Barát nincs múltidőben

Móna nélkül. Karafiáth Orsolya új könyve egy csodálatos barátságról, szeretetről, hiányról.

Karafiáth Orsolya megint egy fantasztikus, egyedi hangú könyvet tett le az asztalra. Olyat, ami nem hagy érintetlenül. Így, vagy úgy, de megérint. Lehet szeretni, vagy rá lehet csodálkozni, ahogy a halál közelében élő Mónáról beszél barátnője, de nem fog hidegen hagyni senkit, az biztos. Én imádtam – ahogy eddigi könyveiben is – azt a szabad, közvetlen, természetes, bátor hangot, ami nagyon közel áll hozzám. „de nem vagyok sajnos elég bátor – hátha még…” – írta nekem a szerző a Szírént dedikálva, de igen, nagyon is bátor, és nem csak az.

A rengeteg belső képből, személyes emlékekre utaló asszociációkból egy csodálatos mély barátságot rajzol elénk. Olyat, amely igazán ritka. A két lány teljesen tükörképe egymásnak. „Szerelmes barátság”, ami a rájuk jellemző nyílt, szókimondó beszélgetéssel kezdődött.

„Elvesztetted az ízlésed, vagy a tükröd? Miért kellett kiegyenesítened a szép göndör hajad? Elnevette magát. Hogy te milyen hülye vagy! Tényleg mekkora kötözni való idióta vagyok, hiszen paróka van rajta. Bocsánat mondtam. Semmi baj. Nyugodtan mondjak nemet, folytatta, de arra gondolt… Felmerült benne, de ne érezzem kényszernek, hogy mi lenne, ha barátnők lennénk.”

Móna halála után rengeteg kép, közösen átélt helyzet, történet tolul barátnője emlékezetébe. A könyv gyönyörű emlékképek sorozata, egyik a másikba folyik, egyik szebben beszél a szeretett személyről, mint a másik. És arról, hogyan változnak az emberben az emlékek, mi mit hoz elő, mi miért válik fontossá.

Talán az egyik legszebb, amelyik a jégmadárról szól, de tényleg nem lehet egyet sem igazán kiemelni. És Karafiáth Orsolya egy senkivel össze nem téveszthető könnyed, néha fanyar, őszinte hangon, adja át a főszereplő barátnő érzéseit, egymásba omló asszociációit a szeretett barátnőről és az életről, a közös múltról, a körülöttük zajló világról.

Gyönyörű az is, ahogy arról ír, hogy a Móna által készített fényképben örökre ott marad a fotográfus, maga Móna. „Tehát így lát, aki megles, ez maga a csoda, ezt már Móna mondta. És a teremtett pillanat: megmaradt. A szépség, ami lehet, hogy csak egyetlen másodpercre villant fel, odatapadt a képre, és bizony beleolvadt a fotó alanyába, belém is. És aki a képet csinálta, az is ott van, örökké. Ahogy Móna akkor látott, belém épült. Az emlékeimbe, a testembe. A meztelenségem része lett. A sorsomé.”

Kegyetlenül hasít a főszereplőbe a kérdés, hogy hogyan tarthatunk meg valakit az emlékezetünkben? Hogyan őrizhetjük meg az arcát, hangját, egy-egy jellegzetes mozdulatát? Ijesztő, ahogy eltűnnek ezek az emlékek, amelyeket annyira szeretnénk felidézni, és egyre kevésbé sikerül. „Olyan lesz minden, mint a lassan ereszkedő alkony.”

„Mi van akkor, kérdeztem a terápián, ha már Móna képe sem valós? Ha én rajzolom, részletezem, képzelem mindig egyre jobbnak és jobbnak őt? Mi van, ha végül teljesen elnyom, eltipor, megsemmisít? És mi van, ha épp ezt akarom, hogy végre semmivé oldódhassak valamiben?”

Különös az is, ahogy az eltávozott, szeretett ember követlen tárgyihoz viszonyulunk. Van aki, képtelen azokat a ruhákat felvenni, amiket ő hordott, van, akinek nagyon fontos, hogy viseli őket, ahogy a barátnő is hetekig csak Móna ruháit hordta. Viszont édesanyja halála után képtelen volt bemenni a házba, kinyitni a szekrényeket.

A közel hét éven keresztül készült regénynek pontosan a mértani közepén olvashatjuk, hogy „Móna szenteste halt meg…” A karácsony nagyon hangsúlyos az egész könyvben, nyilván nem véletlenül. A szeretet ünnepén legnehezebb elviselni a szeretett ember hiányát, a szeretet hiányát. De Móna barátnőjének a hétköznapok sem könnyebbek.

„Móna már hét éve halott, én meg még mindig arra riadok éjszaka, hogy fuldoklom. Érzem, hogy ott van valami, egy idegen lény, a fejemben, a szív közelében, a tüdő közelében, a gyomrom közelében.”

Aztán majd lassan, nagyon lassan, valahogy megszelídül ez a fájdalom. „Volt egy barátnőm, meséltem Joe-nak egy este. Barát nincs múlt időben, felelte ő.” És valóban, Móna örökké él barátnője emlékezetében, ahogy megkülönbözhetetlenül lebegnek a végetlenben.

Karafiáth Orsolya: Egymás könyve. Scolar Kiadó, Budapest, 2021.