Brüsszeli tizenkettő (és a mi rendhagyó tizenkettőnk)

Akár egy kisebb, mindössze tizenkét tagból álló bűnszervezet neve is lehetne a Brüsszeli tizenkettő. Egy olyané, melybe csak a legmerészebbnek bizonyuló egyének nyernek felvételt, és ahhoz, hogy beválasszanak valakit, messze nem elég csupán csak jónak lenni: a tagok ugyanis nem jók – lévén, hogy bűnszervezetes a hasonlatunk –, hanem kiválóak, sőt. Ez a megnevezés azonban egy teljesen más csoportot takar, azt viszont bátran kijelenthetjük, hogy a lista minden szereplője kiváló, sőt.

A Brüsszeli tizenkettő – viccet félretéve – az 1958-as Brüsszeli Világkiállítás alkalmából a különböző országok filmkritikusai által megszavazott legjelentősebb tizenkét film listája. A Filmarchívumok Nemzetközi Szövetsége és a Filmtörténészek Nemzetközi Szövetsége nevezte meg azokat a kritikusokat, akik az 1895 (a mozi születésének éve) és 1955 között készült filmekre szavazhattak. Az általuk kiválasztott tizenkét film azóta is őrzi helyét a filmtörténet legjelentősebb alkotásai között.

A brüsszelihez hasonló szavazásra természetesen többször is sor került: a legkiválóbb dokumentumfilmek listája a Mannheimi tizenkettő, de a legjelentősebb magyar filmeket, azaz a Budapesti tizenkettőt kétszer is megszavazták, egyszer a ’60-as évek végén, majd 2000-ben.

Akkor most jöjjön a Brüsszeli tizenkettő, utána pedig a mi kis listánk, avagy a Corn & Soda rendhagyó tizenkettője:

12. Dr. Caligari (Das Cabinet des Dr. Caligari, 1920)

Robert Wiene Dr. Caligari című alkotása a német expresszionista film első és legmeghatározóbb darabja. A történet Dr. Caligari, az őrült hipnotizőr és alvajáró szolgálója, Cesare kapcsolatát és ténykedését helyezi a középpontba, olyan bonyodalommal és csavaros befejezéssel, hogy még a hideg is kirázza a nézőt. A Dr. Caligari ereje – melyet jól mutat az is, hogy helyet kapott a Brüsszeli tizenkettőben – leginkább a képi megvalósításban rejlik. A javarészt papírból készült díszleteket a kor híres grafikusai készítették, akik arra is nagy figyelmet fordítottak, hogy az egyszerű tárgyakat szimbolikus jelentésekkel ruházzák fel. Robert Wiene filmje az első képkockától az utolsóig hátborzongató, köszönhetően az expresszionista kifejezőeszközök, többek között a vastag kontúrok, a sziluettek és a fény egyedülálló használatának. A Dr. Caligari nem csak egy új irányzat nyitódarabja, hanem a filmtörténet egyik legjelentősebb alkotása, mely a mai napig képes álmatlan éjszakákat okozni.

11. Az utolsó ember (Der letzte Mann, 1924)

Az utolsó ember műfaját tekintve Kammerspiel, azaz kamarajátékfilm, mely kis térben játszódik és kevés szereplőt vonultat fel, ily módon előtérbe helyezi a színészi játékot és a lélektani motivációk megjelenítését. Friedrich Wilhelm Murnau alkotásának középpontjában a kis ember, egy hotelportás áll, akit öregkorára lefokoznak, ám díszes egyenruhájával a méltóságát, élete értelmét is elrabolják tőle. Az utolsó ember forgatókönyvét az a Carl Mayer írta, aki a Dr. Caligariét, ám itt a tudatalatti gondolatok és metafizikai jelentések helyett egy belső érzelmi háború elevenedik meg. A főszereplő alakját a kor híres színésze, Emil Jannings kelti életre, és játékát nézve hamar egyértelművé válik, miért is ő kapta meg elsőként a legjobb férfi színésznek járó Oscar-díjat.

10. A föld (Zemlja, 1930)

A klasszikus szovjet némafilm sajátosságait magán viselő A föld nem csak a rendező, Alekszandr Dovzsenko, hanem az ukrán filmművészet egyik legnagyobb műve, mely a forradalmi világformálás drámája. Atmoszférája, ábrázolásmódja, filozófiai mélysége bizonyítja, hogy Dovzsenko filmrendezőként, költőként és festőként egyaránt alkotta A földet, párhuzamba állítva a természet és a társadalom rezdüléseit. Páratlan szépségű képek egymásutánja és a vágás kiemelt szerepe uralkodik ebben az eposzban, illetve olyan népi gyökerű hangvétel, mely képes volt igazán magasra emelni az ukrán filmművészetet.

