Pina (Pina, 2011) – kritika

Nos, aki a cím alapján valamiféle pikáns témára és cikkre számít, az rossz helyen van, aki viszont egy kiváltképp komoly és izgalmas filmről szeretne olvasni, az nyugodtan kezdjen el görgetni lefelé…

Wim Wenders 2011-es, Pina című dokumentumfilmjével méltó emléket állított Pina Bausch német táncosnő és koreográfus legendás életének és művészetének. Olyannyira hibátlan művet készített, hogy még a nagyközönség számára is élvezhető a két igencsak nehezen befogadható műfaj: a modern tánc és a táncfilm.

A német rendező mindig is jó kapcsolatot ápolt Pina Bausch táncművésszel, ezért nem meglepő, hogy közös tervük volt egy road movie elkészítése Bausch társulatáról. A film azonban sosem készült el, a művésznő ugyanis a forgatás megkezdése előtt tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Mit tehet a filmrendező, ha a főszereplője meghal? Wim Wenders, hűen önmagához, egy csodás alkotást készített.

A Pina, annak ellenére, hogy ízig-vérig dokumentumfilm, kiemelkedik ebből a skatulyából, hiszen táncfilmként is tökéletesen megállja a helyét. A 100 perces játékidőt többnyire a tánc tölti ki; előadásrészleteket láthatunk Bausch társulatának híres darabjaiból. De ha már itt tartunk: egy táncfilm akkor igazán jó, ha többet tud mutatni annál, amit a színpadon láthatunk. Wim Wenders műve pedig pontosan ezt teszi! Egyes darabokat eredeti helyszínükön: egy zsúfolt terem színpadán vett fel, másokat viszont például egy metrószerelvényben, egy csörgedező pataknál, illetve Wuppertal utcáin rögzített. A Pina azonban nemcsak a tánc dominanciája s a táncosok szokatlan helyszíneken történő megjelenése miatt különleges, hanem a 3D technológia használata miatt is. Wenders filmje így valóban többet mutat annál, amit a színpadot kémlelve láthatnánk, s olyan dimenziókat nyit meg, melyektől újfajta létjogosultságot nyer a táncfilm műfaja.

Ám ez a Pina Bausch emlékére készített alkotás kétségkívül dokumentumfilm. Láthatóak benne archív felvételek, egy rövid interjúrészlet, valamint a megszokott beszélő fejek, melyek ez esetben nem szólnak egy szót sem. A társulat tagjai csak némán ülnek a kamera előtt, gondolataikat pedig saját hangjukon hallhatjuk, narráció formájában. Furcsán hat, hogy nem látjuk őket beszélni; erősíti azt az érzésünket, hogy tényleg nem hétköznapi emberek, hanem táncosok. Egytől egyig a társulat vezetőjéről mesélnek, arról a nőről, aki csukott szemmel is többet látott, mint bárki más, s aki ott van mindig, minden táncukban.

Wim Wenders egyedi, sodró lendületű, Pina Bausch művészetét idéző és konzerváló alkotása meghökkentően szomorú, ám tökéletes alkotás, mely 3D nélkül is hibátlan, s új megvilágításba helyezi a dokumentumfilm műfaját. A Pina minden percét áthatja az emlékezés, a táncművész életének felidézése, az utolsó perceket pedig egyedül ő kapja. Pina Bausch, szólótánca végén kedvesen integet, majd kisétál a fekete-fehér képből, felidézve bennünk Wenders ikonikus, Berlin felett az ég (Der Himmel über Berlin, 1987) című filmjét. Pina angyalként lejti el záró táncát, majd a távolból visszhangozza jól ismert szavait: „Táncoljatok, táncoljatok, különben elveszünk!”

Értékelés: 80%100

IMDb: 7,7/10

Mafab: 77%