Bence V. 
Nem új keletű dolog a művészetekben az emberállat ábrázolása. Gondolhatunk akár a görög mitológia szatírjaira, a kentaurokra vagy a Minótauroszra, David Cronenberg A légy (The Fly, 1986) című filmjére, Franz Kafka szintén bogárrá változó főhősére (Az átváltozás), illetve emberré fejlődő csimpánzára (Jelentés az akadémiának), ugyanígy a Majmok bolygója-filmekre, a sellőkre vagy akár a Gulliver utazásainak lótársadalmára – a példákat napestig sorolhatnánk. Bármit is hozunk fel, egy dolog állandónak látszik: az ember és állat közti határ elmosása mindig rendkívül groteszk. Bár érdekes, szórakoztató és nevetséges, mellette nyomaszt, elborzaszt és félelemmel vegyes undort vált ki belőlünk. Azt hiszem, éppen azért, mert az ember mibenlétének amúgy is kevés bizonyosságai közül tagad el egyet, történetesen azt az egész történelmünkön átívelő, máig többé-kevésbé konszenzusos elképzelést, hogy az állatoktól kétségtelenül különbözünk öntudatunknál fogva. Sőt, nem csupán különbözünk, de felettük állunk, a fejlettség egy magasabb fokán. Márpedig ha ez is megszűnik, akkor milyen fogódzkodónk marad még, hogy megértsük a helyünket a világ rendjében? Ezért olyan impulzív költői kép az emberállat. Következésképpen lehetetlen semlegesnek maradni, ha ilyesmivel találkozunk.
Erre a zsigeri érzésre épített Valdimar Jóhannsson is első filmjében, amelyet Sjón izlandi íróval írt közösen. A Bárány (Lamb, 2021) című film – amely a Cannes-i Filmfesztivál Un Certain Regard versenyszekciójában az Eredetiség díját meg is kapta – egy gyermektelen párról, Mariaról és Ingvarról szól, akik egy eldugott izlandi vidéken élnek és báránytermesztéssel foglalkoznak. Szenteste azonban az egyik állat egy félig ember félig bárány gyermeknek ad életet. A pár pedig úgy dönt, sajátjukként nevelik fel. A különös gyermek – akinek az Ada nevet adják – nem várt boldogságot, harmóniát hoz kapcsolatukba. A kérdés csak az, meddig élhetnek (vissza) boldogan a természet váratlan ajándékával.
A Bárány hozza a skandináv filmekre igencsak jellemző narratív eszközöket: a történet első fél órájában gyakorlatilag alig szólalnak meg a főszereplők, csak Maria és Ingvar gesztusaiból, mimikájából ismerjük meg, hogy a pár valójában elhidegült már egymástól, napjaikat pedig a tanya körüli teendők monoton elvégzése teszi ki. A film hallgatagsága és baljós hangulata erősen háttérbe szorítja a cselekmény mögött meghúzódó humort, és a rendező csak nagyon ritkán teszi meg azt a szívességet, hogy a néző valóban el is nevethesse magát. Ezt tovább fokozza a környezet, ahol a történet játszódik: a hegyek és erdők között megbúvó tanya, a mindent elsöprő hóviharok klausztrofóbiás atmoszférát teremtenek, hogy a néző végig azt érezze, főhőseink a világtól teljesen elzárva élnek és tökéletesen magukra vannak utalva. Ezt főként a remek, időnként csodás beállításokkal dolgozó operatőri munka alapozza meg a leginkább, amely a film egyik legfőbb erénye.
A filmben tulajdonképpen három fő karakter van, ugyanis idővel megjelenik még Ingvar bátyja, aki tovább bonyolítja a cselekményt. Az ő alakításuk inkább a film második felében értékelődik fel, ahol bár valóban drámai és feszült jelenetekben kell helytállniuk, végső soron azonban nem miattuk fogunk emlékezni erre a történetre, még úgy is, hogy a Maria-t alakító Noomi Rapace egyébként remekül játszik, és messze felülmúlja két színésztársát.
A főhősök világtól való elzártsága idővel szimbolikussá jelentést kap, ahogy értelemszerűen Ada, a különös gyermek szerepe is felértékelődik. A bárány, a nem várt gyermekáldás, a Maria név és a karácsony mint kiindulópont mind Jézus születésére utalnak, amiből egyenesen következik, hogy Ada tulajdonképpen a Megváltó szerepét tölti be, legalábbis a házaspár életében. Azt viszont nehéz lenne állítani, hogy a készítők a vallásról, hitről foglalnának állást. Joggal lehet az az érzésünk, hogy ez valójában nem a bibliai történet parafrázisa, hanem az emberiség modern problémáira vonatkozó tanmese, amely gondolkodásra szeretne provokálni a bibliai minták felhasználásával. Mert egy biztos: a Bárány tényleg rengeteg kérdést vet fel. Van-e jogunk kisajátítani a természetet, amit ajándékba kaptunk? Sőt, ajándékba kaptuk-e egyáltalán? Mit jelent kiszolgáltatottnak lenni? Mit jelent anyának lenni? Meddig terjed az ember szabadsága? Vajon lényegileg tényleg különbözünk az állatoktól? Más szóval, ez a film meglehetősen sokrétű, és kifejezetten csábít, hogy újra és újra megnézzük.
A rendező a játékidő egésze alatt használ horrorisztikus elemeket: a háttérben végig ott lappang egy komoly feszültség, az Ada eredetét övező misztikum folyamatosan ránehezedik az egyébként idillivé váló családi képre. Ezt leginkább a nyomasztó zenei aláfestés, illetve a sötét erdőkre, a végtelen távolságokra és a reszkető bárányok szemgolyójára meredő kamerabeállítások érzékeltetik. Ezt koronázza meg a film fordulatként is értékelhető lezárása, amely a cselekményben legalább feloldja a rejtélyeket. Számomra egyértelműen ez a talán kissé horrorisztikus befejezés tette valóban felejthetetlen művé a Bárányt, mert bár megválaszol egy egyébként banális kérdést, de ezzel csak továbbiakat vet fel a nagy egész szempontjából. Mindezek ellenére azt hiszem, túlzás lenne horrorként hivatkozni erre a filmre, ettől a történettől csak intellektuális alapon lehet félni, ami persze szintén különös és ritka esztétikai élmény. Legutóbb ugyanezt a Fehér éjszakák (Midsommar, 2019) című filmről mondhattuk el.
A Bárány végső soron egy misztikus dráma, egyfajta modern kori izlandi népmese. Lassú, fanyar és zavarba ejtő humora van, és olyan kérdéseket próbál feltenni, amire nem biztos, hogy mindenki válaszokat akar találni. Azok, akik kedvelik az európai művészfilmek hangulatát és tempóját, mindenképpen élvezni fogják.
Értékelés: 70/100
IMDb: 6.5/10
Mafab: 73%
A filmet a Vertigo Média forgalmazza.
