Örvénylő abszurd – Az átváltozás – kritika

Amint az ismeretes, Gregor Samsa egy reggel nyugtalan álmából felébredve szörnyű féreggé változott ágyában, s ezzel mindmáig feldolgozatlan nyomot hagyott a nyugati kultúra arcán. Franz Kafka Az átváltozás című elbeszélését ezúttal az Örkény István Színház társulata vitte színpadra azonos címmel. A darabot Gáspár Ildikó írta és rendezte az író művei alapján.

Az előadás nem csupán az író leghíresebb művével foglalkozik. Gáspár Ildikó rendezőnő alaposan szemügyre vette Kafka műveit, s úgy ollózta össze az egybevágó darabokat, hogy azok egy nagy egésszé összeállva, egymást kiegészítve alkossanak egy igazán kafkaeszk hangulatú előadást. A műben feldolgozásra kerültek híres elbeszélések (Az ítélet, A Fegyencgyarmaton), illetve néhány kevésbé ismert is (Boldogtalanság, Blumfeld, az öregedő agglegény), amelyeket az igazán elszánt Kafka-rajongók ismerhettek. Továbbá a darab egy fejezetet is feldolgoz az író befejezetlen Amerika (vagy újabb kiadásában Az elkallódott fiú) című regényéből. Mindezt pedig laza hálóként szövi körbe Kafka óriáslevele, amelyet édesapjának fogalmazott meg, s amelyben a rá jellemző kíméletlen részletességgel és őszinteséggel boncolgatja, miért rettegett tőle egész élete során – nyújtva ezzel egy információdús  alapanyagot az életművét pszichoanalitikus szemmel megközelítő irodalmárok számára. Így kapunk egy örvénylő műkomplexumot, amely nem kizárólag az abszurd irodalom megteremtőjének megértését próbálja elősegíteni a különböző művek összeillesztésével, hanem színházesztétikai megoldásokkal szemlélteti a Kafka életmű álomlogikáját, az egymásba nyíló tér- és idődimenziókat, a személyiség szétaprózódását, az emberi természet groteszk megnyilvánulásait, az önmarcangoló, egzisztencialista bűntudat pusztító erejét és legfőképp az apák – a legfelsőbb hatalmak – nyomasztó súlyát a fiúkra, az elnyomottakra.

A Kafka-recepció történetében nem ismeretlen az a megközelítés, amely során az író műveit naplóbejegyzései, levelezései, privát életének eseményei alapján próbálják feldolgozni. Ebben persze fontos szerepet játszik az a bizonyos levél, amely alapján rengeteg összefüggés tárul fel a művek gubancos belső logikája és Kafka szorongó, bizonytalan természete között. Valamint az író maga is hajlamos volt műveinek sötét és rejtélyes értelmét saját életére visszavezetni, erre számtalan példa található naplójában.

Gáspár Ildikó is ebből indult ki, és nagyjából az összes szerepeltetett alkotást az apa-fia kapcsolatok perspektívájából dolgozta fel. (A Boldogtalanság és Blumfeld, az öregedő agglegény jelenetei kivételek valamelyest. E két jelenet már sokkal inkább a bizonytalanná, nyomorulttá torzult felnőtt férfiak, agglegények elkerülhetetlen sorsába kapaszkodik bele, akiknek örök magány a jussuk, amiképp magának, Kafkának is ez jutott.) Az előadás során hömpölyögnek előttünk a kafkai rémképek: az Amerika cirkusztársulatának démoni alakjai, az újból és újból felbukkanó apafigura, aki az erőtlen fiúban szüntelenül csalódni kénytelen, illetve a főszereplő meghasadt tudatának sok-sok énjei, akik virgonc kórusként narrálják Gregor állattá válásának történetét.

