A Café Society (2016) egészen az álmok és a lehetőségek virágkorába repít vissza minket, Hollywood virágkorában, a húszas-harmincas évekbe. De természetesen a reflektorfényben most is a szerelem áll, annak minden formájában. Szinte mindenki halálosan szerelmes, néha maguk se tudják, kibe és ebből adódnak a bonyodalmak. A nagy életre szóló döntéseket, vagy éppen azok megbánását, talán nem is lehetne dekadensebb korszakban bemutatni.
A végtelen éjszakai tivornyák, jazz koncertek és medencepartik világában egy-egy válás vagy félrelépés nem is tűnik olyan nagy dolognak, és Woody nagyon jó ebben. Mindenféle téma könnyed bemutatásában. Gyakran nem is a cselekmény a lényeg, hanem a párbeszédek, azok dinamikája, valamint az a báj, ami annyira jellemző a Woody Allen filmekre.
Vittorio Storaro gyönyörűen megkomponált képekkel bombázza a nézők retináját a Café Society-vel, egy kikapcsoló, könnyed jeu d’esprit filmmel nosztalgiázhatunk két órán keresztül.
Engem személy szerint kilóra meg lehet venni ezzel a korszakkal, és a korhűségben nem volt hiba. Maguk a színészek is azt nyilatkozták, hogy amint a díszletek közé léptek, visszautaztak az időben, valahogy mégse tudnám nyugodt szívvel kijelenteni, hogy a színészi játék a film erőssége.
Mindenek előtt kiemelném Kristen Stewartot, aki ebben a filmben a bájos Vonnie-t alakítja, mert nagyon meglepett. Azt tudtam már más filmekből (AdventureLand, American Ultra), hogy remekül működik Eisenberggel a vásznon, de sose gondoltam volna, hogy egyszer a bájos jelzővel illetem egy karakterét. Vonnei egy nagyon karakteres szereplő (lehetne), és legtöbb szerepéhez képest ez egy komoly előrelépés volt, ugyanakkor tudom, hogy egy másik színésznő többet ki tudott volna hozni a szerepből.
Steve Carell, szintén nem tartozik a kedvenc színészeim közé, ráadásul egy végtelenül tenyérbemászó üzletembert játszik, de mégse lehet utálni, maximum sajnálni. Ő testesíti meg a sikeres hollywoodi vállalkozót, aki minden mondatában mára klasszikussá vált nevekkel dobálózik, és levakarhatatlan műmosoly ragadt a képére.
Ennek tökéletes ellentettje a film főhőse, a Jesse Eisenberg által alakított Bobby Dorfman, a bronxi zsidó fiú, aki a családi fészekből kiröppenve Hollywoodban próbál szerencsét. Mint megannyi fiatal felnőttnek, neki sincsenek konkrét tervei, csak szeretne végre önálló lenni,ebben kéri bácsikája (Steve Carell) segítségét. Bobby, csakúgy,mint Stewart karaktere teljes stílusváltáson meg keresztül a történet során, így a kapcsolatuk dinamikája is sokat változik. Az álmodozó fiú komoly üzletemberré, a gálaesteket kinevető vagány lány kitartott feleséggé válik. Eisenberg már dolgozott együtt Allennel 2012-ben a Rómának szeretettel (To Rome With Love, 2012) film készítése közben, de szerintem ebben a filmben teljesedett ki, hogy mennyire beleillik kimért színészi játéka Allen világába.
A film másik hősnője a gyönyörű Blake Lively, aki bár minden jelenetében csak másodhegedűs volt, de meglepően jól működött Eiseberggel, és minden jelenetében tündöklött, ami nagyrészt a sminkesek és kosztüm desing emberek érdeme. Kicsit sajnáltam, hogy az ő karakterét nem hagyták kibontakozni, érdekes lett volna, ha több önállóságot és teret kap.
Míg Bobby karaktere hősszerelmesként adja a filmhez a suta romantikát,testvére Ben (Corey Stoll) vörösre színezi a jeleneteket.
A hollywoodi csillogás és partik ugyanúgy megjelennek benne, mint a brooklyni igazság arról, hogy akár a borbélyszékben üldögélve is fejbe lőhetnek valakit fényes nappal, minden következmény nélkül. Miután fél Bronx cementbe öntve végzi, persze utoléri az igazságszolgáltatás, ráadásul villamosszékben végzi –HOPPÁ SPOILER -, de ebben a filmben ezt is olyan könnyeden mutatják be, hogy meg se rázza a nézőt.
Bobby családja nagyon szórakoztató, sőt, azt kell, hogy mondjam, a nagy életigazságokat sosem a főszereplőktől, inkább a mellékszereplőktől hallhatjuk. Amikor a családanya azt mondja, hogy élj minden napot úgy,mintha az utolsó napod lenne, egyszer majd igazad lesz, vagy amikor Bobby új hollywoodi barátja megállapítja, hogy többen halnak meg az összetört szívüknek köszönhetően, mint tuberkolózisban. Ezek a tipikus Woody mondatok alkotják a film gerincét, amit aztán vicces monológokba és korhű glamourba öltöztettek.
Aki egy kicsit is ismeri a Woody Allen filmeket, az nem számít hullákra és gyilkolásra, de nem kell megijedni, a rendezőnek sikerült ezt is eltusolnia saját stílusában, betonba öntve, mégis könnyeden.
Mindent összevetve,aki szereti a rendező, forgatókönyvíró, színész stílusát, annak ez a film is tetszeni fog, aki imádja a húszas-harmincas évek csillogását, az imádni fogja, aki pedig csak egy kis kikapcsolódásra vágyik, az is essen neki a Cofé Society-nek, nem bánja meg.
értékelés: 69/100
Mafab: 67%
IMDB: 6.8