Raszkolnyikov nem gép – Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés (1866)

A járványveszély miatt nehéz időszak elé néznek a tanárok és a diákok, különösen az érettségi előtt állók. A kialakult bizonytalan helyzetet az eddigi tapasztalatok alapján a közösségi média és az azon keresztül megvalósítható szolidaritás segítheti valamelyest. A Corn&Soda szerkesztői ezt felismerve úgy döntöttek, hogy megpróbálják elérni és ha csak egy kicsit is, a maguk eszközével, de segíteni a távoktatásba kényszerült diákokat. A következő hetekben szerzőink középiskolai kötelező olvasmányokról is írnak, saját meglátásaikkal, élményeikkel kiszínezve. A cél nem feltétlenül az irodalmi mélységű elemzés, hanem a bemutatás, az adott mű főbb gondolatainak, irodalomtörténeti jelentőségének, művészettörténeti hátterének ismertetése érthető módon. Holott azt az illúziót egy pillanatra sem szeretnénk kelteni, hogy az eredeti mű elolvasását semmi sem pótolja. Kulturális újságírókként, művészetet szerető emberekként reméljük, hogy meglátásaink, ismereteink legalább ahhoz elégségesek és relevánsak, hogy elgondolkodtassuk a diákokat és meghozzuk a kedvüket az olvasáshoz.

A kötelező olvasmányok listáját az orosz irodalom egy ékkövével, a modern krimik prototípusával, a lélektani regény fogalmának tökéletes illusztrációjával kezdjük: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881) Bűn és bűnhődés című nagyregényével.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij hallatán mindig ugyanaz az érzés kerít hatalmába, amely legelső alkalommal, amikor megláttam a tankönyvben az író portréját és magamban felolvastam a nevét. Tudniillik az, hogy ha van ideáltípusa Az Írónak, akkor az ő. Hosszan kanyargó szakállal, kopaszodó fejtetővel, kopott felöltőjében révetegen bámulva bele a sötétségbe. Dosztojevszkij – az író. Akkor pedig még nem is tudtam, mennyire eltaláltam. Dosztojevszkij ugyanis a világirodalom és a művészettörténet megkerülhetetlen alakja: ennek bizonyítására teszek kísérletet első igazán elmélyült nagyregényének, a Bűn és bűnhődés bemutatásával, amely teljes joggal kötelező irodalom, még akkor is, ha egy tizenhét éves számára talán túlzottan elmélyült és nehezen emészthető problémákkal foglalkozik.

A szerző önéletrajzából a következő adalékokat elég ismernünk: Dosztojevszkij ortodox keresztény volt, és mélyen hitt a pravoszláv vallás világot megváltó erejében. Huszonkilenc éves korában letartóztatták, majd halálra ítélték, mivel részt vett egy, a cár ellen szőtt összeesküvésben. Büntetését a kivégzőosztag előtt enyhítették végül, szó szerint a halál torkában. Halálbüntetés helyett négy évre Szibériába száműztek kényszermunkára, összezárva Oroszország válogatott bűnözőivel. (Az itt töltött éveiről a Feljegyzések a holtak házából című szociográfiájában írt később.) Dosztojevszkijnek ez a két fő élménye lehetett az – nem említve epilepsziás betegségét, amely szintén erősen hatott művészetére –, amelyek lehetővé tették, hogy példátlan elmélyültséggel és megrendítő erővel írjon az emberi lét problémáiról. Egy ember, aki szembenézett a halállal, és szembesült azzal, hogy percei vannak hátra, többé nem szemlélheti úgy a világot, mint korábban. Hatévi kegyetlen kényszermunka, valamint a bűnözők között eltöltött idő pedig hasznos ismereteket adhatott az emberi lélek iránt egyébként is érdeklődő írónak.