A színpad legfőbb eleme egy óriási, forgó henger, amelyet egy Kaiserpanorama nevű szerkezet ihletett.  Ezt az író minden bizonnyal egy amerikai útikönyvből ismerhette meg a tengerentúlon játszódó regényének írásakor. A gép oldalaiba illesztett lencséken keresztül a látogatók térhatású képeket vizsgálgathattak a forgó sztereoszkópok segítségével. A kiváló ötlet, hogy ezt a gépet installálják be a színpadra Izsák Lili érdemeit dicséri. Ez a megoldás egyszerre teszi lehetővé a gomolygó valóságszeletek gyors váltakozásának, a kafkai álomérzületnek, a különböző téridő síkok összefonódásának, a lét szédítő korforgásának ábrázolását. Pazar megoldás, egy zörgő-kattogó, nehézkes szerkezet, amely baljóslatúan tornyosul a szereplők fölé, s amelyből ki- és belépve újabb és újabb jelenetekben találhatjuk magunkat, organikus egésszé összekapcsolva a különböző alkotásokat, amelyek így ugyan veszítenek autenticitásukból, cserébe viszont újabb aspektusokat nyitnak meg a nézők számára.

A szereposztás rendkívül jól sikerült. A kulcsfigurákat alakító, Kafkáról mintázott Polgár Csaba teszetosza, jelentéktelen testtartásánál, vézna alakjánál, elcsukló hangjánál és váratlanul kirobbanó indulatainál aligha találhatnánk hitelesebb ábrázolást Gregorra, Karl Rossmannra, K.-ra vagy magára, a levelet éppen megfogalmazó íróra. Fehérre mázolt, halovány arcáról tökéletesen lefosztották az élet nyomait, a semmibe hulló karakter látványosan vergődik kitaszítottságában. Kovács Zsolt meghívott előadóként pedig az apa szerepében olyan rémisztő, mélyről jövő undorral ítéli halálra fiát újra és újra, hogy az ítélet elhangozta kísérteties visszhangként cseng a fülünkben még napokig. Mindezt Kákonyi Árpád és Matkó Tamás bájosan nyomasztó zenéjére és Juhász András rémisztő videóira, amelyek csupán emberi testrészekkel is a szörnyű féreggé változott Gregor illúzióját képesek kelteni.

Ha összességében tekintünk az előadásra, akkor nagyon elégedettek lehetünk. A részletgazdag gesztusvilág és a finom utalásokban teljes előadás a Kafka életmű beható ismeretéről tanúskodik. Ráadásul sikerült a Kafkára egyébként nagyon is jellemző óvatos humort kiemelni a legnyomasztóbb művekből is. Ám a darab egyetlen gyengesége talán éppen erősségében rejlik: a túlzott koherenciában. Gáspár Ildikó nem hagyott területet a befogadói lehetőségek kibontakozására, s kizárólag egy, Freudiánus megközelítés alapján megragadott dimenzió szerint válogatta és illesztette egybe a műveket. Ilyeténképpen pedig hiába a remek és velejéig harmonikus színdarab, nehéz eltekinteni az általa sugallt Kafka-interpretáció ijedelmes egysíkúságától. Nem esik szó a társadalomfilozófiai, vallási vagy a történelmi olvasatokról, amelyek legalább olyan fontos szempontok a szerző életművének vizsgálatakor. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a rendezőnő szándékosan nem is törekedett az olvasatok árnyalására, hiszen annak könnyedén egy nagy katyvasz lehetett volna az eredménye.

Nagyszabású, rendkívüli előadás az Örkény Színház-féle Átváltozás, amely méltó módon tiszteleg a huszadik század egyik legnagyobb hatású írója és műve előtt. A darab nem aktualitása vagy újragondolása nyomán nyer létjogosultságot, sokkal inkább feldolgozandósága, a feldolgozás szükségessége révén. Hiszen a mai napig változunk mi magunk is szörnyű férgekké, működtetünk irtózatos kivégzőgépeket, és rekesztünk ki embereket az emberek sorából. Ezt a szorongást pedig csak a megértés és feldolgozás oldhatja fel bennünk.