9. Aranypolgár (Citizen Kane, 1941)

Orson Welles filmje egy klasszikus amerikai dráma, mely egy olyan, Charles Foster Kane nevű sajtómágnás története, aki egyszerű emberből vált igazán naggyá és sikeressé, azonban elfeledkezett arról, hogy honnan indult, ezért pedig nagy árat kellett fizetnie. Maga Orson Welles alakítja a főszereplőt, akit William Randolph Hearstről, a nagyhatalmú, hús-vér sajtómágnásról mintázott. A könnyen felfedezhető hasonlóság természetesen nem tett jót a filmnek, Hearst ugyanis szinte azonnal támadást indított az alkotás ellen: újságjaiban hevesen kritizálták az Aranypolgárt, ami hamarosan meg is bukott, s csak évekkel később esett szó filmtörténeti jelentőségéről. A kedvezőtlen fogadtatásnak azonban semmi köze nem volt ahhoz, milyen is maga a mozgókép, Orson Welles műve ugyanis különbözik minden előtte megjelent filmtől: keverednek benne a különféle műfajok – a musical, a krimi, a dráma és a filmhíradó – elemei, valamint számos szereplő szemszögéből mutat be egyetlen kiemelt főszereplőt, s annak sajátosan drámai történetét.

8. Anya (Mat, 1926)

Vszevolod Pudovkin a szovjet film kiemelkedő alakja, aki legalább olyan bravúrosan használta a montázst, mint kortársa, Eisenstein. Épp ez az, ami a mai közönség számára is izgalmassá és dinamikussá teszi Anya című filmjét, mely az éles és gyors vágások ellenére olyan visszafogott, akár egy német kamarajátékfilm. Pudovkin a részletekre koncentrál, a lélek mélyére tekint, s úgy mutatja be egy munkáscsalád drámáját, hogy az anyára fókuszál. Vera Baranovszkaja játékából hiányzik a némafilmekben megszokott túlgesztikuláltság, így a nézőt intim közelségbe engedi a film.

7. Türelmetlenség (Intolerance, 1916)

D. W. Griffith filmje négy különálló történetet mutat be, melyek különböző történelmi korokban játszódnak: az ókori Babilóniában, Jézus korában, Szent Bertalan éjszakáján – amikor kivégzik a francia protestánsokat –, illetve a jelenben, Amerikában. A Türelmetlenség gigantikus díszleteket és több ezer statisztát igénylő alkotás volt, melynek forradalmi szerkesztésmódja igencsak igényelte/igényli a nézői aktivitást. A rendező a négy cselekményszálból a montázs mesteri alkalmazásának segítségével készített el egy összefüggő alkotást, mely a tolerancia és a hit fontosságára hívja fel a figyelmet.

6. Gyilkos arany (Greed, 1925)

Erich von Stroheim filmjének középpontjában a kapzsiság kérdése áll. A Gyilkos arany főszereplője egy fogorvos, aki a pénz miatt gyilkosságot követ el, és annak ellenére is egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed, hogy hatalmas mennyiségű aranya van. A pénz utáni vágy és annak beteljesítése igazi szörnnyé változtatja az embert Stroheim alkotásában, mely túlmutat a melodráma műfaján. A zsánerre jellemző nyitányban a rendező egy szerelmi vetélkedésre helyezi a hangsúlyt, ám a kapzsiság hatásait bemutató történetben nem hatásos sztereotípiákra épülő, egydimenziós karakterek jelennek meg, hanem olyan szereplők, akiknek jelleme folyamatosan változik, formálódik a játékidő előre haladtával.

5. A nagy ábránd (La grande illusion, 1937)

A francia lírai realizmus egyik legkiemelkedőbb alkotása A nagy ábránd. A költői realizmus filmjei stúdióhoz kötött, gondosan kimunkált darabok, melyek a szórakoztatás helyett a konfrontációt helyezik előtérbe. Jean Renoir I. világháború utáni időkben játszódó filmje a kiúttalanságról szól: hadifogolytáborba zárt francia tisztek menekülési kísérleteit látjuk, ám nem úgy, ahogy azt elsőre gondolnánk. Nincs kegyetlenkedés, nincs mérhetetlen gonoszság, és háború sincs a filmben, tulajdonképpen egy idealizált képet kapunk az egyre szigorúbb fogolytáborokról, ám ez a közeg nagyon is alkalmas arra, hogy a rendező kifejtse tézisét és rámutasson arra a tényre, hogy a társadalmi különbségek sokkal fontosabbak, mint a nemzeti hovatartozás.

4. Jeanne d’Arc szenvedései (La passion de Jeanne d’Arc, 1928)

Carl Theodor Dreyer filmje valós történelmi alapból építkezik, főhőse az orléans-i szűz, Jeanne d’Arc. A cselekmény vázát egy inkvizíciós bizottság előtti tárgyalás adja, melynek legfőbb célja, hogy Jeanne d’Arc megtagadja önmagát és elégjen a máglyán. A Jeanne d’Arc szenvedéseiben végig a közelképek dominálnak, szinte nem is látunk mást. Arcok és a legkülönfélébb közelik biztosítják az érzelmek megjelenítését, amit Dreyer rendkívül komolyan vett: a színészek nem viseltek maszkokat vagy parókát, a maguk természetességében akarta az általuk átélt/megformált érzelmeket vászonra vinni. A magas érzelmi intenzitást közvetítő színészi játék és a közelképek merész egymás után komponálása mellett tehát a természetesség és a realisztikusság is a film erényei közé sorolható.