Hit és értelem – Dosztojevszkij alapproblémája

Ahhoz, hogy megértsük Dosztojevszkij életművének alapproblémáját, az európai kultúra gyökeréig kell visszanyúlnunk. Egy kultúrához, amelynek a két alappillére az egyik legősibb ellentéten alapul. Európa filozófia- és művészettörténetének ugyanis két kiindulópontja van, két egymástól eltérő hagyományra épült, a görögre, illetve a zsidó-keresztényre. Előbbi az ész kultúrája, míg a másik a hité. Ezzel gyakorlatilag elérkeztünk az európai kultúrtörténet egyik legfontosabb kérdéséhez: hogyan férhet meg ez a kettő egymás mellett? Hiszen van értelmünk, amellyel képesek vagyunk belátni, hogy kétszer kettő az négy, és közben mégis képesek vagyunk hinni a transzcendens dolgokban, Istenben, holott ez utóbbit a kétszer kettő logikája látszólag nem igazolja. Még ha a teológia képes is választ nyújtani erre a problémára, és feloldani az ellentétet, ezt elég megértenünk ahhoz, hogy közelebb kerüljünk Dosztojevszkijhez. Őt ugyanis élete nagy részében ez a probléma foglalkoztatta.

De miért volt ennyire kitüntetett jelentőségű a hit és ész problematikája Dosztojevszkijnél? Még akkor is, ha hite mindig felülkerekedett az ész csábító erején és megingathatatlan maradt halála napjáig, az alkotó jól érezte korának problémáit. A felvilágosodás óta (amikor is úgymond kikiáltották az ész diadalát a hit felett, azzal, hogy csak az valódi, amit ész által megismerhetünk) a hit szerepe visszaszorult, a tudomány (főként a természettudományok) pedig folyamatosan előtérbe került, és ez a felfogás sorra hódította meg az államokat kelet felé tartva, és megjelent Oroszországban is, karöltve Marx tanításaival, és egy új erkölcsiséget hirdetett. Az új erkölcsiséget pedig az ész diadalának könyörtelen logikája szülte. Mivel a vallás mint a hagyományos közösségi értékek alapja egyre kevésbé volt hangsúlyos, az ateisták számára pedig egyenesen érvényét vesztette, akkor ebből nem következhetett más – gondolták sokan –, minthogy mindenki a saját erkölcsi igazságáért felelős. A korabeli ateisták nagyon gyakran meg is hirdették, hogy az egyén önálló felelőssége eldönteni, mit tartson helyesnek, jónak, és mit bűnnek. (A gondolatmenetet legösszetettebb, összegző művében, A Karamazov testvérekben röviden úgy summázza egy karakterén keresztül, hogy amennyiben nincs Isten, akkor mindent szabad az egyéneknek, hiszen saját maguk Istenévé váltak.) Oroszországban a nyugatról áramló eszmék felülírták az ortodox kereszténység évszázados moralitását. Ez pedig megrémisztette Dosztojevszkijt, akit szűnni nem akaróan nyomasztott, hogy milyen hatással lesz az „elistentelenedés” a szélsőségekre egyébként is hajlamos, fékezhetetlen, szenvedélyes, végletekben élő orosz lélekre.

Dosztojevszkij műveinek irodalomtörténeti jelentősége végső soron két fontos vonás mögött rejlik. Egyrészről azért, mert történetein keresztül boncolgat egyetemes erkölcsi problémákat, másrészről pedig azért, mert a világirodalomban korábban példátlan mélységben volt képes a karakterek tudatába férkőzni.

Raszkolnyikov gyilkossága

Ezt a problémakört járja körül nagyregényei többségében Dosztojevszkij, akinek műveiben a legfőbb karakterek mind-mind egyfajta válaszok a problémára. Eszmetípusok: van köztük végtelenül erkölcsös, eszményien jó, aki Jézus egyfajta modern másaként az embereket, még a legaljasabbat is, csakis jónak képes látni. Ezekben a karakterekben csakis együttérzés és szeretet van, és ettől pedig kissé komikussá válnak. (Ez a fő gondolata A félkegyelmű című regényének.) Vannak bohócok, akik többnyire alkoholisták és büszkén nevetségesek, élvezve szerepüket, nem riadnak vissza a legmegalázóbb helyzetektől sem, sőt szándékosan keresik a lehetőséget, hogy kinevettessék magukat. Vannak, akik csak a testi örömöknek élnek, büszkén vállalják, hogy őket csak az érzéki gyönyör érdekli. Vannak, akik szeretteik érdekében mindent feláldoznak, saját becsületüket és egészségüket. És vannak, akik őrlődnek attól, hogy van tudatuk és érzelmük. Hogy nem képesek hinni Istenben, egy belső erő, a lelkiismeretük azonban mégsem hagyja, hogy bármit megtegyenek, mint ahogy ebből következne.

