Amerikai istenek (American Gods, 2017-) – Három rész után

Április 30-án debütált Neil Gainman 2001-ben publikált regényének adaptációja, melyet előzetesen az év legjobb újoncaként harangoztak be. A hatalmas hype érthető is volt, hisz Gaiman – aki producerként is jegyzi a szériát – alkotása a maga szabadszellemű stílusával hatalmas sikert aratott. A sorozatot ennek megfelelően mélységes exhibicionizmus hatja át, úgy szórakoztat, hogy közben nem akar megfelelni senkinek és semminek.

A népszerű urban-fantasy adaptációját nem más, mint a The One Percentet (The One Percent,2006) és a Fekete vitorlákat (The Black Sails, 2014) jegyző Starz csatorna karolta fel. Az Amerikai istenek (American Gods, 2017-) nem a manapság divatos, könnyen emészthető szériák táborát gazdagítja. Aki egy szájbarágós, éteri, Shannara: A jövő krónikája-féle (The Shannara Cronicles, 2016) fantasyt vár, azt el kell, hogy keserítsem: jelen esetben mind történetben, mind látványban távol áll hasonszőrű társaitól. Előbbi aspektust az abszolút kettősség jellemzi.

Adott egy minden tekintetben egyedi és fantáziadús alapanyag, a ritmusa viszont enyhén szólva is hagy kívánnivalót maga után. A történetvezetés olyannyira lassú és vontatott, hogy a néző hajlamos belefásulni a sorozatba. A pilot, sőt a második epizód esetében is megbocsátható lett volna ez tempó, hisz az alapokat le kell fektetni. Egy ilyen nehezen emészthető sorozat esetében nem lehet kapkodni, mindent a helyén kell kezelni. Ugyanakkor így, három rész után világossá vált, hogy ezután sem fog jobban pörögni. Hogy az eredeti matéria is hasonlóan működik-e, arról nem tudok érdemileg nyilatkozni, ugyanakkor könnyen megeshet, hogy ebben a szegmensben sem rugaszkodtak el tőle.

Az Amerikai istenek kiválóan ötvözi a mitológiát és az amerikai folklórt a modern road-moviek hangulatával. Ez előbbi aspektusban majd minden kultúrából merít. Teret kapnak többek között a szláv, az afrikai, germán, vagy éppen brit hitregék alakjai. Tökéletesen állítja velük szembe a jelenkor „Mindenhatóit”, ezzel detto egy burkolt társadalomkritikát megfogalmazva, mely koherens egészet alkot.

Történet szempontjából kissé ambivalens érzései támadhatnak a nézőnek, hisz a sztori egyszerre faék egyszerű és szinte befogadhatatlanul bonyolult. A sok látomás, valamint látszólag felesleges mellékzönge olykor zavarossá válik, miközben a fő szál egy helyben toporog.

Hiába a fantáziadús történet, a Neil Gaiman, Bryan Fuller és Michael Crane fémjelezte széria egyik legnagyobb erőssége mégis a látvány, illetve a színészi játék elegye. A komplett produkció egy jól megkomponált vizuális orgia, melynek minden eleme a tökéletességhez közelít. A képi világot végletekbe nyúló igényesség jellemzi. Mindezt megfejelik a Starz csatornára jellemző vérfürdővel, amelyet többek között a Spartacus: Vér és Homokban (Spartacus: Blood and Sand, 2010-2013) láthattunk. Már a sorozatindító viking-flashback megadja az alaphangulatot a sok paradicsomszósszal. Nem mellesleg jó kis felütés, példát állítva, hogy mire képesek az emberek az istenek figyelmének felkeltéséért.

A látványvilág mellett legalább akkora dicséret illeti a sorozat dramaturgiáját, a színészi alakításokkal karöltve. Azt mindenesetre meg kell említeni, hogy Rickey Whittle (The 100, 2014-2016) nem sziporkázik, ami nem túl szerencsés, lévén az egész történetet az ő perspektívájából követjük. Ian McShane (John Wick, 2014) ezzel szemben ellenállhatatlan. más szó nincs rá, mint a zseniális! Minden egyes momentuma élményszámba megy. A széria összes negatívumát képes játékával kozmetikázni, de a mellékszereplők is hozzáteszik a magukét. A legtöbben ugyan csupán epizódszerephez jutnak, de a több játékidőhöz jutó karakterek szintén brillíroznak. Az igénytelen mészáros szerepét szinte ráöntötték Peter Stormare-ra (Armageddon, 1998) aki talán csak Luciferként tündökölt jobban (Constantine, 2011). A sorozatveterán Pablo Schreiber (Orange Is the New Black, 2013-2017) az írek egykor imádott isteneként agresszivitásával, iszákosságával és nulla IQ-jával minden sztereotípiával együtt szórakoztató karakter és kitűnő humorforrás.

Ugyanakkor nem szabad elmenni a sorozat egy jellegzetes vonása mellett, ami sok nézőnél kiverheti a biztosítékot. Akinek kényes az ízlése a filmes erotikával kapcsolatban, annak nem túl szerencsés választás az Amerikai istenek. A sokszor a jóízlés határát túllépő, kissé aberrált szexualitás végigkíséri a sorozatot, férfi nemi szervek tekintetében pedig még a Trónok Harcát (Game of Thrones, 2011-) is felülmúlja.

Mindent összevetve, az Amerikai Istenek stílusában korszakbontó sorozat, igényesség tekintetében pedig nem marad el az eredeti matériától. Végigvezet minket Gaiman lázas vízióján, minden momentumával erős érzelmeket váltva ki a közönségből. Egyszerre kiszámíthatatlan és végletekig őszinte, mit sem törődik a kívülállók véleményével.  A nyolcrészes első évad Gaiman alkotásának mindössze egyharmadát beszéli el. Azonban nem kell félni, hogy egyedül maradunk a sok nyitott kérdéssel, hiszen a Starz máris berendelte az Amerikai Istenek következő etapját.

Értékelés: 82/100

IMDb: 8,5

Képek forrása: IMDb