgy lesz. Amúgy, amióta veled beszélgetek, több olyan dolog jár a fejemben, ami mostanában elgondolkodtat. Tudod, az tetszik benned M, hogy nem akarsz meggyőzni semmiről. Felveted a dolgokat és hagyod, hogy érlelődjön bennem. Nagyon szívesen belehallgatnék abba a ma esti beszélgetésbe, ami az asztalnál fog folyni.” M jelentőségteljesen elmosolyodott, kicsit megemelte a vállát, majd így szólt B-hez: „Tudod B, én is nagyon szívesen beszélgetek veled. Egyszerűen és magától érthetően fogalmazod meg a fontos dolgokról a véleményedet. Sokat segítesz nekem a mostani lelki állapotomban.” „Én? Neked? Hát hol vagyok én a te tudásodtól? Én csak a vendéglátáshoz értek.” – mondta meglepetten B. „Dehogy B, dehogy értesz csak ahhoz.” – felelt neki M, de nem magyarázta tovább, mert közben többen rendeltek. Lekötötték a vendégek B figyelmét. M hagyta B-t dolgozni, majd fél kilenc felé leült az asztalhoz.
B folyamatosan dolgozott, csapolt, töltött, mosogatott, fizettek nála. Közben figyelte az eseményeket. Látta, hogy Y háromnegyed kilenc körül érkezett, de nem egyedül jött, vele volt egy fiatalember. Aztán kilenckor tétován belépett egy lány, akihez M odament és az asztalhoz kísérte. Úgy negyed óra múlva megjött W, de ő sem egyedül, egy lánnyal jött. B egyre jobban csodálkozott. Y kísérője és a W-vel érkezett lány együtt kimentek a pub-ból. B megállapította, hogy M nem tévedett: kell az a két asztal. De ezt miért titkolta előtte? Mi értelme volt? B odament néha az asztalhoz, kivitte a rendeléseket. Nem sokat ittak. Tíz óra elmúlhatott, mikor visszajött a fiatalember és a lány. Az ajtóból hangosan köszöntek, majd leültek az asztalhoz. Addigra már csak ők hatan maradtak a pub-ban, a többi vendég elment, hisz hétfő este volt. Ekkor M hívó mozdulattal intett B-nek. B gondolkodás nélkül odament a bejárati ajtóhoz. Megfordította az ajtón lógó táblát – amit még az apja készítette – úgy, hogy kifelé legyen a Zárva felirat. A társaság csendben ült és mind őt nézték, mintha várnának rá. B odalépett az asztalhoz és csak annyit mondott: „B vagyok.” Leült az asztalfőn lévő hetedik székre.