Csizmadia Attila 
Új helyszínre indulnak az Életutazások című folytatásos regény szereplői.
Q és K
Q házának nappalijában, gondolataikba merülve ült a két idősebb férfi. K törte meg a csendet: „Úgy éreztem, el kell hozzád jönnöm Q, mielőtt azon a helyen fogadom őket. Tudod, hogy nagyon meg kell válogatnunk, hogy kit, vagy kiket engedünk oda. Y rád hivatkozott a bejelentkező levelében, ezért hívtalak fel akkor este, mielőtt válaszoltam neki.” Kis hallgatás után folytatta: „Nekem az a szokatlan, hogy heten jönnek. Általában egyedül vagy ketten érkeznek… Oda.” K kérdően nézett Q-ra, aki a maga higgadt stílusában felelt: „Igen, eltérő a helyzet, mint máskor. De mi a megszokott? Ki mondja meg? Én sem tudom. A szellemi vezetőmtől erős, határozott inspiráció érkezett annak érdekében, hogy együtt, ebben a felállásban támogassam őket. Most és itt, ezekben a napokban van lehetőség arra, hogy intenzíven együtt legyenek.” „Te ismered Y-t?” – kérdezett közbe K. „B-t és M-et ismerem személyesen. Y-t egy tanítványom segítségével irányítottam hozzád. Természetesen már régen a szemem előtt van Y, gyerekkora óta figyelem, mert tudtam, hogy egyszer dolgom lesz vele. Beigazolódott, mert pont ebbe a városba jött dolgozni. Kérlek K, hogy segítsd őket, úgy, ahogy azt te mindig nagyszerűen teszed.” K megértette, hogy már többet ne kérdezősködjön, ezért a témát lezárva így szólt: „Jó. Szombat este vagy vasárnap hívlak. Gondolom, szeretnéd, hogy beszámoljak a benyomásaimról.” Q bólintva felelt: „Megköszönöm, K. Tudom, hogy rád mindig számíthatok.” Rövid eszmecsere után K elköszönt, beült az autójába és haza indult MC városba.
Úton
Az autóban Y melletti első ülésen N helyezkedett el. A lányok – L és W – hátul ültek. Szólt a zene az autóban, pont olyan hangerővel, hogy a lányok halk beszélgetése nem hallatszódott előre. Y a vezetés közben egy pillanatara N felé fordult: „Milyen volt H-nál? Mit csináltatok?” N megörült a kérdésnek, mert tele volt mesélni valóval: „Nagyon érdekes élmény volt. Tudod, H és G tagjai egy művészeti társulatnak. Új előadással készülnek, és elvittek minket a próbára. Nagyon tetszett, közel áll hozzám a stílusuk. Ez azért is jó, mert – lehet, hogy nem mondtam még neked -, H megkért arra, hogy segítsek neki egy új darab megírásában.” Y meglepve felelt: „Nem, nem mondtad. Ez jó. És milyen stílus az, ami közel áll hozzád? Kíváncsi vagyok, mert régen voltunk együtt bármilyen előadáson.” N-nek felcsillant a szeme és lelkesen válaszolt: „Azzal kezdem, hogy mi nem tetszik mostanában. Sok az olyan mű, legyen az színház, kortárs tánc, könyv vagy film, amely megelégszik azzal, hogy bemutatja azt, hogy milyen szar a világ. Azt, hogy elidegenedett, hogy egoista, hogy igazságtalan, satöbbi. Szerintem is ez a dolga elsősorban a művészetnek, csak általában ezeket az előadásokat, filmeket pont azok nézik meg, akik tisztában vannak a problémákkal. Nem mutatnak semmi kiutat ezek a művek. Még ez sem lenne nagy baj, mert nem biztos, hogy az a művészet dolga. Az már nagyobb baj, hogy nem nyújtják a katarzis élményét. Az pedig már szerintem a művészet dolga lenne. Nem elég csak dokumentálni, mert a nézők „üresen” távoznak az előadásról. Az, hogy jól megmondják, ad ugyan némi közösségi érzést, de nem ad hitet ahhoz, hogy a nézőnek kedve legyen tovább csinálni az életét. Sok előadásból hiányzik az a törekvés, hogy megmutassa azt is: van valami rend a világban, van értelme az életnek. Az igazi nagy szerzők még a súlyos tragédiáikban is megcsillantották a reményt, vagy segítettek értelmezni az életet a katarzis által. Tudták ezt jól a régi nagy szerzők és a mostani nagy művészek is. Szóval ezt a törekvést láttam tegnap a próbán, aminek nagyon örültem. Most, hogy elkezdtem írni, igyekezni fogok, hogy a katarzis élményét meg tudjam adni majd a nézőknek. Ha nem tudom, akkor inkább nem csinálom.” Y nagy figyelemmel hallgatta N gondolatait és rövid hallgatás után felelt: „Ezt jó volt hallani, mert már értem, hogy miért van az, hogy egyre kevesebb előadás vagy film tetszik. Nagyon jól megfogalmaztad az én érzésemet is, nagyon is egyetértek veled, N. Nagyon szurkolok neked, hogy jól menjen az írás. Kíváncsi vagyok, mit hoztok össze, várom, hogy készen legyetek, nagyon szívesen megnézem majd.” N széles mosollyal felelt: „Persze, elsők között fogod látni, ha összejön. Amúgy nyugodtan keresd meg H-t és nézd meg majd az új előadásukat. Elő fogják adni a te városodban is.” Y az utat nézve bólintott. „Jó, köszi. Nagyon érdekel.” N még mesélt H-ról és G-ről, majd hamarosan feltűnt az MC határát jelző tábla az út szélén. Az autó navigációja könnyedén elvezette őket a panzióhoz, amely előtt leparkoltak.
Az egész úton követte Y-t B autója, amely hátsó ülésén S ült, elől B mellett pedig M helyezkedett el. S az út első perceiben kissé feszélyezve érezte magát a két férfi társaságában. B megérezve ezt, igyekezett feloldani a pár perces csendet. Megkérdezte S-től, hogy tetszik neki az itteni egyetem, ő pedig mesélt a városról, életéről. M csak néhány szóra kapcsolódott be a beszélgetésbe, úgy tűnt S-nek, hogy inkább a saját gondolataival van elfoglalva. S igyekezett nem magára venni M hallgatását, de megszólalt benne a hiúság: miért nem figyel rá M? Nem ilyen szokott vele lenni. Amikor megérkeztek a panzió elé, B kipattant az autóból, hogy kinyissa a csomagtartót. S kihasználta azt, hogy kettesben maradt M-mel és megkérdezte: „M, minden rendben?” M meglepve, majd zavartan nézett S-re, aztán kedves mosollyal válaszolt: „Persze. Minden rendben. Veled különösen, S.” M a rövid válasz után kiszállt az autóból és kinyitotta az S oldalán lévő hátsó ajtót.
Csizmadia Attila