3. Biciklitolvajok (Ladri di biciclette, 1948)

A Biciklitolvajok az olasz neorealizmus egyik korai, jellegzetes alkotása, melynek témája – akárcsak a többi neorealista filmnek – a hétköznapi ember drámája. A film főszereplője Antonio, aki hosszú idő után végre munkát kap, az öröm azonban nem tart sokáig, valaki ugyanis rögtön az első napon ellopja legfontosabb munkaeszközét, a kerékpárját. Antonio nem hagyja annyiban a dolgot, bejárja Rómát, hogy ráakadjon a tolvajra és a megélhetést biztosító biciklire. Vittorio de Sica filmjében egy hétköznapi ember hétköznapi drámája jelenik meg, mely nem csak azért hatásos, mert bárkivel megtörténhet, hanem mert a fájdalmat mintegy esztétikai élményként, maximális dokumentarizmussal közvetíti a rendező, ez pedig sokkal erőteljesebb, mint gondolnánk.

2. Aranyláz (The Gold Rush, 1925)

A némafilmkorszak és a vígjáték emblematikus alakja Charlie Chaplin. Első nagyjátékfilmje egy magányos csavargó története, aki Alaszkába utazik, hogy kivegye a részét az aranylázból. Az alkotás természetesen telis-tele van mára már klasszikussá vált, humoros jelenettel – gondolok itt például a cipőevésre –, ugyanakkor az önirónia és a filozófikus szemlélet sem hiányzik belőle. Chaplin mindenki által ismert, szeretnivaló karaktere uralja az Aranylázat is, valamint az a fajta szerkesztésmód, mely a burleszk nevettető jeleneteiben bújtatja meg a legmélyebb érzelmeket. Chaplin költészetének nagysága pont ebben rejlik: a komikum álarca alatt sejlik csak fel mindaz, amire igazán figyelnünk kell, miközben a nevetéstől folynak a könnyeink.

1. Patyomkin páncélos (Broneosets Potyomkin, 1925)

A Patyomkin páncélos kétségkívül Szergej Mihajlovics Eisenstein leghíresebb alkotása, mely az 1905-ös oroszországi forradalom egyik epizódját dolgozza fel. A film a forradalom évfordulójára készült, ám hamar kiderült, hogy önállóan is kiválóan működő remekmű született. Eisenstein úgy tudta megragadni és visszaadni a forradalmi harc érzületét, súlyát és dinamikáját, ahogy senki azelőtt. Megújította és magasabb szintre emelte a filmművészetet. A Patyomkin páncélosnak nincs egyéni főszereplője, helyette kollektív hősként jelenik meg a páncélhajó egész legénysége. Eisenstein filmje intellektuális alkotás, melyben a képek komponálásának kiemelt szerep jut: a fogalmakat képekkel igyekezett megragadni, a mozgás kifejezésére pedig felfedezte és továbbfejlesztette a montázs eszközét. Nevéhez fűződik az 1+1=3 egyenlet, mely azt mondja ki, hogy két filmjelenet egy harmadik fogalom képzetét kelti a nézőben. A Patyomkin páncélosban mesteri módon használja a filmművészet azóta legfontosabb kifejezőeszközét, a montázst, mely valóban képes arra, hogy irányítsa a néző figyelmét és érzelmeket, gondolatokat közvetítsen.

És akkor most következzen a Corn & Soda rendhagyó tizenkettője, mely arra fókuszál – sorrend nélkül –, hogy mely film volt egy-egy szerkesztőnk életének meghatározó darabja:

Mindent anyámról (Todo sobre mi madre, 1999)

Harcosok Klubja (Fight Club, 1999)

Álomháború (Sucker Punch, 2011)

Ponyvaregény (Pulp Fiction, 1994)

Dirty Dancing – Piszkos tánc (Dirty Dancing, 1987)

A sötét lovag (The Dark Knight, 2008)

Reszkessetek, betörők! (Home Alone, 1990)

2046 (2046, 2004)

Forrest Gump (Forrest Gump, 1994)

A nagy Lebowski (The Big Lebowksi, 1998)

Amelie csodálatos élete (Le fabuleux destin d’Amélie Poulain, 2001)

A szerető (L’Amant, 1992)

És még néhány, amit nem tudunk kihagyni:

Oscar (Oscar, 1991)

Zero Dark Thirty – A Bin Láden hajsza (Zero Dark Thirty, 2012)

Szigorúan bizalmas (L. A. Confidential, 1997)

Nincs bocsánat (Unforgiven, 1992)

Erőszakik (In Bruges, 2008)

Ádám almái (Adams aebler, 2005)