És ez utóbbival el is érkeztünk a Bűn és bűnhődés eszmei középpontjához. A történet alapja egy gyilkosság, amelyet Raszkolnyikov, egy fiatal joghallgató követ el azután, hogy hosszú hetek óta szegénységben, nélkülözésben él egy koszos albérletbe zárkózva, az utcán lődörögve vagy lepukkant, rossz hírű kocsmákban ücsörögve. Emészti a bűntudat, amiért édesanyja és nővére nélkülözéssel szerzett pénzéből tanul, naphosszat az ágyában fetreng a sötétben, és járatja az eszét. Raszkolnyikov ugyanis egy eszme megszállottja, amely szerint vannak olyan emberek, akik többre hivatottak, mint az átlagos emberek. Szerinte ezek a kiemelkedő emberek mozgatják a világot cselekedeteikkel, amely cselekedetek pedig hiába járnak vérontással, nem eshetnek a hagyományos morális elbírálás alá, mert egy nagyobb jó eljövetelét segítik elő. Új törvényeket alkotnak és felülírják az ősi, elavult törvényeket. A klasszikus racionalista gondolat megszállottja: ha ezer ember megölésével megmenthetünk egymillió emberi életet, akkor nincs más hátra, mint a vérontás, és az utókor majd minket igazol. És az ezeket a tetteket végrehajtó kiemelt emberek nem is bukhatnak el Raszkolnyikov szerint soha, mert szerepük fontosabb az átlagos emberénél. Ha elbuknának, az eleve kizárja, hogy különlegesek lettek volna. Raszkolnyikov Napóleont tekinti egyik példaképének, akit szintén ilyen karakternek tart.

Ez a gondolat ütött fészket a fejében. Éjt nappallá téve gyötrődik, vajon ő maga is különleges-e, vagy pedig ugyanolyan, mint a többi, szánalmas, semmirekellő hétköznapi ember – nem különb, mint egy féreg, egy poloska a társadalomban. Bár később maga is bevallja, hogy mindvégig tisztában van vele, a kétkedés önmagában azt jelenti, hogy nem különleges, hiszen a különleges személyek számára ez nem kérdés, ők csak teszi, amit tenniük kell, Raszkolnyikov mégis úgy dönt, próbára teszi magát. Elhatározza, hogy megöl egy gazdag, idős uzsorásnőt – Dosztojevszkij őt rendkívül ellenszenvesnek festi le –, akiből az emberiségnek semmi haszna nincs, csak élősködik az elesetteken. Ezért – gondolja Raszkolnyikov – ha végez vele, a pénzét pedig szétosztja a szegényebbek között, nem tesz-e jobbat ennek a világnak? A diák pedig, bár gyakorlatilag eszméletét veszti valahányszor belefeledkezik az eszménybe, több kísérlet után végül elköveti a bűncselekményt egy baltával.

