Anon Anon 
American Horror Story: Freak Show, már a cím is kicsit szíven ütött annak idején, amikor fellibbentették a fátylat, hogy a következő évad fő szála egy cirkusz körül fog forogni, egyrészt mert tartottam, hogy a Ryan Murphy-ék által egészen elcsépelt másság elfogadása lesz ezredjére visszaöklendezve a sorozatban, másrészt a bohócok miatt. Részint be is jöttek a számításaim, de nézzük szépen sorjában.
Vártam három részt a kritikával, mert az előző évadoknál elkövettem azt a hibát, hogy a pilot alapján elkönyveltem az egész évadot, vagy éppen semmi érdekeset nem tudtam írni a cikkbe. Most, hogy az évad egy negyede eltelt, kicsit több véleménnyel és okosabban ülök neki az ajánlónak.
A korszak tökéletes, az ötvenes évek Amerikájában járunk, ami elég lehetőséget adott az American Horror Story látványért felelős bagázsának, hogy kiélhessék magukat. A díszlet, a ruhák és a hajak telitalálatok lettek, mint mindig. Arról nem is beszélve, hogy mindez a cirkusz csillogásával meghintve, a csíkos ponyvákkal és a sokféle jelmezzel néha már a szemnek fárasztó képeket nyújt.
A szörnyszülöttek – a politikailag korrekt megnevezés kedvéért mostantól inkább művészeknek fogom őket nevezni – egytől egyig jól megkülönböztethető karakterek, nem egyet közülük valaha volt híres mutációval rendelkező emberek ihlettek. Van itt minden, a szakállas nőtől (Kathy Bates) a hárommellű díván keresztül (Angela Bassett) a világ legerősebb emberéig (Michael Chiklis) mindenféle látnivaló, és igen, direkt csak a szerelmi háromszöget soroltam, a többiekre azért szánnék egy-egy mondatot.
Akkor kezdeném is mindjárt Jessica Lange karakterével, Elsa Marssal, akiről egészen az első rész végéig nem lehetett tudni, hogy miért is van a freakek között. Persze-persze, remek karakter, sanszos, hogy idén is Emmy-re jelölik, de szerintem nem csak nekem kezd unalmassá válni a figyelem középpontjába véres körmökkel kaparó „kivénhedt” nő karaktere. Ennek ellenére a sorozat leg szívbe markolóbb részei, amikor Elsa a színpadon énekel, mégha olyan számokat is ad elő, amik legalább 30 évvel a történések után születtek. Egyszerre volt keserű és környezetéhez mérten is groteszk a pogóval, ami a nézőtéren kialakult.
A másik Emmy szerep ebben az évadban is Sarah Paulsonnak jutott, aki a rémes CGI ellenére az egyik legjobb karakter. Bette és Dot ennél különbözőbb két karaktert meg se személyesíthetne, külön csavar, hogy az egyik iker minden vágya, hogy megszabaduljon a másiktól. Külön kiemelném, ahogy az első részben osztott képernyőn mutatták mindkét karakter nézőpontját, az ilyen formabontó ötletek miatt szeretem ennyire ezt a sorozatot.
Jimmy Darling (Evan Peters), a homár fiú személyében kapjuk a cirkusz alfa hímjét –legalábbis egy ideig-, micsoda meglepetés, hogy megint Peters kapta a szépfiú szerepét, minden esetre ez a fiatal Brando stílus el lett találva, a mellékállásáról nem is beszélve. Az ő társaságában ismerjük meg a mellékszereplőket, az Amazon Eve-t (Erika Ervin), a pinheadeket –itt megjegyezném, hogy vajon ez a Pepper az a Pepper, aki később az Asylumba kerül?– és a kedvencem, az évad cukisága Ma Petite(Jyoti Amge). Ezek a mellékszereplők adják a sorozathoz a jó hangulatot, ami az eddigi legborúsabb AHS évadra rá is fér.
A sok szörnyszülött ellenére mégis a „normális” karakterektől rázza ki a nézőt a hideg. Oké, John Carroll Lynch bohóca a legjobb indulattal sem nevezhető normális embernek, ő az, aki az egész sorozatban a horrort szolgáltatja, akit eddig nem rázott ki a hideg a bohócoktól, majd mostantól kap csak sírógörcsöt egy piros orr láttán (bár az neki pont nincs). Számomra mégsem A Bohóc a legvisszataszítóbb karaktere a sorozatnak, hanem az elkényeztetett burzsuj csemete, Dandy Mott (Finn Witrock), aki minden atomjában egy visszataszító karakter, és ez a sorozat előrehaladtában 
csak erősödik. Itt említem meg Frances Conroy karakterét, a pondró édesanyját, Gloria Mott-ot, aki ebben az évadban is elnyerte a legjobban öltözött szereplő díját.
Emma Robert beépített jövendőmondója eddig nem sok vizet kavart ellenben Denis O’Hare idén is valami olyan titkot tartogat, amitől majd leesik az állunk.
A végére hagytam az abszolút dicséretet, a már névjeggyé vált flashback szekvenciákat. Egészen a harmadik részig kellett várnom, hogy említésre méltót lássak belőle, de az Edward Mordrake legendáját –némi párhuzamot fedeztem fel közte és Papa Legba között– elregélő montázscsokor, a némafilmes, sötét, expresszionista filmes stílusában olyan volt, hogy ezért már megérte a néhol sajnos unalmas Freak Showt végignézni. Bár engem az expresszionista némafilmekkel meg lehet venni kilóra.
Összességében a jó és rossz előérzeteim egyaránt bejöttek az évaddal kapcsolatban, az viszont biztos, hogy nem ártana, ha kicsit rákapcsolnának a tempóra, mert kicsit minden jóindulat ellenére azt kell mondjam, kicsit unalmas eddig a többi évad elejéhez képest.
A jó hagyományokat meghagyva a halloweeni rész ebben az évadban is két részes, így jövő héten Edward Mordrake, második felvonás. 😉
