Kötelező filmek – Tíz plusz egy film, amelyben a tánc az úr - Corn & Soda

Kötelező filmek – Tíz plusz egy film, amelyben a tánc az úr

Néhány nappal ezelőtt, mikor a boltba indultam, még a házunkban egy anyuka és a kislánya baktattak mögöttem lefelé a lépcsőn, s arról egyezkedtek, hogy pénteken délután hány órát kell majd tananyagot ismételni. A kislány ragaszkodott a harminc perchez, elvégre nyár van, az anyukája viszont nem engedett a negyvenötből… Azért a földszintre érve megszületett az egyezség: „jó, legyen negyvenöt, de utána megnézünk egy táncos filmet”. Mosolyogva engedtem őket előre az ajtónál, s közben eldöntöttem: éppen megy egy „táncos film” a mozikban, szóval, ha nem is 45 percben, de e hét végén mi is tananyagot ismétlünk, utána pedig megnézünk egy „táncos filmet”. És mivel nyár van, szabadon csokorba szedtem nektek a tíz kedvencemet – plusz egyet: az Ema (2019) című új kedvencemet.

Ema (Forrás: magyarhangya.hu)

De elsőként akkor jöjjön az ismétlés! 2019 márciusában már írtam nektek a táncfilmekről – és feladtam kötelezőnek a Rosas danst rosas (1997) címűt –, s elmondtam: táncfilmnek azokat a mozgóképeket nevezzük, amelyekben a tánc a film központi témáinak feltárására szolgál. Vagyis azon filmek sorolhatók e műfajba, amelyekben a tánc által rajzolódnak ki egyes, vagy éppen a legfontosabb információk, érzések, üzenetek. A szó szoros értelmében vett táncfilmek úgy beszélik el a történetet, hogy nincs se narráció, se dialógus, se színészi játék, csak tánc.

Ugyanakkor nemcsak ilyen „keményvonalas” táncfilmek léteznek, hanem ahogy a kislány is megfogalmazta a lépcsőházban: vannak amolyan „táncos filmek” is, amelyekben a tánc ugyan a fókuszba kerül, de működik a megszokott, nagyjátékfilmekre jellemző narratíva, tehát vannak párbeszédes jelenetek. Ilyen például a Dirty Dancing – Piszkos tánc (Dirty Dancing, 1987), a Chicago (2002), valamint a Fekete hattyú (Black Swan, 2010) is. Emellett vannak olyan filmek, melyek egy színházi előadást rögzítenek, változtatás nélkül, de vannak táncadaptációk is, vagyis olyan filmalkotások, melyekben a rendező az eredetileg színpadra készült koreográfiát viszi filmre, és (általában) ragaszkodik az előadás eredeti helyszínéhez, ám igyekszik virtuóz módon használni a filmes eszköztárat.

Rosas danst rosas (Forrás: imdb.com)

E rövidre fogott ismétlés után gyorsan elárulom nektek: ha táncról és filmről van szó, nekem elsőként az Anne Teresa de Keersmaeker koreográfiáját bemutató Rosas danst rosas jut eszembe. Aztán persze leugrik a képzeletbeli polcról az Ének az esőben (Singin’ in the Rain, 1952), a Dirty Dancing – Piszkos tánc, az Alul semmi (The Full Monty, 1997), a Billy Elliot (2000), sőt még a Kötelező táncok (Strictly Ballroom, 1992) is – amelyeket egytől egyig imádok. De hogy őszinte legyek, nem annyira, mint azokat, amelyek ezek a valóban szubjektív listán szerepelnek… Szóval jöjjenek az én kedvenc táncos filmjeim; és ha van kedvetek, egyrészt nézzétek meg moziban az Emát, másrészt pedig írjátok meg, nektek melyek a kedvenceitek!

Táncolj velem (Shall We Dance, 1937)

Ez a Fred Astaire és Ginger Rogers főszereplésével készült zenés vígjáték egy balettmester és egy táncosnő között kialakuló mély kapcsolatról – és annak következményeiről – mesél; többek között a tánc eszközével. Robert Russell Bennett, Nathaniel Shilkret és George Gershwin zenéje ellenállhatatlan, a George és Ira Gershwin által írt Let’s Call the Whole Thing Off című dal pedig feledhetetlen – és nem csak azért, mert később Ella Fitzgerald és Billy Holliday is feldolgozta.