Dosztojevszkij egyáltalán nem egy tipikus thriller regényt írt, holott a Bűn és bűnhődés joggal jelenti a modern detektívtörténetek egyfajta prototípusát. Viszonylag a történet elején már meg is történik a kettős gyilkosság, Raszkolnyikov ugyanis az uzsorásnő szellemi fogyatékos rokonát is kénytelen végül megölni, aki váratlanul betoppan. A regény valódi központi gondolatának kifejtése a gyilkosságot követően kezdődik el, amely során Raszkolnyikov pokoljárásának lehetünk tanúi – a nyomozás ehhez képest másodlagos. A diák a bűncselekményt követően teljesen elveszíti eszméletét, hetekre ágyba dől, csak időnként tér magához, és a valóságot nem tudja megkülönböztetni lidérces lázálmaitól. Közben megjelenik nála édesanyja és húga is, ami tovább bonyolítja a történet szövevényes cselekményét (erről később). A dolgok akkor vesznek fordulatot, amikor a fiú magához tér, és hamarosan értesül arról, hogy a nyomozás folyamatban van. Később pedig meg is jelenik Porfirij vizsgálóbíró, aki – mint afféle szépirodalmi gúnyába bújt Columbo felügyelő – rögtön Raszkolnyikov veséjébe lát, és pszichológiai hadviseléssel próbálja felébreszteni a fiú lelkiismeretét. Időnként félreérthetetlenül utal rá, hogy pontosan tudja, mit és miért tett a diák, később pedig barátságosan kijelenti, hogy mindössze tréfált, és nem tartja gyilkosnak Raszkolnyikovot, bár az olvasó számára idővel nyilvánvalóvá válik, hogy a vizsgálóbíró mindent ért. A történet végére az újabb és újabb lázálmoktól szenvedő Raszkolnyikov, hogy megszüntesse szenvedését, beismeri tettét, amiért Szibériába száműzik kényszermunkára. Az epilógusból megtudjuk, hogy noha sokáig nem volt képes felfogni, miért volt bűn, amit tett, egy nap térdre zuhanva sírva fakad, a narrátor pedig azt sugallja az utolsó mondatokkal, hogy Raszkolnyikov a teljes lelki megújulás útjára lép.

Mit üzen Dosztojevszkij?

Az író regényeinek jelentős része olyan, akár egy összetett szappanopera: telis-tele ármánykodással, szerelemmel, árulással, csalással, lopással, rágalmazással, erőszakkal, titkokkal és hazugságokkal. A felszín alatt húzódó eszmei problémák pedig csak lassan feslenek fel – éppoly észrevétlenül, mint ahogy az utcán álló ember sem veszi észre, hogy egyre sötétebb van, csak azt észleli, hogy hirtelen beesteledett. Dosztojevszkijt sokan vádolták is, hogy nagyregényeiben több potenciális mű cselekményét sűrítette bele, miközben próbálta a korának társadalmi képét is ábrázolni. Így van ez a Bűn és bűnhődés esetében is, amelyben Raszkolnyikov húgának vagy egy másik szegény család sorsa sokszor olyan sokáig előtérbe kerül, hogy az ember szinte el is feledkezik róla, hogy történt egy gyilkosság a mű elején.

A történetből azonban mégis elég ennyit ismerni – illetve a korábban kifejtett ész és lélek közti dilemmát –, hogy megértsük, Dosztojevszkij mit is próbál igazolni a Bűn és bűnhődésben. Raszkolnyikov ugyanis, miután heteket töltött szegénységben, nyomorban, éhségben, töprengve, teljesen az eszme bűvkörébe esett. Úgymond „kikapcsolta” önmagában a lelket, azt a megfoghatatlan valamit, ami az ész szerint csak egy hátramaradt csökevénye a vallásos gondolkodásnak. A Bűn és bűnhődés gyilkosságának leírása ettől egészen megrázó. Elég egyszer olvasni, és örökre elménkbe ég. A gyilkosságot ugyanis egy tökéletesen rideg, számításon alapuló tudatállapotból mutatja be, amelyben nincs helye haragnak, dühnek, vagy bármilyen érzésnek, amelyeket általában hasonló bűncselekmények mögött sejthetünk. Nincs más, csak a „kétszer kettő egyenlő négy” logikája. Patika mérlegen kimért, megfontolt gyilkosság, ami teljességgel következetes – még az is, hogy a váratlanul megjelenő másik nőt is szükségszerűen meg kell ölnie Raszkolnyikovnak. Ez a szó, szükségszerű, teszi ördögivé a bűncselekményt.

