Kertész Judit 
„De a fenébe is, mi az: élni?” Egy újabb szívet melengető regény az izlandi szerzőtől, felnőtté válásról, szeretet utáni vágyunkról, az életről.
Ásta, ezt a nevet adja második lányának Helga és Sigvaldi. A szó egy betű híján – ást – szeretetet jelent izlandiul. Helga úgy véli, „hogy Ásta léte a szeretetből fakad, és szeretetben nevelkedik majd.” Ám reménye hamar szertefoszlik és pontosan ő az, aki miatt nem nevelkedhet a legnagyobb szeretetben a kis Ásta. Vagy talán mégis, hiszen miután Helga a kislány hét hónapos korában elhagyja a családját, Ásta nevelőanyához kerül, aki végtelen szeretettel veszi őt körül.
„Mamácska világéletében egyszerre volt gyermek és bölcs. Ártatlan és tapasztalt. Jósága olyan mélyről fakadt, a hazugság, igazságtalanság olyan távol áll tőle, hogy az ember úgy hitte, az élet megjutalmazza majd valahogy.”
A kislány szeretetben él Mamácskával egészen a kamaszkoráig, akkor, mint minden fiatal lázad, szemtelen, minden ellen tiltakozik. A hatóság egy vidéki tanyára küldi, de ő jól tudja, hogy „nem az iskolai nyughatatlan és dacos viselkedése miatt, nem azért, mert betörte az idióta Jóinak az orrát, hanem az árulásért.” Mamácska elárulásáért kell a nyarat a nyugati fjordoknál töltenie, ez a büntetése, amiért szégyellte idős nevelőanyját, gúnyolta, öregesnek, vidékinek látta. Tettét megbánva, alig várja, hogy találkozhasson Mamácskával, hogy mielőbb bocsánatot kérhessen tőle. Ásta ezen a nyáron, ott a távoli vidéken találkozik először a szerelemmel is.
Nagyon vártam már Jón Kalman Stefánsson, új regényét, melyben a tőle megszokott lelket gyönyörködtetően mesél nekünk – most egy lány – Ásta felnőtté válásáról, a szeretet utáni vágyunkról, magáról az életről. A magyar kiadást segítő két alkotó ismét tökéletes hármast alkot a szerzővel. Egyed Veronika érzékenyen tolmácsolja nekünk Stefánssont, Tillai Tamás finom, kifejező borítója remekül harmonizál a trilógia borítójával.
A szereplők fel-felvillanó emlékeiből, érzéseiből, levelekből, lírai képekből mozaikszerűen összeálló regény nem követi a kronológiát. Az idősíkok egymásba folynak. Ásta édesapjának a hideg járdán fekve tolulnak fel emlékei, gyermekkoráról, testvéréről, feleségéről, Ástáról, rengeteg kérdéssel, fájdalommal. A legdrámaibb talán a többször megjelenő, feszültséggel teli várakozása, amint Ástát hazavárja a zuhogó esőben. Nagyon sok mindent mondanak el a levelek. A regény törzs részét képezik Ásta szerelméhez írt levelei, melyek Ásta legmélyebb érzéseibe, titkaiba avatnak be bennünket. Szívfacsaróan szépek Josef levelei. A szerző, elbeszélőként magát is beleírja a regénybe, aki a világítótoronyból figyeli, írja Ásta történetét.
Mint az előző magyarul megjelent Stefánsson regényben – a Menny és pokolban – ebben a műben is nagyon fontos szerepet kap az irodalom. Itt mindenki olvas, még a legeldugottabb tanyán is természetes, hogy naponta kézbe kerül a könyv. Ásta nagybátyja, a költő, aki a család élettörténet írja éppen, így vall az irodalomról: „Két világ van kedves bátyám … De akár tetszik, akár nem, ez az átkozott irodalom néha az egyetlen, ami képes leírni a létet úgy, amilyen valójában.”
Azon túl, hogy a regény az ember legérzékenyebb húrjait rezegteti meg, nem hiányzik belőle a finom humor és az irónia sem. „Sőt, mostanában regényeket is szoktam olvasni. Ez persze csúszós lejtő. Sokszor bebizonyosodott már. Egyes könyvek összezavarják az ember fejét. De nem mindegyik. Van, amelyik egész jó.”
A szerző ebben a regényében is páratlan szépséggel ábrázolja a természetet, a néma tanyákat, a világítótorony kietlen vidékét, a fjordokat, vagy akár a fővárosi zajos utcákat. És persze megszólal benne az izlandi ember is: „Hogyan is élhet az ember, ha nem látja a tengert?”
És hogyan élhet az ember szerelem nélkül?
„szájszöglet alakja könny mit tegyen az ember, ha látott már téged és a kávéscsésze, a kötélen száradó ruha, a buszok menetrendje, a Föld forgása mind azt juttatja eszembe, hogy nem vagy itt mit tegyen az ember, ha amit csak érintek, hiányoddá válik és hová menjen innen az ember hogyan szökhetnék innen el ha a világból nincs kiút?”
Stefánsson új könyvében is az élet értelmét kutatja. Mi adhat olyan boldogságot, amitől jó élni? Hogyan lehet ezt elérni, el lehet-e egyáltalán? Vajon le kell-e esni egy magas létráról a kemény járdára, hogy rájöjjünk, nem vagyunk elég jók? Hogy lehet félni egy szerelemtől? „mert néha mintha ugyanaz az út vezetne a boldogsághoz, mint amelyik a bánathoz, és mihez kezdjünk mi akkor, hogyan lehetséges akkor élni?”
Most sem fél az életigazságok fennkölt kimondásától, és úgy teszi mindezt, hogy nem érezzük soknak, hamisnak. Olyan egyszerű, mindennapi dolgokról tud lenyűgözően írni, amire csak ő képes. Megint egy vékony élen egyensúlyoz, és nem, nem billen át. Nem csúszik bele a giccsbe. Ott tart bennünket, ahol minden fájdalmasan gyönyörű, hiteles, átélhető, igen, ilyenek vagyunk, ilyen az élet.
Jón Kalman Stefánsson: Ásta. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021.