Forrás: imdb.com

Szombat esti láz (Saturday Night Fever, 1977)

John Badham 1977-es filmjét, s természetesen John Travolta fergeteges alakítását és táncát lehetetlenség kiverni a fejünkből…

A történet főhőse Tony Manero, a helyi diszkó sztárja, aki napközben egy festékboltban dolgozik, esténként azonban csinosan kiöltözik, táncra perdül és elvarázsolja a szórakozóhely vendégeit. Épp egy ilyen estén sodorja az útjába a sors Stephanie-t, akibe azonnal beleszeret. És akivel tökéletes táncos párt alkotnak!

Forrás: imdb.com

Paris Is Burning (1990)

Jennie Livingston dokumentumfilmje a nyolcvanas-kilencvenes évekbe, New Yorkba repít minket, s bepillantást enged a ballroom szubkultúrába, egész pontosan a meleg színesbőrűek, latínók, transzneműek és drag queenek sajátságos báljainak virágkorába.

Forrás: imdb.com

Rosas danst rosas (1997)

„A Thierry De Mey zenéjére komponált alkotás Anne Teresa de Keersmaeker koreográfiáját mutatja be, amely eredetileg színpadra készült, ugyanakkor táncfilm formájában még izgalmasabb, hiszen a helyszínek, a beállítások, illetve a kamera mozgása olyan pluszt ad hozzá, amelytől igazán élővé, mozgalmassá és elragadóvá válik. A film egy nap történetét meséli el – természetesen nagyon nem úgy, ahogyan bármilyen másik mozgókép tenné. Ezen a napon nem színészek, hanem négy táncosnő, a Rosas nevezetű táncegyüttes vezet végig minket, mi pedig azt érezzük, hogy nem bírunk nem odanézni.”

Forrás: imdb.com

A tánc – A Párizsi Opera Balettje (La danse – Le ballet de l’Opéra de Paris, 2009)

Frederick Wiseman Cézár-díjra jelölt dokumentumfilmje hét balettelőadás születését követi végig a Párizsi Operában. A 159 perces alkotás, amelyben a tánc és a táncosok munkája kerül a középpontba, igazán egyedülálló élményt nyújt a nézőnek, hiszen bepillantást enged a színfalak mögé, s feltárja, milyen kemény munka lapul a sejtelmes bársonyfüggönyök és a könnyed, légies mozdulatok mögött…

Forrás: imdb.com

Fekete hattyú (Black Swan, 2010)

Darren Aronofsky a Hattyúk tava balett alapján készítette el hátborzongató filmjét. Főhősnője Nina, az édesanyja árnyékában élő balerina, aki elnyeri az előadás főszerepét, ez azonban nem az égbe emeli, hanem mondhatni a pokolba taszítja őt… Elméje a próbasorozat folyamán egyre jobban megbomlik, s olybá tűnik, ez a folyamat megállíthatatlan.

Aronofsky filmjében a tánc, a balett a fő mozgatórugó; általa teljesednek ki a szereplők s a feszültség is. A rendező a feszültségfokozás legfontosabb eszközeként tekint a táncra, és sajátos módon, igazán merészen s őszintén mesél a balett világáról.

Forrás: imdb.com

Pina (2011)

„A Pina, annak ellenére, hogy ízig-vérig dokumentumfilm, kiemelkedik ebből a skatulyából, hiszen táncfilmként is tökéletesen megállja a helyét. A 100 perces játékidőt többnyire a tánc tölti ki; előadásrészleteket láthatunk Bausch társulatának híres darabjaiból. De ha már itt tartunk: egy táncfilm akkor igazán jó, ha többet tud mutatni annál, amit a színpadon láthatunk. Wim Wenders műve pedig pontosan ezt teszi! Egyes darabokat eredeti helyszínükön: egy zsúfolt terem színpadán vett fel, másokat viszont például egy metrószerelvényben, egy csörgedező pataknál, illetve Wuppertal utcáin rögzített.”

Forrás: imdb.com

Frances Ha (2012)

Noah Baumbach 2012-es vígjátékában nem dominál túlontúl a tánc, én mégis „táncos filmként” tartom számon.