Dosztojevszkij pedig – ne feledjük, az ember méltóságában és alapvető jóságában, a szeretet és a kereszténység megváltó erejében megingathatatlanul hívő íróként – azt próbálja igazolni a Bűn és bűnhődésben, hogy az emberi természet nem gépezet. Hiába igaz, hogy a kétszerkettő négy, az uzsorásnő meg a kutyának sem fog hiányozni, a lélek nem megszüntethető, az ész logikájának következtetései nem semlegesítik a lelkiismeretet, még ha el is nyomhatják egy ideig. Ezt pedig azon keresztül mutatja be, ahogy a lélek, a tudattalan lassan feltör és megnyilvánul a diákban, aki már a gyilkosság előtt remegni kezd, belázasodik és hetekig beteg. Vagy akár azt, hogy tudatállapota miként változik attól függően, hogy mikor sikerül elnyomni a lelkiismeretét, és mikor tör fel belőle: egy alkalommal például minden pénzét egy családnak adja, amelynek családfője egy részeges, semmirekellő alak, aki miatt a gyermekek és a feleség rettenetes nyomorban él. Míg máskor arról álmodik, hogy egy részeg kocsis ostorral véresre veri a lovát, Raszkolnyikov pedig gyermekként zokogva nézi, úgy sajnálja az állatot. Raszkolnyikov lélektani ábrázolása tehát zaklatott, folyamatosan változó, amelyben hol az ész, hol a lélek tör magának utat. Hol az alapvető emberi jóság együttérzése, hol pedig a számító gyilkos énje dominál. Raszkolnyikov ettől a legkülönlegesebb dosztojevszkiji karakter (karöltve Ivan Karamazovval, Nyikolaj Sztavroginnal és az egérlyuk névtelen lakójával), mert benne ábrázolódik az értelem és érzelem ősi küzdelme, és e küzdelem kilátástalansága. Dosztojevszkij pedig életművével azt állítja, két lehetséges kiút van: az őrület vagy a lelki megújulás.

Annak megértésére, hogy Raszkolnyikov végül miért „tér meg” Szibériában, muszáj megemlítenünk egy másik karaktert, Szonját, az imént említett nyomorban élő család legidősebb gyermekét, aki a korabeli orosz társadalom értékrendje szerint a legundokabb dolgot is megteszi, hogy pénzt szerezzen családjának. Mégpedig áruba bocsátja saját magát. Dosztojevszkij másik rendkívüli karaktertípusa ő, a végtelen tisztaság, az eszmei tökéletesség, akiben szemernyi kétség sincs Isten megváltó ereje kapcsán, holott térdig gázol a gyűlöletben, a nyomorban és az önzésben. Szonja „tisztátalansága” – Dosztojevszkijnél tipikusan azok a legtisztábbak, akik a földi körülmények között szoros vagy átvitt értelemben is tisztátalanok – ugyanis a korabeli viszonyok között egyenlő azzal, hogy teljesen elveszítette becsületét, amelyet immár nem szerezhet vissza. Ő lesz az, aki végül elragadja Raszkolnyikov szívét. Az eszményi, tiszta nő, aki nem szenvedéllyel, hanem szánalommal szereti a bűnös fiút – Raszkolnyikov pedig csodálni kezdi őt, hiszen benne testesedik meg mindaz, amit ő töprengései során nem érthet meg: azt, hogy miként képes valaki másokért cselekedni, mások érdekeit a sajátja elé helyezni. Hiszen Raszkolnyikov, amint azt fentebb bemutattuk, az Isten tagadásával abban is hisz, hogy mindenki saját magáért, saját igazáért, saját üdvéért, saját kényelméért felelős. És ebbe a logikába nem fér bele mindaz, amit Szonja tesz. És mégis, a lány, miután megtudja, mit tett a fiú, Szibériába is követi, ahol minden nap eljár hozzá, együtt imádkozik vele, és egyengeti, hogy rátérjen végül a megtérés ösvényére.

A Bűn és bűnhődés ettől válik lélektani regénnyé, hiszen Raszkolnyikovon keresztül az olvasó maga is belelát egy zaklatott elme önmarcangoló állapotába. Végigvezet minket egy gyilkosságon, és nem csupán a bűncselekmény elkövetésekor tanúsított szélsőséges tudatállapotot, hanem az azt követő gyötrelem pillanatait is megmutatja. E tudatállapot hitelessége felől pedig ne legyen szemernyi kétségünk sem, hisz mint mondtuk, Dosztojevszkij kemény gyilkosok között edződött évekig. Mint szociográfiájából tudjuk, kifejezetten érdekelte őket a bűnösök személyisége a büntetés ideje alatt.

