B.B. Vayk – A fekete láng ura – A Tűzfehér könyvkritika

Idén augusztus 9-én végre felkerült B.B. Vayk webshopjának kínálatába A fekete láng ura tetralógia második része, A Tűzfehér. A könyv az első részhez hasonlóan magánkiadásban, a BV Service Kft. gondozásában került kiadásra, és a történet mellett a borítót is az írónőnek köszönhetjük. B.B. Vayk – azaz Vanyik Beatrix – neve elsősorban külföldön ismert, ahol imádják a népmeseszerű történetet, amit megálmodott. Ám hazai körökben is akadt már olyan újságíró, aki „magyar J.K. Rowlingként” utalt Beatrixra. A fekete láng ura tetralógia első része, A vízgömb valóban letehetetlennek bizonyult, és ugyanúgy elvarázsolta az olvasót, mint a Harry Potter-könyvek. Vajon a második rész képes „idősebb testvére” nyomdokaiba lépni és hasonló élményt nyújtani?

A Tűzfehér – néhány oldalnyi visszatekintés után – ott veszi fel a cselekmény fonalát, ahol A vízgömb elengedte. Pertadé fia, Robert Ground megnyert egy csatát, amikor sikerült megfosztania Tüzet pusztító erejétől, ám a háborúnak még közel sincs vége. Robertnek még hosszú utat kell megtennie ahhoz, hogy apja méltó utódaként a vízlények élére álljon, és Víz pusztító erejét mozgósítva végleg legyőzze ellenfelét. Ráadásul a próbatételek során szerelme, Marian nélkül kell átverekednie magát, a lánynak ugyanis sürgősen fel kell kutatnia a vállát megsebesítő halálkarc ellenszerének összetevőit.

Marian korábban ellenszenves, sőt kifejezetten idegesítő karaktere igazán szerethetővé vált az első rész végére, miután végre felhagyott Tűz fanatikus imádatával, és a körülötte élő teremtményeken való átgázolással. Most határozott, erős és bátor nőként indul el célja felé, amely nem más, mint hogy épen és egészségesen térhessen vissza szerelme oldalára. Ezután a jellemfejlődés után sokkal érdekesebb karakterré vált, mint az első részből ismert szereplők nagy része, akik vagy fehérek vagy feketék voltak.

Ráadásul az olvasásban előre haladva örömmel tapasztaltam, hogy ez a jelenség általánossá vált a Tűzfehérben. A második rész elkalauzolja az olvasót a tűzszolgák világába, akikről kiderül, hogy igenis tudnak bánni a legpusztítóbb természeti erővel, de anélkül, hogy gonosz célokra használnák fel. Megismerhetjük Pertadort, Robert apjának országát, amelynek lakói – élükön a kormányzójukkal, Mennydörgéssel –, egészen mások, mint Felhőkirálynő nyájas népe, és kifejezetten bizalmatlanul fogadják a fiút. Robertnek keményen meg kell dolgoznia azért, hogy kiérdemelje a tednák őrzőinek tiszteletét. Amikor pedig végighalad a Tanítás Hegyén, Fénysugár, Gider és a bátyja, Tócsa társaságában, saját lelkének mélységeivel kell szembenéznie és át kell élnie a bukás kudarcát, miközben olyan súlyos kérdésekkel szembesül, amikre lehetetlen jó választ adni.

Az emberek világa is nagyobb hangsúlyt kap, mint korábban. Edward király és Ron király viszálya, és az udvari intrikák világa tovább színezi az egyébként is izgalmas cselekményt. Szinte minden fejezetben akad egy váratlan fordulat, amely gondoskodik arról, hogy lehetetlen legyen letenni a könyvet. Mindemellett egyáltalán nem szorulnak háttérbe az első részben megszokott képszerű és fantáziadús leírások a természeti erők világáról. Megismerhetjük többek között Hold és a nanyók titokzatos birodalmát, és Földanyát, a leghatalmasabb gyógyítót. Eközben pedig lassanként fény derül arra, ki is az a Tűzfehér, aki segíthet visszanyerni Tűznek pusztító erejét.

Külön megfogott még Robert és Marian kapcsolatának dinamikája. Már a történet elején nyilvánvalóvá válik, hogy külön utakat kell végigjárniuk. Az, hogy el kell engedniük egymás kezét, és szerelmük nélkül nekivágniuk a feladatuknak, miközben kétségek, félelmek és féltékenység gyötri őket, a legnagyobb kihívás, amellyel szembesülnek. Ezt tükrözi vissza a rendkívül igényes és kék-vörös színeivel figyelemfelkeltő borító is, amelyen Robert és Marian lehorgasztott fejjel hátat fordítanak egymásnak. Ez a kihívás tökéletes párhuzam arra a már közhellyé vált, de mégis megkérdőjelezhetetlen igazságra, hogy minden embernek először saját magában kell épnek és egésznek lennie ahhoz, hogy igazán boldog lehessen egy párkapcsolatban.

A Tűzfehér tehát nemcsak méltó folytatása A vízgömbnek, hanem túl is szárnyalta azt. Az első rész inkább gyönyörködtet, és megágyaz a következő kötetnek, míg a második igazi gyógyító mese felnőtteknek, amely nagyon is életszerű problémákat feszeget. Mindenkinek jó szívvel ajánlom, különösen azoknak, akiket lenyűgöznek a mondák, vagy csak elegük van a sablonos szerelmi történetekből, amikben a főszereplők mindenféle jellemfejlődés nélkül, készen kapják a boldog párkapcsolatot.