A New Yorkban kezdődő Frances Ha főszereplője a káprázatosan tehetséges Greta Gerwig által életre keltett Frances, aki gyakornok egy tánctársulatnál. S aki épp azokkal a problémákkal küzd és dilemmákkal szembesül nap, mint nap, mint a kortársai. Kövesse az álmait vagy inkább hagyja őket a fenébe, és dolgozzon keményen? Keressen magának egy albérletet vagy inkább maradjon a barátaival? És mi legyen a szerelemmel? Frances leghőbb vágya az, hogy boldog legyen, ezért pedig úgy tűnik, bármit képes megtenni – példának okáért, ha arról van szó, még a világ másik végére is elutazik…

Forrás: imdb.com

Sóhajok (Suspiria, 2018)

„Berlin, 1977. A kettészakadt város megtört emberekkel van tele, egy amerikai lány, Susie számára azonban nem a múlt fájdalma csücsül a fal mellett, hanem egy álom valóra válásának lehetősége. Susie édesanyja halála után utazik Berlinbe, hogy csatlakozhasson a híres Markos Tanz Companyhoz. Megérkezésekor a társulat egyik tagja, Patricia titokzatos körülmények között eltűnik, de Susie ezt nem érzi gyanúsnak vagy zavarba ejtőnek. Sőt, neki még kapóra is jön, hiszen megkaphatja a szobáját. Immár a társulat teljes jogú tagjaként fejlődik, mi több, ragyog: már az első próbán megkapja a főszerepet. A tánccsoport vezetője, Madame Blanc megbabonázva figyeli és készségesen segít neki abban, hogy „az égig emelkedjen”. Susie a végletekig elhivatott, egyenesen odavan Madame Blancért, a próbák során azonban összebarátkozik egy táncossal is, aki azt gyanítja, hogy a vezetőség sötét titkot rejteget.

Valahogy így nézne ki a cselekményleírásom akkor is, ha most az eredeti Sóhajokról (Suspiria, 1977), Dario Argento filmjéről lenne szó, de az az igazság, hogy olyan tisztelettudó és gondos rendezéssel született újjá ez a mű a Szerelmes lettem (Io sono l’amore, 2009), a Vakító napfényben (A Bigger Splash, 2015) és a nagy sikerű Szólíts a neveden (Call Me by Your Name, 2017) című filmeket jegyző zseni, Luca Guadagnino keze alatt, hogy a remake – elismerem, részben 152 perces hossza miatt – a történet rejtett dimenzióit is felfedi.”

Forrás: imdb.com

Eksztázis (Climax, 2018)

„A valós alapokon nyugvó – egy 1996-os eseményt feldolgozó – történet nem kimondottan bonyolult. Adott egy 23 fős tánctársulat, melynek tagjai egy erdő közepén lévő, bezárt iskolaépületben gyűlnek össze, természetesen táncolni. A próba után jól megérdemelt buli következik, ám a szórakozás hamar rémálomba fordul, mivel valaki LSD-t tett a szangriába. Az önuralom elszáll, az irányítást mindenki felett átveszi a drog, és míg egyesek a paradicsomot, mások a poklot járják meg.”

Forrás: imdb.com

+1 Ema (2019)

A huszonéves reggaeton táncos, Ema és férje, a harmincas koreográfus, Gastón egy kortárs, experimentális tánctársulat tagjai. Egy véletlen baleset következtében örökbefogadott fiukat, Polót elveszik tőlük, s állami gondozásba adják, emiatt pedig tönkremegy a házasságuk. Ez persze nem egyik pillanatról a másikra történik; hosszú ideig mérgezik egymást – szinte még akkor is, mikor vigaszt nyújtani próbálnának – s egyre mélyebbre lökik magukat, mígnem a világ darabokra hullik körülöttük. Ám akkor Ema úgy dönt, mindent visszaszerez, amit elvettek tőle…

„Az Oscar-díjra jelölt No (2012) és Jackie (2016) rendezője, Pablo Larraín ezúttal egy chilei kikötőváros fiatal, androgün művészeinek színes, ám viszontagságos életét vázolja fel, aminek középpontjában a tánc, a szexualitás és a modern család áll.”

Nos, mit is mondjak: a chilei rendezőzseni nemcsak 2019, hanem minden idők egyik legemlékezetesebb és legizgalmasabb filmjét készítette el! Az Ema érzékeny, hiteles, szókimondó és zavarba ejtően beszippantó alkotás, amelyben a tánc képes igazán „beszélni”.

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára/Oxford Filmenciklopédia/dancefilms.org/magyarhangya.hu

Ez is tetszeni fog...