Másrészről pedig polifón, vagyis többszólamú regénynek is nevezhetjük a Bűn és bűnhődést. Ez a műfaj Dosztojevszkij nevével került be a világirodalomba. Ezekben a művekben mindig van egy központi erkölcsi, filozófiai dilemma, amelyre a karakterek különböző válaszokkal szolgálnak. Minden szereplő egy-egy választ képvisel, és ezt a cselekmény különböző pontjain részletesen ki is fejtik, általában hosszas monológok vagy levél formájában.

Dosztojevszkij életművéről hamar bebizonyosodott, hogy több volt, mint puszta félelem. A 20. század pusztító diktatúrái, a nemzetszocializmus, illetve az éppen Oroszországban elsőként megvalósuló szocializmus eszméi az ész diadalának voltak a következményei. Míg egyik a fajfenntartás és a természet kegyetlenségének intézményesítésében látta az „új ember” megvalósulásának lehetőségét, addig a másik az osztályharcok felszámolásában, a szegényebb rétegek akár erőszakkal történő felemelésében. A közös pont pedig ugyanaz volt: Isten, a vallás moralitásának hiánya a képletből. Az ideggyenge Dosztojevszkij – szerencsére – már nem élhette meg, szeretett népét miként taszította évtizedes nyomorba és elnyomásba a proletárdiktatúra. De életművét megvizsgálva kétségünk sem lehet afelől, az előérzete meglehetősen pontos volt, ehhez elég elolvasnunk az Ördögök című regényt, amely egy szocialista-anarchista csoportról szól, akiknek erkölcsi világában megnyilvánul mindaz, amit később Lenin vagy Sztálin ideje alatt emberek milliói tapasztalhattak meg.

Miért kötelező olvasmány?

• Mert rajta keresztül megérthető Dosztojevszkij vallásos emberszeretete és a szerző irodalomtörténeti jelentősége.
• Mert morális útmutatásul szolgálhat olyan kérdésekkel kapcsolatban, amelyek soha sem vesztik érvényüket.
• Mert a lélektani regények alfája és ómegája.
• Mert ismerete nélkül nem érthetjük meg azt sem, milyen jelentős hatással van a művészetekre napjainkban is. (Puzsér Róbert lapunknak adott interjújában maga is „a lélek forradalmáról” beszélt Dosztojevszkij kapcsán.)

Hatásai

A Bűn és bűnhődést számtalan alkalommal filmesítették meg, még gyakoribb azonban azon filmek listája, amelyek Dosztojevszkij életművéből merítenek ihletet, és az általa vázolt problémákat mutatják be (Egy korántsem teljes körű lista.) Megemlítendő rendező például a szintén orosz Andrej Tarkovszkij, akinek gyönyörű filmjeit ugyanúgy itatja át az emberi méltóságba vetett hit, mint az író műveit. Vagy Lars von Trier, aki interjúkban többször is beszélt Dosztojevszkij hatásáról, és akinek bizonyos karakterei szintén hasonló problémákkal küzdenek, mint a regények hősei. Emellett szinte nincs olyan évad, amikor valamelyik nagy hazai teátrum ne vinné színre valamely művét.

Dosztojevszkij azonban nem csak művészfilmesekre volt hatással: ebben a videóban például arról értekeznek, hogy A sötét lovag (The Dark Kngiht, 2008) filmben Batman és Joker ugyanazt a filozófiai problémát járja körül párbeszédük és párharcuk során, mint amit Dosztojevszkij A Karamazov testvérek Nagy inkvizítor jelenetében.

Ezen felül a későbbi nagy egzisztencialista filozófusokra is óriási hatást gyakorolt: Friedrich Nietzsche, Jean-Paul Sartre vagy Albert Camus maguk is a Dosztojevszkij által leírt problémákra keresték a választ filozófiájukban.

Az irodalmi életben mások mellett közvetlen hatása kimutatható Franz Kafkánál, Pilinszky Jánosnál, Németh Lászlónál, Krasznahorkai Lászlónál, Márai Sándornál, Kosztolányi Dezsőnél, Babits Mihálynál, James Joyce-nál.